Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Jó színészek nélkül nincs jó filmes kamaradráma: itt az író és a színész viszi legtöbbször a hátán a produkciót. A héten bemutatott új Hajdu Szabolcs-film, az Ernellák Farkaséknál apropóján végigfutunk a filmtörténet legjobb kamaradrámáin.
Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?, 1966)
A néhány hete elhunyt Edward Albee leghíresebb drámájából készült filmadaptáció Richard Burton és Elisabeth Taylor színészi pályafutásának csúcsa lett. Egy omladozó házasságban élő, de valahogy mégis egymástól függő házaspár egy végigmulatott éjszaka után áthív magához egy fiatal párt, hogy a friss egyetemi tanárkollégák jobban megismerjék egymást. A félrészeg csipkelődések, amelyekkel a feleség bombázza a melankolikus férjét, idővel nyílt csatározássá fajulnak, amit a fiatal pár jelenléte tovább bonyolít.
Mike Nichols első rendezése iszonyatosan jól működik ma is – köszönhetően a szereplők parádés alakításainak és a filmszerű, ravasz rendezésnek, amivel Nichols szinte kínos közelségbe hozta a szereplők közt fortyogó feszültséget.
Persona (1966)
A színházi rendezőként is rendkívül aktív Ingmar Bergman legerősebb filmjeit (Csend, Rítus, Tükör által homályosan stb.) a kamaradráma műfajában készítette. Bergman legtöbbet hivatkozott filmje, a Persona is ide sorolható, habár ennek a modernista remekműnek van a legkevésbé színdarab jellege; gyakran önreflektív, álomszerű jelenetei és az arcokról készített közelképei rendkívül hatásosak.
A lényegében kétszereplős film egy megnémult színésznő és az őt istápoló ápolónő bonyolult, hullámzó kapcsolatáról szól.
Visszajátszás (Tape, 2001)
Richard Linklater szereti kísérletezéssel feszegetni a történetmesélés kereteit, legyen szó éveken keresztül forgatott filmről (Boyhood), vagy az élőszereplős filmet animációs technikával megbolondító munkáról (Kamera által homályosan). Az ezredfordulón forgatott minimál-költségvetésű filmje, a Visszajátszás egyetlenegy motelszobában, valós időben játszódik.
Linklater kedvenc színészével, Ethan Hawke-kal, illetve Uma Thurmannel és Robert Sean Leonarddal forgatta le ezt a színdarab-adaptációt, ami három gimis haver találkozásáról, illetve elhallgatott titkok és sérelmek felszínre kerüléséről szól.
Margot az esküvőn (Margot at the Wedding, 2007)
Ha a filmes sajtóban vannak túlsztárolt figurák, akkor vannak alulsztároltak is: ilyen a kortárs amerikai film egyik legnagyobb zsenije, Noah Baumbach, aki filmjeivel képes a bergmani mélységű lélekábrázolást fanyar humorral keverni. Baumbach legjobb munkáival (A tintahal és a bálna, Greenberg, Frances Ha) az amerikai értelmiség ügyes-bajos problémáit dolgozza fel, de nem olyan harsányan, mint mondjuk az ezredforduló utáni Woody Allen, inkább a humorista harminc évvel ezelőtti filmjeire (Hannah és testvérei, Bűnök és vétkek) hasonlít.
A Margot az esküvőnben Nicole Kidman élete alakítását nyújtja: egy túlérzékeny írót alakít, aki fiával meglátogatja neurotikus nővérét gyerekkori házukban – a keserédesen kínos jelenetek persze itt sem maradnak a szőnyeg alatt.
Tizenkét dühös ember (12 Angry Men, 1957)
A tárgyalótermi drámák is tulajdonképpen a kamaradrámák egy lazább csoportjába tartoznak, ám a Sidney Lumet által rendezett Tizenkét dühös ember szinte végig egyetlen térben, az esküdtszék szobájában játszódik. A film középpontjában egy gyilkossági ügy bírósági tárgyalása áll, egészen pontosan az esküdtszék vitája: a tizenkét esküdtből tizenegy meg van győződve a vádlott bűnösségéről.
A Henry Fonda által alakított tizenkettedik esküdt próbálja meggyőzni a többieket a véleményéről – a film ezt a hosszas vitát dolgozza fel. Lumet alkotása az ötvenes évek konzervatívabb filmnyelvi korszakában elemi erővel hatott, remekül ki tudta használni a különböző hátterű figura személyiségéből táplálkozó feszültséget.
Születésnap (Festen, 1998)
A kilencvenes évek második felében a dán film új erőre kapott: a Dogma 95 elnevezésű mozgalommal persze nem találták fel a spanyolviaszt, de legalább friss energiát adtak az európai művészfilmnek. A hiperrealizmus jegyében fogant új filmeket videóra forgatták, apró kamerákkal, díszletek nélkül, eredeti helyszíneken.
A Születésnap volt a mozgalom legjobban sikerült darabja: Thomas Vinterberg (Vadászat, Kedves Wendy, Távol a világ zajától) filmje egy arisztokrata család születésnapi összejöveteléről szól, ahol a már felnőtt gyerekek legkisebbje olyan titkot zúdít az összesereglett famíliára, ami szétrobbantja a látszatharmóniát. Vinterberg zseniális filmje minden másodpercben intenzíven lüktet, olyan nézni, mintha egy színdarab szereplői lennénk.
Secret Honor (1984)
Robert Altman forgatta le az egyik legerősebb monodrámát – ez azért is ironikus, mert ő a sokszereplős filmekkel vált híressé. Az eredetileg tévéfilmnek készült Secret Honor Richard Nixon személyiségébe enged betekintést: a néhai elnök puccos dolgozószobájában egy diktafonnak meséli elnökségének történetét, hibáit és bűneit.
Nixon a gyónásnak is felérő monológja során egyre jobban belehergeli magát a mesélésbe, a film végére részegen, szinte hisztérikus állapotban üvöltözik. Az egyszereplős színdarabból készült filmet Philip Baker Hall alakítása teszi emlékezetessé, Altman nagy rutinnal segíti játékát az ügyesen mozgatott kamerával.
A Sunset Limited (2011)
Cormac McCarthy poétikus regényei (Véres délkörök, Az út, Nem vénnek való vidék) általában egzisztencialista kérdéseket feszegetnek, western vagy bűnügyi műfajokba csomagolva, nem véletlen, hogy a filmesek is előszeretettel nyúltak hozzájuk. Tommy Lee Jones nem csak színészként, hanem határozott szerzői világgal rendelkező rendezőként is zseniális, ezért sem véletlen, hogy az író és a színész-rendező együttműködésével született kamaradráma is jól sikerült.
Az A Sunset Limited két idős fickóról (Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson) szól, akik a lét értelméről vitatkoznak, miután az egyikük megpróbált öngyilkos lenni. A két színész és McCarthy szövege olyan feszültséget generál, hogy szinte szikrákat vet a monitorunk.
Vacsorám Andréval (My Dinner with Andre, 1981)
A minimalista „beszélgetős” filmek nagymestere a néhány éve elhunyt Eric Rohmer volt, az egyik leghíresebbet mégis az újhullámos pályatársa, Louis Malle készítette el Amerikában. Malle nem tartozott a Godard és Truffaut nevével fémjelzett modernista újhullám törzsgárdájához, különböző műfajokba és formákba kalandozott, illetve ő volt az egyetlen ebből a generációból, aki sikeres tudott lenni Amerikában.
Itt forgatta a nagyon európai filmet, a Vacsorám Andrévalt, ami két színházi embernek, egy színész-író (Wallace Shawn) és egy rendező (Andre Gregory) éttermi beszélgetéséről szól. A magukat alakító szereplők a színházról, az irodalomról és általában az életről cserélnek eszmét, épp olyan szórakoztatóan, mintha mi is ott borozgatnánk velük.
Minden odavan (All Is Lost, 2013)
Az egyszereplős filmek egy külön hardcore csoportot jelentenek a kamaradráma műfajon belül: ezek a filmek gyakran a katasztrófa, posztapokaliptikus vagy túlélőfilmek zsánerével is érintkeznek. Ebből a csoportból több film is (127 óra, Mentőexpedíció, Legenda vagyok) eszünkbe juthat, a legjobb a friss eresztésből a Robert Redforddal forgatott Minden odavan.
J.C. Chandor rendező korábban is vonzódott a kamaradrámákhoz – a Krízispont című gazdasági válságos filmjében is egy helyszínen mozgatott több szereplőt – itt viszont szinte egy avantgárd film minimalizmusáig csupaszította a sztorit. A film egy magányos vitorlás küzdelméről szól, ahogy a léket kapott hajójával a túlélésért küzd. Redfordnak körülbelül annyi szövege van a filmben, ami egy post-it cetlire is ráférne – ettől függetlenül (vagy éppen emiatt) jól működik.
Locke (2013)
Az elmúlt években készült monodrámák legerősebbike az angol Locke, amit Tom Hardy főszereplésével forgattak. A film író-rendezője, Steven Knight zseniális koncepcióval rukkolt elő: az egész sztorit egyetlen autó terébe helyezte, amivel a főhős A-ból B-be vezet – a film pontosan annyi ideig tart, amennyi idő alatt a Hardy által alakított címszereplő eléri az úti célját.
A sztori középpontjában egy építőmérnök áll, aki megtudja, hogy az egyéjszakás kalandjából gyereke születik – a hírre Londonba hajt, maga mögött hagyva családját és a feszültségekkel teli munkáját. Az út során különböző telefonhívásokon keresztül bontakozik ki a történet, ami Hardy zseniális játékának hála kimondottan feszült tud lenni végig.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
