Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Milyen, amikor Abu-Dzabin keresztülrepülve szóba elegyedsz a melletted ülő belga férfival, aki csirkehúst importál Thaiföldről, de most éppen Kambodzsába utazik adoptált fiához, akinek a szülei egy bányabalesetben haltak meg? Tapasztalatairól, élményeiről beszélgettünk a Borneón helyieknek angolt tanító, 26 éves Kóbor Andreával, a korábbi diáktüntetések egyik szervezőjével.
Az elmúlt hónapokban a tengerentúli, vállaltan feminista érzelmű sajtó egyik kedvenc elfoglaltsága az Y-generáció női tagjait egyre nagyobb arányban sújtó kiégés jelenségének boncolgatása lett. Ezt elsősorban azokkal a kimutatásokkal igyekeznek alátámasztani, amelyek szerint látványosan nő azon harminc körüli, sikeres, diplomás, céltudatosan karriert építő, ne adj isten, közben még gyermeket is nevelő nők száma, akiknél egyszer csak elszakad a cérna, és jól menő munkahelyi praxisukat feladva kiszállnak a mókuskerékből, hogy teljesen új irányt szabjanak az életüknek.
A New York-i székhelyű nemzetközi tanácsadó cég, a McKinsey felmérése például kimutatta az unalomig ismételt közhelynek számító arányokat, miszerint a ranglétrán felfelé haladva egyre csak fogy a nők aránya: míg a kezdő pozíciók közel felét a nők töltik be, addig a felső vezetők közt csupán elvétve találjuk meg őket. Az adatok kiértékelésekor a McKinsey munkatársai azzal a teóriával álltak elő, hogy nem pusztán a nőkkel szembeni diszkrimináció és a gyermekvállalás miatt kerül aránytalanul kevés nő vezető pozícióba. Inkább arról van szó, hogy – az említett okoktól nyilván nem függetlenül –, miután férfi kollégáiknál jóval korábban, már a húszas éveik végén, harmincas éveik elején megtapasztalják a kiégést, a nők önként iratkoznak ki a piacról.
A statisztikák mögött meghúzódó női történetekben valóban visszatérő mantra a túlterheltség, a lélekölő versenyszellem, a tartós stressz miatti panasz. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a kiégéssel korábban szembesülő nők ne szeretnének dolgozni és pénzt keresni, némi pihenés után ne keresnének maguknak új kihívásokat. A kérdés mindössze az, hogy akad-e ma valódi, élhető alternatíva egy tanult, önmegvalósításra vágyó fiatal nő, illetve férfi számára, aki nem kér a taposómalomból, és ha akad is, ezt hol és hogyan lehet megtalálni.
Mindegy, csak minél messzebb legyek
A 2012-ben kirobbant diáktüntetések egyik arcát, a ma Borneón élő 26 éves Kóbor Andreát is utolérte az érzés néhány hónappal ezelőtt: három és fél év után, idén január végén felmondott a társadalmi ügyek kommunikációs képviseletére szakosodott XKK-nál, mert hiába szerette a munkáját, és dolgozhatott számára fontos projekteken, az utóbbi időben már nem talált magában elég motivációt a folytatáshoz. „Az is elég frusztráló volt, hogy aktivistaként az utóbbi időben unatkoztam a tüntetéseken, és nem igazán találtam az értelmét az egésznek. Ismerem magam annyira, hogy ilyenkor ki kell szakítanom magam a megszokott környezetemből, hogy kicsit távolabbról szemlélhessem a dolgokat. Egyébként is nagy igény van bennem az új dolgokra.”
Andrea maga sem gondolta, hogy a kiugrási kísérlet egyenesen kamikazeakció lesz. Két héttel az után, hogy beadta a jelentkezését egy civil szervezethez, amelynek tagjai önkéntes munkát végeznek a délkelet-ázsiai régióban, már úton is volt Malajziába. „Nagyjából Irán felett realizáltam, hogy ez most tényleg megtörténik, valóban úton vagyok egy országba, amiről semmit sem tudok azon túl, hogy aláírtam a szerződést arról, hogy öt hónapon át ott dolgozom” – meséli Andrea, aki két világ találkozásával akkor szembesült először igazán, amikor Abu-Dzabin keresztülrepülve szóba elegyedett a mellette ülő belga férfival. A kedves ismeretlen elmesélte neki, hogy csirkehúst importál Thaiföldről Brüsszelbe, de most tovább megy Kambodzsába, a kilencéves adoptált fiához, akinek a szülei egy bányabalesetben haltak meg.
Vajon mennyire kell kiválasztottnak lenni ahhoz, hogy valaki Délkelet-Ázsiába, vagy a világ bármely más tájára utazhasson, hogy ott önkéntesként foglalkoztassa egy helyi civil szervezet? „Nagyjából majdnem mindegy volt, hogy hová megyek, mert rengeteg érdekes hely van a világon. Leginkább az számított, hogy minél messzebb legyek. Amikor NGO-k után keresgéltem a neten, a SOLS 24/7 nevű civil szervezet honlapján láttam, hogy új projektbe kezdenek Malajziában, amihez sürgősen, azonnali kezdéssel tanárokat, tanársegédeket és projektvezetőket keresnek. Rájöttem, hogy sokkal több kedvem van emberekkel foglalkozni és tanítani, mint egy irodában ülni és Facebook-oldalt menedzselni, mert részben ezt csinálom négy éve. A SOLS 24/7 ajánlata azért is különleges volt, mert a karitatív munkáért fizetést is ígértek, ellenben a délkelet-ázsiai régió legtöbb NGO-állásával, amelyek nagyrészt a kizsákmányolásra utaznak: gyere ide, adunk szállást, egyébként meg mindenért fizess te.”
Andrea – akinek feltettük a földhözragadt kérdést, hogy különösebb előképzettség nélkül egy darab szóbeli felvételi után mégis hogyan szerződtették angoltanárnak –, elárulta, hogy a SOLS 24/7-nél elsősorban olyan embereket kerestek, akiknek van némi tréningtapasztalata, emellett jó kommunikációs képesség és megbízható angoltudás birtokában vannak. „Az elsődleges cél nem a klasszikus nyelvtanfolyami és tantermi keretek megteremtése, a mi dolgunk inkább az, hogy rávegyük a helyieket, hogy megszólaljanak angolul. Még a magyarnál is sokkal szemérmetlenebbül korrupt maláj kormány célja, hogy növelje a malájok önbizalmát, akik nem mernek szóba állni az idegenekkel, főleg nem angolul. Éppen ezért támogatja a projektünket, ami arra a nagy ötletre épül, hogy ha külföldiek tanítanak malájokat, akkor majd mernek angolul beszélni, és munkát is könnyebben találnak."
Ismeretlen a nyaralás és a bulizás fogalma
Miután Andrea a másik tizenhét önkéntessel együtt megérkezett Kuala Lumpurba, a program részeként részt vett egy kéthetes tréningen, ahol az NGO hadiszállásán kiképezték a speciális tanári feladatokra. „Épp kezdtem nagyjából megszokni Kuala Lumpurt, és azt, hogy a környezetemben jönnek-mennek a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett, jellemzően felső középosztálybeli önkéntesek, amikor közölték velem, hogy a tréning után egy másik világba, Borneóra, egész pontosan Kuchingba küldenek, ahol a feladatom a helyi oktatási központ irányítása lesz. Ez azt jelenti, hogy jelenleg egy ötfős csoportot menedzselek: a tanítás mellett az én dolgom, hogy összeállítsam az órarendeket, riportokat írjak a központnak, kapcsolatot tartsak a menedzsmenttel és számon tartsam, hogy mi történik az órákon.”
Az eredeti tervekkel ellentétben Andrea nem hátrányos helyzetű nőknek és a gyerekeknek oktatja az angolt, hanem az égvilágon mindenkinek: tanfolyamaik és szabadidős, közösségi programjaik mindenki előtt nyitva állnak, és teljesen ingyenesek. A csoportokban a legtöbben az alsó középosztály tagjai közül kerülnek ki, és jellemzően a vendéglátásban és a szállodaiparban dolgoznak. A diákok eleinte Andreától is rettegtek, de ennél sokkal nagyobb kihívást jelentett számára, hogy a közös kulturális kódot, a beszédtémát hogyan tudja megtalálni a tanítványokkal.
„Kuching egy keresztény többségű kisváros az alapvetően muszlim Malajziában, ahol a két felekezet tagjai a legnagyobb békességben élnek egymás mellett. Míg Kuala Lumpurban főként olyan fiatal helyi muszlim lányok közt mozogtam, akik már utaztak, és maláj vagy nyugati egyetemen tanultak mérnöknek vagy közgazdásznak, és a kurzusaikon Foucault-t és naprakész feminista irodalmat olvastak, akárcsak én, addig a velem egykorú kuchingi fiatalok jellemzően a szüleikkel élnek, sokszor még a hétvégén is két-három műszakban dolgoznak, és nagyon kevés pénzt keresnek. Ebből kifolyólag ismeretlen számukra a bulizás vagy a nyaralás fogalma.
Legyenek katolikusok vagy muszlimok, minden közösségi megmozdulás a vallási közösséghez, a templomhoz vagy a mecsethez kötődik. Ezen túl legfeljebb a helyi plázákba járnak, de olyan szinten nem mennek sehova, hogy Kuchingon kívül egyáltalán nem ismerik még a szűkebb környezetüket sem, sokan a környező dzsungelekben sem jártak soha. Borneót még csak-csak el tudják helyezni a térképen, de más nem megy. A családalapításon és a munkájuk elvégzésén túl különösebben önmegvalósító terveik sincsenek. Így nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy a szűkös kereteken belül miről kérdezgethetem őket. Mivel a család a legfontosabb az életükben, már ezerszer végighallgattam, hogy mi van anyával, apával, a tesóval és a többiekkel.”
Andreának Borneón azzal is meg kell küzdenie, hogy hosszú szőke hajú, fehér bőrű európai nőként elképesztő feltűnést kelt a helyiek körében: bárhova megy, leplezetlenül, tátott szájjal bámulják mind a nők, mind a férfiak. „Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne köszönjenek rám legalább tízen. Az első órák után a férfi diákoktól annyi üzenetet kaptam, hogy le kellett cserélnem a telefonszámomat. Miközben értem, hogy számukra ez a szépségideál, egyre türelmetlenebbül viselem a rajongást, ahogy azt is, hogy nagyon erősen működik a kolonializmus: sokszor érzem, hogy felsőrendűbbnek tekintenek maguknál, és jobban tisztelnek, mert fehér vagyok. Éppen ezért nem tudom elképzelni, hogy sokáig itt maradjak.”
Andrea ettől függetlenül élete legjobb döntésének és legnagyobb élményének tartja, hogy bevállalta a még augusztus végéig tartó borneói kalandot, mert Malajziában kinyílt számára a világ, és ismét megtalálta a motivációt és az elveszett boldogságot: egy időre haza fog jönni, és szeptembertől ismét egyetemre fog járni, de a jövőjét most leginkább NGO-vonalon tudja elképzelni: a világ más országaiban is szeretne még dolgozni. Így továbbra is a közügyek, a társadalmi ügyek közelében maradna, és a távlati tervei közt egy saját civil szervezet alapítása is szerepel.
Kellő kalandvággyal, megfelelő háttérrel és bátorsággal tehát igencsak úgy tűnik: a kivonulás működik.
"Engem az érdekel, aki patkány, de nem féreg"
Az Y-generáció java részéről az él a köztudatban, hogy tornacipőt, feszülős farmert és vastag, fekete keretes szemüveget hord. Azt sugallja róla a média, hogy tagjai jól élnek, naphosszat merengenek a romkocsmákban és járják a világot. A 26 éves Potozky László író Éles című generációs regénye szerint az Y-generáció valódi arca nem ilyen.
