hvg.hu: Még mindig függőnek tartod magad?

Kubiszyn Viktor: Igen. Sok elmélet van a függőségről és a felépülésről, de abban általában mind megegyeznek, hogy alapvetően ez a dolog nem gyógyítható, csak tünetmentessé tehető. Olyan anyagosnak tartom magam, aki nem használ kábítószereket. Absztinens vagyok, sok mindenben megváltoztam, de a személyiségemben még mindig benne van. Hiába születtem újjá lelkileg, hiába tanultam meg tisztán élni, emellett sok mindenre oda kell figyelnem a jelenben, ami az anyagos múltamból fakad.

Kubiszyn Viktor

Túry Gergely

Az alap lelki hozzáállás a saját függőségemhez az alázat. Tudom, hogy a függőség erősebb nálam, bármikor újra elkaphat a daráló, ha úgy döntök, úgy viselkedem, hogy már minden sunshine, megtehetek bármit, én már gyógyult vagyok. Ha nem lenne betegségtudatom, akkor úgy érezném, megtehetek olyan dolgokat, ami az esetemben visszaeséshez vezetne. Ilyen a rekreációs szerhasználat például, ha elkezdenék piálni, szívni, vagy alkalomszerűen bármilyen szert használni, visszaesnék simán, de ide tartoznak bizonyos viselkedésminták is.  

hvg.hu: Hogyan kezdtél el szereket fogyasztani?

K. V.: Kamaszkoromban, tizenhárom-tizennégy évesen kezdtem el kábítószerekkel kísérletezni. Az első az alkohol volt, majd a fű, a hasis, a különböző hallucinogének, a szipu, ilyesmik. Aztán tizennyolc-tizenkilenc évesen jutottam el a heroinig. Ennek több oka volt. Egyrészt a kíváncsiság, az élvezetkeresés, lázadás, aztán egyre inkább meneküléssé és öngyógyítási kísérletté vált. A szorongásaimat, a lelki és mentális problémáit, az egész létezésem összes paráját a szerekkel próbáltam megoldani, persze teljesen öntudatlanul.

hvg.hu: Mindig kell egy erős motiváció ahhoz, hogy az ember leálljon, ezt nem igen lehet külsőleg presszionálni. Számodra mi volt az a krízis, amikor azt mondtad, hogy eddig, és ne tovább?

K. V.: Huszonkilenc évesen, amikor eljutottam a rehabra, az már egy olyan folyamat végpontja volt, amikor nem voltam képes tiszta gondolkodásra. Számomra a fő motiváció egy ösztönös menekülésvágy volt, nem pedig egy végiggondolt tudatos döntés. Abban az élethelyzetben, amiben akkor voltam, tehát effektíve nyomorban, mikor már gyakorlatilag nem volt körülöttem egyetlen tiszta ember sem, aki meg volt, az már végleg lemondott rólam. Nem tudtam fenntartani már az anyagozásomat sem, nem tudtam már sehonnan pénzt szerezni, és annyira leépültem fizikailag meg szellemileg, meg lelkileg, hogy egy túlélési ösztön vezetett a rehabra. Amíg még volt szociális életem, meg egzisztenciális biztonságom, akkor fel sem merült bennem, hogy ezt abba kéne hagynom.  

hvg.hu: Hogyan jutott eszedbe, hogy erről neked írni kéne?

K. V.: Huszonévesen, amikor egy ideig nem használtam szereket, viszont munkamániás voltam, kulturális újságíróként dolgoztam. Rehab után az egyik régi főnököm, Csejdy András biztatására írtam pár posztot a Literára, és ennek nyomán jött a megkeresés egy kiadótól.

hvg.hu: A Drognaplóban nagyon sok mindent írsz le a brutális őszinteséggel, ami az átlagembernél morálisan kicsapja a biztosítékot.  Lopások, lehúzások, transzvesztitával való szexuális kapcsolat. Megbántad ezeket később? Volt valami hátrányod ebből a teljes kitárulkozásból?

K. V.: Én a Drognaplóra úgy nézek, hogy egy csomó minden nem került bele, ami belekerülhetett volna. Ha bánok valamit, akkor inkább ezt a részét bánom. De akkoriban nem voltam képes bizonyos dolgok megfogalmazására, mert túl friss volt az élmény. Ez a típusú őszinteség azért lehetett meg, mert akkor bennem volt a terápiás lendület, ahol a radikális őszinteség alap volt. Én ezt éreztem természetesnek. Fel sem merült bennem, hogy másként írjam meg. Persze, ha azt nézzük, voltak hátrányai a társadalmi életben ennek a kitárulkozásnak, de azért ez inkább szórakoztató számomra, mintsem komolyan vehető.

hvg.hu: Hogyan jött az életedbe a szépirodalom? Hogy neked fikciót kell írnod?

K. V.: Írói ambícióim utoljára kamaszkoromban voltak, és amikor kezdtem szétcsúszni, ez abba is maradt. Amikor filmkritikusként dolgoztam, akkor meg megélhetés volt az írás, de azért az is egy meglehetősen jó edzés volt arra, hogy mit lehet kezdeni a szavakkal, ha el akarok mondani valamit írásban. A Drognapló után jött egy csomó bátorítás, irodalmároktól, olvasóktól, mindenféle közegből, hogy folytassam az írást, írjak fikciót, vagy leginkább csak annyi, hogy írjak bármit, mert valamiért jó olvasni nekik, amit írok. Én elég ambivalensen viszonyulok magához az íráshoz, de alapvetően pozitív dolog, hogy jelen van az életemben. Kreatív és terápiás értelemben is.

Túry Gergely

hvg.hu: Az írás akkor felfogható akár terápiaként is?

K. V.: Mit jelent a terápia? Én egy felépülési folyamatban vagyok, még így hatévnyi szermentesség után is. Én a terápia kifejezést úgy használom, ahogy a rehabon használtuk, tehát minden új élményt fel kell dolgoznom, és tanulnom kell belőle. Legyen az lelki helyzet, vagy olyan érzés, szituáció, akármi, amit nem éltem még meg józanon. Rengeteg ilyen van hat év után is. 

hvg.hu: Pont azért, mert megoldókulcsnak használtad a drogokat?

K. V.: Pontosan. Lehet, hogy átmentem egy csomó mindenen, de például, hogy milyen egy párkapcsolatban lenni, milyen szakítani, azt én nem tizenhat évesen éltem meg először lelkileg, hanem harmincegy évesen. És számtalan ilyen dolog van. A terápia ezért soha nem ér véget számomra. Ha például elmegyek egy goapartira Prágában, az nekem ugyanakkora terápia, sőt nagyobb, mintha elmegyek egy pszichológushoz, és lefekszem a díványra.

Terápiás értelemben az írás számomra központi dologgá vált, mert az önkifejezés, emlékezés, teremtés, önértelmezés, spirituális aktus. Sokszor úgy írok, hogy nem megjelenésre szánom, mert az írás aktusa a lényeg, hogy kibontsam a gondolataimat, kidobáljam az érzéseimet, utazzak fejben, sőt, akár anyagozzak is fejben. Ez lenyugtat, megtisztít, ad egyfajta flesst. Az ilyen szövegekből aztán van, amit felhasználok a könyveimben, olvashatóra csiszolva őket és beillesztve az elbeszélésbe, de nem ilyen igénnyel születnek.

hvg.hu: Most jelent meg legújabb köteted, az Oroszrulett. Mekkora részben fikció, és milyen arányban alapul önéletrajzi tényeken?

K. V.: Amikor fikciót írok, akkor is magamból dolgozok. És itt önmagam alatt nem csak a saját életemet értem, hanem minden olyan dolgot, amit láttam, hallottam. És ezt alakítom át fikcióvá. Ilyen értelemben vannak benne persze nettó önéletrajzi tények. Minden karakteremnek, aki az eddigi könyveimben megjelent, volt létező mintája, akár élő, akár halott. Számomra a fikció nem azt jelenti, hogy leülök, és kitalálok valamit, hanem gyakorlatilag a saját tapasztalataim elemeiből építek fel egy fikciót. Ez legalábbis a mostani módszerem, mert vannak olyan terveim, hogy írjak vegytiszta fikciót is, amikor tényleg leülök, és kitalálok valamit.  

hvg.hu: Eddigi könyveid mind a drogos világ körül forogtak. Fogsz olyan könyvet írni, ami kilép ebből a miliőből?

K. V.: Persze. Vannak mindenféle terveim. Alapvetően nem tudom megkerülni ezt a témát, de szeretnék olyan könyvet is írni, amiben nem jelenik meg tényszerűen semmilyen kábítószer. Az a lelki működés, ami a függőkre jellemző, az kábítószer nélkül is megjelenik a társadalomban. Az a fajta kényszeresség, beszűkültség, empátianélküliség, morális nullaság, ami együtt jár egy drogos életmóddal, ahhoz nem kell feltétlenül, hogy valaki cuccozzon.  

hvg.hu: Nagy szerepet játszott a felépülésedben a megtérésed. Mi a te megtéréstörténeted?

K. V.: Húha. Ez jó kérdés. Ez párhuzamosan kezdődött a cuccozásommal gyakorlatilag.  

hvg.hu: A cuccozás egy spirituális keresés is volt a részedről?

K. V.: Visszatekintve így látom. Persze nem tudatos istenkeresés volt szipuzni a punkokkal vagy betépni a vécében. De az a típusú hiányérzet, ami engem kínzott kisgyerekkorom óta, az a belső szorongás, ami egy egzisztenciális szorongás, a létbe vetettség szorongása volt – na ennek a megszüntetése miatt is cuccoztam nyilvánvalóan. És ezt a spirituális űrt nem tudta kitölteni semmi, csak időlegesen elfedtem különféle szerekkel. Mert van egy Isten-alakú hiány mindenkiben, amit senki nem tud kitölteni, csak az Isten. De maga az, hogy nyitottá váljak a spiritualitásra, az harmincévesen történt meg a rehabon.

Túry Gergely

Számomra a transzcendenssel való élő kapcsolat kialakulásában kulcsmomentum volt az evangéliumi szenvedéstörténet. Annak megértése és megélése, hogy Jézus élő személy volt, egyszerre ember és egyszerre az Isten, aki tényleg az út, az igazság és az élet. Nekem ez egy belső valósággá és vitathatatlan ténnyé vált. És enélkül, azt hiszem, képtelen volnék hosszú távon tisztának maradni, örömet találni az életben, hasznosnak érezni magamat.  

hvg.hu: Szinte nincs olyan leállt anyagos, akinek a leállásában ne lett volna egy spirituális dimenzió. Megtérés, ezotéria, jóga stb. Egyetértesz azzal, hogy a spiritualitással való kapcsolatbalépés elengedhetetlen feltétele a függőségektől való megszabadulástól?

K. V.: Én azt tapasztalom, hogy igen. Minden függőségekkel foglalkozó terápiában megjelenik a transzcendens. Az Anonim Alkoholisták ezt Felsőbb Erőnek hívják. A függőségnek az a tulajdonsága, hogy van valami nagyobb, ami engem legyőzött, és térdre kényszerített. Ez az én függőségem. Ilyenkor az emberben kialakul egy olyan tudat, hogy mégsem én vagyok a világ császára. Amiket én látok terápiákat, abban az egyik kulcs, hogy felismerem, hogy beteg vagyok.  Az, hogy nem én irányítom a kábítószereket, hanem azok engem. Ez a lépés vezet a változáshoz. És ha megvan az az élmény, hogy a függőségem egy nálam nagyobb erő, akkor általában eljön az a pont, amikor belátom, hogy van egy ennél is nagyobb erő, ami segíthet nekem. Egy kapaszkodó. Megkeresem a Főnököt, és az ő segítségével gyűröm le a függőségemet, és nem egyedül. Mert egyedül nem megy.  

hvg.hu: Hogyan kezdtél el prevencióval foglalkozni?

K. V.: Már a terápia során, bentlakóként jártunk beszélgetni sulikba, egyházi közösségekbe. Beszélni magunkról. Ezek voltak az első alkalmak. Aztán amikor megjelent a Drognapló, akkor szerveztünk egy olyan könyvbemutató körutat, ahol voltak klasszikus könyvbemutatók, és voltak középiskolákban is beszélgetések. Ahol nem a könyvemről volt szó, hanem magamról és a tapasztalataimról beszéltem. Ez azóta is tart, voltam azóta goafesztiválon, foglaltházban, börtönben, keresztény gyülekezetekben. Rendőrökkel, szülőkkel, egyetemistákkal, szakmunkástanulókkal, intézetisekkel és elitgimisekkel is beszélgettem. Ez a szó klasszikus értelmében nem prevenció, hanem inkább kommunikáció. Én nem azt szeretném, hogy bárki is azt gondolja amit én, hanem azt, hogy egyáltalán gondolkozzon, és ne csak az előítéletei, a neveltetése, vagy a szerepe szerinti sémák mentén lássa a világot.