Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Megnéztük A Dal című köztelevíziós kirakatműsor, úgy is mint eurovíziós dalválogató döntőjét. Az idei műsorban hallhattuk a sorozat története során a legtöbb vállalható produkciót, ugyanakkor még mindig nehezen definiálható, mi is akar lenni ez a dalverseny.
A Dal című műsor egy érdekes hibrid. Egy olyan tartalom, amely per definitionem eurovíziós dalválogatónak indult öt évvel ezelőtt, ám amely mára egyszerre lett Eurovízió-beugró, dalverseny, promóciós felület és a közmédia nézettséggeneráló bezzeggyereke.
Azt már tavaly is láthattuk, idénre meg egészen nyilvánvalóvá és világossá vált, hogy a versenyzők nagy részének esze ágában sincs azon feszülni, hogy kijut-e az egyébként minden ellenkező híresztelés (és a közmédia propagandája) ellenére teljes egészében irreleváns Eurovíziós Dalfesztiválra, ahonnan, amióta világ a világ nem indultak karrierek (még az egyébként világsztárrá vált "eurovíziós" ABBA pályafutása alá sem a dalverseny tette a katapultot).
A Dal jobb híján használható platform, promóció feltörekvő, sőt már sok-sok éve ismert előadók és zenekarok számára: megmutatják magukat, megmutathatják új dalukat, melyek aztán rádiójátszást is kaphatnak, hiszen a műsorral együttműködik a már egyre inkább kommersz kereskedelmi rádióra hasonlító Petőfi Rádió.
Ahogy bizonyos országokban kifejezetten és célirányosan az Eurovízió csiricsáré, nem is kissé camp, és nagyon szórakoztató jellegű világához keresnek (sőt, van ahol kifejezetten ehhez a kerethez igazítva producerek építenek fel) versenyzőket, a mi dalválogatónk igazi popkulturális fradikolbász, bár az is igaz, hogy a döntőre már csak olyan versenyzők maradtak versenyben, akik többnyire, így vagy úgy, többé vagy kevésbé illeszthetők a kortárs popkultúra felől nézve alig-alig értelmezhető Eurovízió tematikájához. Tegyük hozzá gyorsan: az idei műsorban hallhattuk a sorozat története során a legtöbb vállalható produkciót, miközben persze idénre is jutott éppen elég, 2016 felől nézve rémes és értékelhetetlen előadás.
Nos, ami a verseny döntőjét és a végeredményt illeti, komolyabb izgalmak és meglepetések nem történtek, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a tökéletesen eurovíziós-szerzeménynek tűnő Vásáry André-szám végül nem került a döntő döntőjébe, a legjobb négy dal közé, vagy, hogy a Kállay Saunders Band fellépése alatt nem szólalt meg a frontember fülmonitorja, s, hogy a végül megszavazott második előadás alatt Kállay-Saunders (akinek az apja amúgy fantasztikus New York-i basszusgitáros, aki annak idején többek közt Lou Reed zenekarában is tolta a mélyeket) izgulva, indiszponáltan ismételten nem volt képes a korábbi szintet hozni (a zsűri viszont ettől függetlenül, teljes eddigi teljesítményét értékelve, bejuttatta a négy közé).
Nem meglepő, hogy a valóban tökéletes popsztár-alkat és -alapanyag Freddie, és az ő tulajdonképpen teljesen tisztességesen összerakott, generikus rádiós popdala lett a 2016-os magyar eurovíziós popküldemény, ahogy az sem lett volna rosszabb választás, ha az ugyancsak perfekt entertainer, Oláh Gergő kicsit, de nem végtelenül kellemetlenül modoros, kissé zavaros, de fogyasztható etno-elektrója utazik Stockholmba, mint, ahogy - más-más okokból - a már említett Vásáry André, vagy Petruska (András) fülbemászó városi folk-popja, netán a Parno Graszt szívhez szóló poposított roma folkja sem lett volna komoly mellényúlás.
Derülhettünk azon, hogy a publikus helyzetekben viselt napszemüveg utazó nagykövete, Frenreisz Károly szerint a szem a lélek tükre, hogy Zséda a Parno Graszt értékelésekor eljutott a fehér lótól Fehérlófiáig (sőt: -lányáig). Konstatálhattuk, hogy Harsányi Leventénél továbbra is kevés kínosabb jelenség tevékenykedik a kis magyar szórakoztatóiparban, hogy roma zenészekről továbbra is legfeljebb annyi jut eszébe egy köztelevíziós műsornak, hogy "a véretekben van a muzsika" és, hogy "nagyszerűen mulattunk a zenétekre", s végül azt, hogy lett egy ebben a formában nem elviselhetetlen, persze nem is túl fontos, de professzionálisan színpadra vitt köztévés zenei show-műsorunk.
Az persze továbbra is kérdés, hogy mit mond, mit kínál a közmédia azoknak a szerzőknek és előadóknak, akik nem eurovíziós-kontextusban mutatnák meg dalaikat a közönségnek, hogy tudna-e, akarna-e lenni egy, az eurovíziós tematikáról leválasztott dalszerző-kompetíció - és itt nem az új tehetségeket versenyeztető Nagy-szín-padra gondolunk -, hogy a tényleg csak a legkéjesebb (és minden bizonnyal legreménytelenebb) álmainkban megjelenő magyar Top Of The Popsról vagy Jools Holland Show-ról ne is beszéljünk.
