Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az eredeti szereplőknek drukkoltunk, hogy ma is ki tudják énekelni a magasabb hangokat, a fiatalabbaknak ez nem volt gond, ám ott meg sokszor a szenvedély hiányzott. Novák Péter lehúzott egy újabb bőrt az István, a királyról, hogy a rockopera Alföldi Róbert 2013-as rendezése után ismét visszasüllyedhessen megszokott helyére: az olcsó népszórakoztatásba.
Pedig a bemutató előtti sajtótájékoztató nagyszabású produkciót ígért, ahol Novák Péter elmondta, rá Alföldi Róbert rendezése volt a legnagyobb hatással – amiben ő a Táltost alakította –, mert ez a rendezés leporolta a slágerré válás miatt háttérbe szorult történetet és a szöveg mögötti tartalmakat. „Súlyt és gondolatot szeretnék hallatni az énekesekkel” – tette még hozzá.
Alföldi rendezése valóban újraértelmezte az István, a király magyar játékhagyományát – megszabadította az évek során rárakódó szittya magyarkodástól. Aki látta ezt a rendezést, az bizony elvárásokkal ült vagy állt be Novák koncertszínházára, ám sajnos csalódnia kellett. Mert való igaz, hogy ez a rendezés is minimálisra redukálja a nagy, magyar jelképek megjelenését a rockkoncertek eszköztárát mozgósítva, ám ezen kívül mélyebb koncepciót nemigen tudunk felfedezni benne, ami a rendező idézett sajtónyilatkozata után egy kicsit meglepő.
Az előadás az autentikusságra törekszik azzal, hogy az eredeti helyszínen – a városligeti Királydombon –, az eredeti szereplők egy részével látható most. Akik a nyolcvanas években látták vagy szerették volna látni az előadást, de valamiért nem jutottak el rá, akik az István, a király filmen nőttek fel, azoknak ez láthatóan benyomja a nosztalgia-gombot – ők meghatottan éneklik a slágereket. Én viszont csak azt a szomorú tényt rögzítem magamban, hogy Varga Miklós őszülő Istvánként nehezen énekli már ki a magasabb hangokat, nem beszélve a remegő hangú Deák Bill Gyuláról, akinek azért drukkolok, hogy végig tudja énekelni a Táltos dalait.
Mindezzel csak arra akarok utalni, hogy az autentikusság itt hamis látszat, hiszen ezek az énekesek erejük teljében voltak önmaguk, igen, a nyolcvanas években, amikor Deák Bill hangja és jelenléte még felrobbantotta a színpadot és megmozgatta a közönséget. Amit most látunk, az elmúlás szomorú melankóliája, ami csodás koncepciós elv lehetett volna, ha Novák merte volna használni.
Az előadás legerősebb pontja Feke Pál volt, aki két éve Alföldinél István, most pedig Koppány szerepét énekelte. Feke gyakorlatilag leénekelt és lejátszott mindenkit a színpadon, hangterjedelemben hozzá hasonlónak csak a Rékát alakító Radics Gigi tűnt, aki viszont lelketlen megasztárosként meredt a legérzékenyebb pillanatokban is a közönségre. Az interakciók egyébként is fájóan hiányoztak ebből az előadásból, rengeteg plusz színt adhatott volna a stadionkoncert-jellegnek, ha a szereplők néha egymásra néztek vagy egymáshoz értek volna. És ezen a ponton lesz fontos ismét Varga Miklós, akinek orgánuma ugyan már nem a régi, de még mindig ezerszer több benne a szenvedély, mint a tökéletesen éneklő Radicséban.
Nagy Feró Laborcként Nagy Ferót alakította, ami rendben is van, valószínűleg Hamletként is ezt tenné. Ám itt is kísértett kissé Alföldi előadása, ahol ugyanezt a szerepet Szemenyei János énekelte olyan izgalmasan és tökéletesen, ahogy még sosem hallottam előtte – kinek mi az autentikus. Keresztes Ildikó Feróval szemben viszont igyekezett visszakapcsolni a tévés szerepléseiben megszokott szélsőségességéből, mély, rekedtes hangja pedig remekül passzolt Sarolt karakteréhez.
És voltak dolgok ebben az István, a királyban, amiket nem igazán értettem. Például azt, hogy Gizella (Danics Dóra) és Vecelin lovag (Kocsis Tibor) kettősében a „Jaj, de unom a politikát” kezdetű dalban miért tol Kocsis maga mellett egy biciklit. Talán az a ló, hogy lássuk, hogy lovag? A háttérben villódzó kivetítők szerepe sem volt kristálytiszta. Kaotikus képek villogtak, hangulatok, sokféle technikával, hol egy számítógépes játék egyik pályájára hasonlító képeket láttunk, máskor homokrajzot, amin megjelent a Duna magyarországi része, aztán sok másik vonal között eltűnt, volt egy gyurmatömb is, ami szép lassan átalakult István király képmásává, de többnyire csak absztrakt színes foltok kísérték az előadást és egy állandóan visszatérő törött márványlap közeli képe.
A mellettem álló kislány arról érdeklődött az apukájától az előadás előtt, hogy a nagy képernyőkön majd a Disney Channel megy-e. Jót nevettem rajta, de úgy a koncertszínház felénél eltűnődtem, ha random Violetta-részt látnánk a háttérben, lehet, hogy élénkebb párbeszédbe kerülne a színpadon lévő eseményekkel, mint az említett képsorok.
Végignézve az előadást úgy tűnt, hogy Novák Péter a pénzen kívül nem sok mindent szeretne az István, a királytól, ami rendben is van, mert rockoperát rendezni elsősorban üzleti vállalkozás. Viszont az Alföldire való hivatkozás kicsit megemelte az előadással szembeni várakozásaimat.
Nem tett hozzá semmit ahhoz és nem vett el abból, amit én eddig erről a rockoperáról gondoltam, szuperek a dalok, jó, hogy nem nyilazott benne hátrafelé senki, a végén pedig elektromos gitáron szólalt meg a Himnusz. Elénekeltük, hazamentünk.
