Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A válás után is van élet – üzenhetné a Madách Stúdió új bemutatója, a Bepasiztunk. A "válás rock and rollnak” beharangozott darabból azonban inkább az derül ki végül, lehet, hogy még sincs.
Nehéz a pusztán szórakoztató színházi műfajokon bármit is számon kérni, és Molnár László rendezése tényleg nem ígér többet, mint hogy egy estén keresztül kitűnően fogunk szórakozni és közben zenét hallgatunk majd. Hogy mégsem szórakozunk annyira jól, az azért van, mert egyetlen dolgot mégis számon lehet kérni az estén: a profizmust.
A válás rock and roll műfaji megnevezés itt egy szcenírozott koncertet jelent: a Madách zenekara a színpadon ül, és játszik, Détár Enikő, Koós Réka és Ladinek Judit főleg énekelnek, és ez eddig rendjén is van, mert a három színésznő – mint azt amúgy is tudtuk – profin bánik a hangjával. Továbbá teljesítik azt, amit az előadás koncepciója még elvár tőlük: csodásan festenek a fekete, cipzáras miniruhákban.
A zenék pedig leginkább a 80-as évek slágerei. Hogy miért éppen ennek a popzenei korszaknak unalomig ismert számai kerültek a setlistre, tökéletesen indokolható: magyarok vagyunk, nem vagyunk fogékonyak a popzenei trendek változásira, főleg azt hallgatjuk, ami a rádióban megy. Ráadásul az előadás leginkább középkorú nézőit – akiket a válás-téma érint – elmúlt ifjúságukra emlékeztetik ezek a dalok. Rendben van a múltidézés, a Final Countdown, az Eye of the Tiger, a November rain és az I want to break free jó számok, még akkor is, ha már egymillió-kétszázhuszonnyolcszor hallottam őket.
Nagyobb probléma ezekkel a dalokkal, hogy Galambos Attila magyarra fordította őket, és megpróbálta összhangba hozni a magyar dalszövegeket a válás- és pasizás-témával, a dalok közti dialógusokkal, meg kicsit azért az eredeti számok szövegével is. Az eredmény egy Kozsó-számokat túlszárnyaló közhelyerdő, melyben a fák képzavarok és ordenáré giccsek. Mélységes lebutítása ez annak, amit az emberi érzelmekről gondolunk.
És van még a kerettörténet is, mely önmagában is anakronizmusnak tűnik. A kilencvenes évek Szex és New York sorozatának szinglivilága jelenik meg itt, mely felett finoman szólva is elszállt az idő. Másrészt a Szex és New York azért volt jó, mert pörgős, feszes dramaturgia szerint épült fel, ami ebből a produkcióból tökéletesen hiányzik. Topolcsányi Laura párbeszédei áldialógok, nem kezdődnek el és nem érnek véget, tökéletesen hamisak. Ezen pedig sajnos a három színésznő játéka sem igyekszik javítani, artikulálva eltartják maguktól a szöveget, arcukon semmi jele valódi érzéseknek vagy gondolatoknak, mintha a dalok közti szövegelés fölösleges nyűg volna számukra.
Az előadás humora sem kifejezetten erős, csontig hatolóan fájdalmas poénok követik egymást. Ilyen például a „hasizom, karizom, bepasizom”, vagy az a jelenet, melyben Détár Enikő a szemüvegét keresi, és elhangzik Ladinek Judit szájából, hogy „retina turner”. És poén szintjén működik csak a szereplők és a színészek közti határ valamiféle elmosása is: a színésznők önmagukat játsszák, saját keresztneveiken szólítják meg egymást, ám a történet nyilvánvalóan fiktív. Pedig mennyivel érdekesebb lehetne az, ha ezt a vonalat bevállalnák, és saját tapasztalataikról mesélnének nekünk. Ez persze már egy másik műfaj lenne.
Valóságos és fiktív összemosására irányul az is, hogy míg a színpad egy budapesti bárnak van berendezve, ahol a három nő pezsgőzés közben érzelmi életét éli, addig folyamatosan tudatosítják, hogy a keret a színház, és ők éppen nekünk játsszák ezt az előadást. A nézőtéri fények felhúzása is ezt a célt szolgálja, mikor a színésznők pasimustrát tartanak a közönségben. Kiszúrnak valakit, kicsit flörtölnek vele, kínos pillanatok ezek. És a közönségből lép elő végül az a férfi, akit különböző helyszíneken mindhármuknak sikerült felszedni. Molnár László az, aki – miután a három nő sértetten kiszaladt a színről – mesél nekünk a nőkről. Megtudjuk tőle például azt a magvas igazságot, hogy a nők nem férfiak, aztán beszél arról, hogy a kilencven-hatvan-kilencven mint számszerűen meghatározott nőideál milyen unalmas, és azt is elmondja, hogy a nőknek csak arra van szükségük, hogy valaki fogadja el őket olyanoknak, amilyenek.
Különben nagyszerűen rímel a monológja az előadás nőképére. Adott három felnőtt nő, akik férfi nélkül fél emberek csupán, gyengék, nincsenek biztonságban, ezért aztán az egyetlen dolog, ami érdekli őket az, hogyan lehetne bepasizni. A két bárasztalra egy-egy dobozos papírzsebkendőt készítettek, hiszen férfi nélkül csak sírni lehet, mikor az első felvonás végén kiderül, mindhármuknak lett valakije, akkor hárman egyszerre kiáltanak fel: „hurrá, bepasiztunk”. Furcsamód ezek után nincsenek túlzottan bepöccenve a csaló Molnárra, mint kiderül, a monológ alatt csak átöltözni mentek ki a fináléra, most arany miniben jönnek vissza, és vidáman eléneklik még Tina Turnertől a Proud Mary című számot. Szóval happy end lesz, és ez a lényeg, még ha nem is értjük pontosan, miért.
Színlap itt.
