15. Fehér Isten

Mundruczó Kornél társadalmi, politikai szatírája nyomasztóbb, mint valaha. A Fehér isten apokaliptikusabb víziója napról-napra aktuálisabb egy fiktív Budapestről, melynek lakói szisztematikusan üldözik és pusztítják a keverékkutyákat, akik egy napon azok fellázadnak elnyomóik ellen.

A szocioparabola mellett a Fehér isten abból a szempontból is különleges, hogy izgalmasan keverednek benne a horror, a dráma és a családi vígjáték műfaji elemei. A Fehér isten kiváló hangkulisszája, véres közeli felvételei és gyors montázsai miatt horrorként is megállja a helyét, ami abszolút hiánycikk volt eddig a magyar fimpiacon. Borzongunk, sírunk, meghatódunk, (egyszer) nevetünk, kiborulunk, megijedünk: a Fehér isten szinte a teljes érzelmi skálán végigkalauzol bennünket.

Hogyan állt össze a lista?

Saját szavazataink mellett kifejezetten fiatal filmes portálokat (Filmtekercs, Prizma és A hetedik sor közepe) kértünk fel, hogy szavazannak.  A tizenötös listán legjobbnak ítélt film kapott tizenöt pontot, míg a tizenötödik helyezett egy pontot, így alakult ki a végeredmény.

14. Utóélet

Zomborácz Virág több zseniális rövidfilm után a Filmalap első nagy évében, 2014-ben mutathatta meg, hogy egy egész estés filmet is kisujjból tud kirázni. Az Utóélet a magyar filmtörténet egyik legszórakoztatóbb, legigazabb (belső) felnövés-filmje, egy szorongó fiúról, akinek édesapjával még annak halála után is meg kell küzdenie, mivel szellemként gyötri őt. A tökéletes mértékkel kezelt természetfeletti vonal mellett azonban a fiú (az amatőr színész Kristóf Márton) belső fejlődésén van a hangsúly, amihez olyan alakok járulnak hozzá, mint a lelkész-asszisztens Petrik Andrea, az ezoterikus autószerelő Anger Zsolt vagy az esperesbe belezúgó Csákányi Eszter.

A rendező ráadásul páratlan érzékkel nyúlt a díszletekhez, az öltözékekhez és a zenékhez – bár lehet vele vitatkozni, de jelzésértékű, hogy az amerikai és az európai filmes sajtó egyaránt a magyar Wes Andersonnak nevezte őt.

13. Pál Adrienn

Általában ezekre a típusú, lassan bontakozó, kevés párbeszédet tartalmazó filmekre szokták legyintve azt mondani, hogy megint egy újabb depresszív magyar művészfilm. Pedig Kocsis Ágnes második filmje nagyon meghálálta a nézői bizalmat, sőt a főszereplő Piroska A nyomozó főszereplőjének, lánytestvére is lehetne.

Az intenzíven dolgozó Piroska története ugyanis nemcsak egy személyes dráma, hanem egy mindenki számára átélhető belső út a gyerekkori emlékekbe és a személyiségünket meghatározó rétegekbe.

12. Üvegtigris

Rudolf Péter addig próbálta öntözgetni legnagyobb mozis sikerét, amíg az végül megfulladt – az öncélú második és a teljesen szétszórt harmadik rész ellenére azonban az első Üvegtigris nagyban határozta meg az ezredforduló-környéki popkultúrát. Az unalomig, sőt irritálóvá válásig idézett, de egykor jól csengő szövegek (az ízirájder kifejezés menőségi faktorának változásáról esszét lehetne írni), a poros, városszéli kusturicás hangulat, a gájricsis figurák (Csoki, Cingár, Gaben – ha Ritchie magyar lenne, tuti ilyen neveket adna a karaktereinek) egy kis életet vittek a posványban tanyázó magyar közönségfilmes színtérbe.

Igen, a feszes forgatókönyv hiánya rányomja a bélyegét a filmre – a konkrét történetet helyettesítő anekdoták, jelenetek, életképek azonban sokkal jobban is állnak Rudolf víziójához. Kár azokért a felesleges folytatásokért.

11. Hukkle

Pálfi György legalább annyira szerencsétlen alakja a magyar filmezésnek, mint amennyire tehetséges – és ez az ő esetében nem sok jót jelent. A 900 millió forintos Toldi-filmjét nemrég elkaszálta a Filmalap, miközben a 100 ezer dolláros, koreai pénzből finanszírozott filmjével (Szabadesés) sorra nyerte a fesztiváldíjakat.

Első nagyjátékfilmje, a Hukkle igazi hibrid mestermű, a természetfilm és a krimi legbájosabb vegyülete, amiben a fáradhatatlanul csukló bácsi és dalolászó néni mosolya mögött is ott rejlik a halál. A dialógus nélküli történetmesélés más rendezők kezéből puszta kísérletezésnek számítana, a látnok Pálfi (és hű operatőre, Pohárnok Gergely) azonban valódi mozikölteményt farag belőle, ami úgy láncol az akármilyen méretű képernyő elé, hogy egy percig sem köt kompromisszumot a közönségfilm fogalmával.

10. Werckmeister harmóniák

Az idén hatvanéves Tarr Béla és Krasznahorkai László közös filmográfiájának talán legkiegyensúlyozottabb alkotása ez – a Kárhozatnál grandiózusabb, a Sátántangónál már csak a hossza miatt is befogadhatóbb, a karrierzáró A torinói lónál pedig egy kicsit kerekebb.

 

Persze a nyomasztó, szimbólumokkal átitatott fekete-fehér képek, a hibátlan ritmusban táncoló kamera, a borúsan merengő Víg Mihány-filmzene mind maradtak, de a Tarr-életműhöz képest ezúttal meglepően feszes, fogyasztható lett a mágiába csomagolt történet, amelyben oszló óriásbálnát, Herceg nevű törpét, brutális kórházi pusztítást, naprendszer-koreográfiát egyaránt találunk – meg persze a nagy, tátongó, fájdalmasan gyönyörű semmit.

9. Bibliothéque Pascal

Hajdu Szabolcs játékosan szürreális filmjében nincs két ugyanolyan beállítás és két ugyanolyan helyszín. A film minden egyes momentuma egy lenyűgöző, gondosan megkomponált felépítmény része. A hipnotikus, erős hangulatú utazás Európa különböző pontjaira kalauzol bennünket: a Bibliotheque Pascalban különböző nyelvek, kultúrák és szubkultúrák találkoznak, hogy különös fantáziavilággá olvadjanak össze.

Maga a központi motívum, a karizmatikus és titokzatos Pascal „könyvtára” a magyar filmtörténet felejthetetlen jelenetsorának helyszínét adja, amely először a felső tízezer ártatlan kulturális találkahelyének tűnik, amiről idővel kiderül a bizarr valóság: az ott szolgáló nők, gyerekek és férfiak világirodalmi hősöknek öltözve játszanak szexuális és irodalmi szerepjátékokat Tágra zárt szemek, Othello vagy O története-szerű szituációban.

8. Liza, a rókatündér

„Elég sokféle japán input ért. Amikor életem első szusiját megkóstoltam a Deák téren, az otthon szó jutott eszembe, ami nagyon furcsa dolog, mert evés közben végképp nem szoktak eszembe jutni ilyen dolgok. Sokáig nem is értettem, hogy ez hogy lehet” – mesélte még a forgatás alatt Ujj Mészáros Károly, a Liza, a rókatündér rendezője.

Nekünk pedig a premier óta a Deák téren járva mindig eszünkbe jutnak a film ott játszódó, hihetetlenül szórakoztató jelenetei, amelyektől máris a fülünkben halljuk a Liza felejthetetlen japán slágereit. A magyar mágikus realizmus egyik első magyar alkotása ritka kincs, mert sajátos, semmihez sem hasonlítható atmoszférájával és stílusával bárhol a világon megállja a helyét, bármelyik korosztályt, és a szélesebb közönséget is képes szórakoztatni, miközben nem köt alkut, és megmarad hamisítatlan magas művészetnek.

7. Fehér tenyér

A sportfilmek kevés kivétellel mindig ugyanarról szólnak: a kőkemény felkészülés és a hatalmas áldozatok árán garantált a még annál is hatalmasabb siker. Az élsportolónak szánt gyerekek közül azonban csak igen kevesen érik el ezeket a sikereket – és mi van a többiekkel?

Hajdu Szabolcs filmjében a tízéves Dongót űzik bele a szülők a tornász-karrierbe, a fiú azonban hamar megtanulja, hogy az edzés nem a tisztes megpróbáltatásokról, a siker fényes hajszolásáról szól. Edzője kegyetlen módszerei nemcsak kék-zöld foltokat és vérző tenyereket eredményeznek, de életre szóló, sötét, mély nyomokat is hagynak a fiúban, aki talán már soha nem tudja maga mögött hagyni a megalázó gyerekkor terhét. Brutális nevelési dráma a huszonegyedik század egyik legjobb magyar rendezőjétől.

6. Moszkva tér

„ - Kit kerestek? - Rajnaiék fater! Orom utca 8.! - Rajnai nem lakik itt, Orom utca 8. meg nincs! - Mi az, hogy nincs 8.? - Úgy, hogy a tanács elba*ta!” Körülbelül az egész filmet be lehetne idézni, mert a 2001-es bemutató óta a Moszkva tér szinte minden sora szállóigévé vált.

Török Ferenc filmjéről elcsépelt lenne csak azt írni, hogy igazi generációs film, mert jóval több annál. Ugyanis a Moszkva tér nem csak a rendszerváltás környékén érettségizőknek, hanem azoknak is meghatározó film, akik legalább egyszer már ki akartak törni a csalamádés magyar valóságból és legalább egyszer el is hitték, hogy ez lehetséges. Sőt, még azoknak is, akik csak egyszerűen jól akarják itt érezni magukat. Mert itt egy ötszázasért még hullámot is raknak a medencébe.

5. Taxidermia

Pálfi György Taxidermiája is azon filmek egyike, aminek szinte minden egyes képkockája ráég a retinára. Minden idők legszürreálisabb magyar filmjét végignézni igazán embert próbáló feladat, mégis a legtisztább katarzist adja: a székbe szegezi az embert, hogy viszolyogva gyönyörködjön és gyönyörködve viszolyogjon tőle. Aljas, mocskos humorával groteszk képet fest mind az elmúlt hatvanöt évről, mind napjainkról.

A Horthy-korszak latrinaszagú vidéki idilljébe hógolyózó lányok sivalkodása és húgycsorgás keveredik. Majd megjelenik a kommunizmus elmebeteg megalomániája a maga brutális versenyszellemével és giccses igénytelenségével. Végül a rendszerváltás utáni korban eljutunk a fogyasztói világához, ahol mindent a szépség és a siker mesterkélt kényszere ural. A Taxidermia így válik épp oly bizarrá, kereké, meghökkentővé és tökéletesre csiszolttá, mint egyik központi motívuma, az üveggömbbe öntött embrió-kulcstartó.

4. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Holnap végre elkezdem megvalósítani a nagy álmomat: elkezdem a regényemet. Holnaptól tényleg elkezdek úgy élni, mint egy felnőtt: keresek magamnak munkát, és végre felelősséget vállalok a tetteimért. Addig viszont még elüldögélek és álmodozom itt egy kicsit. Addig még sajnálom magam, amiért elhagyott a csajom: kérek is egy kis pénzt anyáméktól és elmegyek a haverokkal sörözni. - Lenyűgöző, hogy első nagyjátékfilmjében Reisz Gábor mennyire tű pontosan ragadja meg azt a zsibbadt, tehetetlen, a gyermek- és a felnőtt lét határán megrekedt pszichológiai állapotot, amit a mai húszas, harmincas középosztálybeli generáció kapcsán nem egyszer közvetve vagy közvetlenül érzékelhetünk.

Az előszeretettel generációs filmnek titulált alkotás persze több ennél: főhősével, a mai, ugyanakkor mindenkori szerethető lúzerrel élmény azonosulni, hiszen ki ne bizonytalanodna el időnként, ki az, aki ne érezné egyszerre tehernek és áldásnak azt a köldökzsinórt, ami a szüleihez és a hazájához köti.

3. Kontroll

A BKV-ellenőrök misztikuma kedvelt téma a magyar popkultúrában, a Belga két himnusza után egy évvel Antal Nimród fedezte fel a földalatti létben rejlő potenciált. A Los Angeles-i születésű rendező itthon reklám- és kliprendezőként vált ismertté (a legjobb Quimby és Sub Bass Monster-videókat is ő dirigálta), majd 1998-ban a Biztosítás című kisfilmjével tette meg az első nagy lépést a mozikarrier felé.

A Kontroll már a nyitányával magasról veri a hazai mozizás akkori mezőnyét – a fekete humort bátran használó Antal első filmjének első másodperceiben egy közleményt hallhatunk Aba Botond egykori BKV-vezérigazgatótól: minden egyezés a valósággal a véletlen műve, majd Eszenyi Enikő részegen ereszkedik le a baljós mozgólépcsőn, hogy a jól ismert Ev3-as szerelvény érkezésével rejtélyesen eltűnjön.

Az első nagyobb szerepével egyből a csúcsra érő Csányi Sándor és társai groteszk, feszült, pörgős sztorija máig emlékezetes karaktereket rejt magában, a Neo pedig az egyik legjobb magyar soundtrackkel járult hozzá a hangulathoz – a szegényes magyar thriller-szcéna legfényesebb darabját eredményezve. A készítők (Antal Nimród és Pados Gyula operatőr) pedig azóta is Hollywoodban tanyáznak.

2. Saul fia

Alig pár hónnappal a film cannes-i diadalmenete után nehéz bármi újat mondani Nemes Jeles László első nagyjátékfilmjéről. Egy biztos, nagyon régóta nem született olyan magyar film, amely ekkor hatással lehet nemcsak a jelen, de a jövő filmeseire is. A Saul fia után már nem érdemes „a régi iskola” szerint filmet készíteni a holokausztról, vagy bármelyik nagy történelmi eseménysorról. Saul személyes drámája rámutatott, hogy a nagy egész helyett sokkal hitelesebb, ha egy film egyetlen szereplő perspektívájából mesél.

A Saul fia stábja azt is megmutatta, hogy kellő elszántsággal és a saját ötletbe vetett hittel elég messzire lehet jutni - még Magyarországról is. Ráadásul nem csak kritikai sikerről beszélhetünk: a cannes-i siker után hirtelen mindenki egy magyar filmről, vagy Röhrig Géza teljesítményéről beszélt. Egy vérbeli szerzői filmtől mellesleg az is elképesztő eredmény, hogy már nyolcvanezren váltottak rá jegyet. És mivel 2015-ös filmről beszélünk, ez a történet még bőven nem ért véget.

1. A nyomozó

Talán az elmúlt évek egyik legvalószerűtlenebb, legfurcsább története volt a boncmesterként dolgozó Malkáv Tibor személyes pokoljárása és nyomozása a vásznon. Mégis működött. Főleg azért, mert ez a film rácáfolt szinte az összes magyar filmekkel szembeni sztereotípiára.

Egyrészt Gigor Attila írt egy fordulatos, sehol sem lötyögő forgatókönyvet, amelyben a skandináv filmekre jellemző fekete humor mellett megjelent a magyar abszurditás is. Másrészt az is sok magyar filmekből kiábrándult nézőnek okozott meglepetést, hogy a párbeszédek egyáltalán nem voltak kínosan túlírtak. Sőt, a film egyik fő erényét épp a dialógusok adták.

Egy ország ismerte meg Anger Zsoltot, akiről sokoldalúsága ellenére a legtöbbeknek továbbra is a szótlan, faarcú boncmester karaktere ugrik be. Ráadásul műfajilag is rengeteg zsánert idézett meg Gigor ebben a filmben. A nyomozó egyszerre idézte a krimi, a film noir, az abszurd dráma és egy véres thriller jellegzetességeit.