Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Oliver Stone alkotása a legrosszabb hollywoodi kliséktől bűzlő tanmesének indul, de végül egy pátosztól sem tartózkodó, helyenként mégis erőteljes feldolgozása lett a Snowden-sztorinak. Ha sokat nem is tesz hozzá a szivárogtatóról készült Oscar-díjas dokumentumfilmhez, legalább a bonyolult folyamatok képi megjelenítése miatt megérdemel egy próbát.
2016-ban talán már kevesen vannak, akik ha csak nagyjából követik is a világ történéseit, legalább alapjaiban ne hallottak volna Edward Snowden történetéről. Ha más nem, annyi csak megvan, hogy a kormányok az állampolgárok magánéletében turkálnak. Logikusan gondolkodva semmi olyat nem mondott az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség extanácsadója, amit ne gondolt volna mindenki, épp csak bizonyítékok tömkelegével támasztotta alá az emberek félelmeit.
Snowden először a The Guardian újságírójával, Glenn Greenwalddal vette fel a kapcsolatot, majd a munkáiban a 9/11 utáni Amerikát feltérképező dokumentumfilmest, Laura Poitrast kereste meg – kettejük együttműködésének köszönhető, hogy nagy tömegek értesülhettek a világtörténelem egyik legnagyobb szivárogtatási botrányáról. Utóbbi Citizenfour című doksiját még közvetlenül az események után, 2014 őszén mutatták be – és minden lehetséges díjat besöpört, köztük az Oscart is, teljes joggal.
Amilyen nyomasztó, adrenalinpumpáló és okosan felépített volt a Citizenfour, annyira nem tudott ellenállni a bevett hollywoodi módszereknek Oliver Stone dramatizált feldolgozása, a Snowden.
Pedig Stone először nem is akarta elvállalni a filmet. A rendező a millenniumot követően belefutott már néhány olyan esetbe, amikor túl gyorsan próbált reagálni egy-egy történelmi eseményre, de csúfos bukás lett belőle – gondoljunk csak az érzelmi manipulációt maximumra tekerő World Trade Centerre (2006) vagy a Bush elnököt karikatúrába fojtó, mégis túl empatikusnak tartott W. című filmre (2008). Az is igaz, hogy nem csak a történelmi távolság lehetett ezeknél a hiba, ilyennel ugyanis nehezen lehetne vádolni a Nagy Sándor, a hódító című 2004-es borzalmát.
A rendező viszont a kezdetektől fogva benne volt a történetben: először Greenwald kért tőle tanácsot a sztori megjelentetése előtt, majd Snowden orosz ügyvédje, Anatolij Kucserena kért tőle találkozót. Utóbbi írta A polip ideje című könyvet, ami még csak homályosan, fikcióval vegyítve dolgozta fel a szivárogtató történetét, majd Luke Harding írta meg A Snowden-fájlok című, sokkal konkrétabb művet – ez a kettő szolgált végül Stone forgatókönyvének alapjául, miután a Snowdennel való személyes találkozás után úgy döntött, a kedvéért félredobja filmtervét Martin Luther King Jr.-ról.
De nem volt sima ügy a forgatás. Sokáig egyetlen amerikai produkciós cég sem kívánt részt venni a problémás filmben, így egy darabig Stone és producertársa kellett, hogy finanszírozza az egészet, mielőtt megérkeztek a francia és német támogatások. A költségvetés annyira megterhelte Stone-t, hogy a németországi forgatást még annyira sem lehetett napokra felfüggeszteni, hogy hazautazzon édesanyja temetésére. Az Egyesült Államokba amúgy is félve tették be a lábukat a filmezés alatt: a mozi nagy része Münchenben, Hongkongban és Moszkvában forgott, de egy-két kritikus jelenetet Hawaiin és Washington D.C.-ben vettek fel.
Két szálon fut a történet. A keretet a Citizenfourban már látott hongkongi hotelszoba eseményei adják, ahol Snowden (Joseph Gordon-Levitt, nagyon jó a szerepben), Greenwald (Zachary Quinto) és Poitras (Melissa Leo), majd később a szintén guardianes Ewen MacAskill (Tom Wilkinson) napokon keresztül tartózkodtak, és ahonnan az első megjelent cikkek kikerültek, miközben Snowdennek fogalma sem volt, mit hoz a holnap. Ezek a vissza-visszatérő jelenetek azért érdekesek, mert nagyjából ugyanazokat a szituációkat mutatják be, mint a dokumentumfilm, csak Stone mindent látó kamerájának köszönhetően újabb szemszögekből, akár Snowden laptopjába látva élhetjük át a legfeszültebb pillanatokat. Arról nem is beszélve, hogy a casting ennél a négyesnél a legtökéletesebb – külön meglepetés volt, ahogy a Spock-külsőt ledobó Quinto átadta magát a céltudatos, olykor néha agresszív újságíró szerepének.
Sokkal aggasztóbbak a hoteljelenetekből kiugró pátoszos életrajzi momentumok. Az égvilágon semmit nem tesz hozzá a lényeghez az, hogy a laktanyán látjuk katonaként masírozni a főhőst, aztán a legrosszabb csodagyerek klisét felmelegítve egy kódfeltörő-versenyen lepi meg mentorát (Rhys Ifans, mindenféle nüanszt mellőző főellenség szerepben) szupergyorsaságával, ráadásul még Nicolas Cage-et is sikerült beleerőszakolni a történetbe, mint egy igazi hackerpéldaképet, aki a cikkek megjelenésekor végül otthon, sörrel a kezében, a kanapén elterülve kiált fel: „Igen! Megcsinálta!”.
És ott van az elmaradhatatlan szerelmi szál is (hiánypótló mozi: Snowden-szexjelenet!!!), amely pont egy olyan része a szivárogtató életének, amiről eddig nem sokat tudhattunk, mégis ezek a jelenetek azok, amelyekről – szegény Shailene Woodley – az első pillanattól kezdve tudjuk, hová vezetnek. Túl sok a munka? Fight! Nem fedheti fel a lehallgatás titkát? Fight! Nem mondhatja el, hogy miért, de fel kell adni az egész addigi életét, és el kell tűnnie, lehet, hogy örökre? Ja, persze, simán, puszi!
Bár többen azt írják, hogy végre sikerült pártatlanul megfogni Snowden karakterét, ne higgyünk ezeknek a szavaknak. Stone túl erőszakosan próbálja megmutatni, hogy tessék, ez a srác is csak egy közülünk. Pedig egyrészt nyilván nem az, másrészt viszont, ha az lenne a cél, hogy háromdésítsük az embert, akkor nem kéne a végén – bármilyen zseniális filmes húzást is tartogat az utolsó jelentre – bálvánnyá emelni.
Ami viszont az igazi erőssége a filmnek, amit eddig még tényleg nem nagyon láthattunk, az a korábban csak halandzsaként dobált programnevek megtestesülése: az XKeyscore nevű rendszer például eddig csak egy nagy kérdőjel volt, a misztikum Stone-féle feloldása viszont tényleg megdöbbentő. Az NSA keresőprogramját élesben látni olyan, mint amikor először találkoztunk a Google-lal, és még nem igazán fogtuk fel, hogy ezzel tényleg a teljes interneten keresgélhetünk bármit. Na, az XKeyscore is ilyen, csak ezzel a kiváltságosok kutakodhattak bárki személyes cuccaiban – üzeneteiben, hívásaiban, kereséseiben, letöltéseiben, kártyahasználataiban.
És a végén van egy tök jó új Peter Gabriel-dal is.
Kevés dolog hangzott el többször Snowden szájából a Citizenfourban (még egyszer: 2014-ben), mint az, hogy „nem szeretném, ha ez az én személyemről szólna”. Ehhez képest most, két évvel később ott tartunk, hogy óriásplakátok hirdetik a Snowden című életrajzi filmet. És milyen igaza volt, tényleg nem az ő élete az érdekes az egészben.
Ja, még egy durván személyes megjegyzés: továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar szinkront (mondjuk a vígjátékok és az animációs filmek kivételével) be kéne tiltani.
Mit keres az állam a telefonunkban?
Az unalmas ember is érdekes lehet a titkosszolgálatok megfigyelő rendszereinek, és az elmúlt pár évben ki is épült az emberiség egyik legfélelmetesebb, elnyomásra alkalmas gépezete - mindez a tudtunk nélkül. Ezt állítja Edward Snowden és a róla készült dokumentumfilm, a Citizenfour is.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
