Elment Lemmy, a rock and roll történelem egyik alapfigurája. Olyan tempóban távozott, ahogyan élt.
Ha nem is a rock and roll halt meg, de ennek a fordulatos és izgalmas, néhol igen fennkölt, másutt meg kifejezetten talajközeli, színes (máskor meg éppenséggel komor, monokróm és fekete-fehér) képregénynek az egyik emblematikus figurája ment el tegnap éjjel. Ian Fraser Lemmy Kilmister, a Motörhead alapítója, egyben egyetlen állandó tagja 70 éves volt, négy nappal születésnapja után érte a halál. Sokkal rosszabb lesz nélküle.
Sosem voltam Motörhead-rajongó, egyetlen teljes Motörhead-lemezt sem hallottam – legalábbis úgy biztos nem, hogy otthon felraktam volna; kocsmában, buliban persze igen –, de ez nem is érdekes, ha arról van szó, hogy miért elképesztő veszteség az emberiség számára Lemmy halála: ahhoz ugyanis nem kell rajongói alapállás, hogy belássuk, a Föld sokkal, de sokkal szarabb hely lesz attól, hogy eggyel kevesebb olyan elképesztően magával ragadó és vicces arc sétál rajta, aki szerint a rock and roll az nem egy tánc, aki élte, amit tett, és aki szerint a szexben nem az ölelés a legjobb. Murder One, ez volt az erősítőjére írva.
Ha éppen szembejött egy-két új Motörhead-szám, vagy úgy fordultam, hogy véletlenül egy Motörhead-koncerten találtam magam, mindig megnyugtatóan hatott, hogy a változatosság gyönyörködtet-toposzt simán felül tudja írni a ramonesi és az AC/DC-i értelemben vett gyönyörködtető változatlanság, és Lemmyék körbe-körbe esztétikájában boldogan és hálásan (és némi puha önigazolással) láttam meg a saját életem önmagam körül futott köreit. És ezzel, az a gyanúm, hogy nem csak én vagyok így. We Are Motörhead, we play rock and roll.
Továbbá.
Lemmy egyszerre volt rock and roll-nagyvad és -képregényfigura, a fazonja egyszerre volt komolyan vehető, komolyan veendő, valamint egészen elképesztően mulatságos és ironikus – miközben persze ő maga sem ment a szomszédba tripla adag jeges öniróniáért. Nem magát vette komolyan, hanem azt, amit csinált.
A halállal sem szarozott sokat. 26-án, két nappal hetvenedik születésnapja után értesült arról, hogy a rák egy különösen agresszív formájával van dolga, három nap múlva már vette is a kalapját. Olyan tempóban távozott, ahogyan élt.