Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kas, Hag, Met - ez az a valami, amivel lépten-nyomon fesztiválozunk. Vagyis a sör, ahogy a babilóniaiak, az egyiptomiak és a germánok szólították az istenek italát, s az idők során kiérdemelte a megtisztelő folyékony kenyér titulust. Ha nem is mindennapi betevő, azért megérdemli, hogy felelevenítsük "őstörténetét".
Lehet, hogy volt még egy ős-ősneve is annak az italnak, amit az alakuló mezopotámiai városállamokban főztek tönkölybúzából vagy árpából erjesztve, mézzel ízesitve. Sörologusok nem bukkantak írásos nyomra, de régészeti emlékek bizonyítják, itt születtek az első főzetek. Szerencsére a sumérok már gondoltak a dokumentálásra. Egy kőbe vésett ábra, a Monument Bleu a kr.e. 2. évezredből tanúsítja, hogy a harcba vonulok védelmezőjük, Harra istennő tiszteletére s kegyeiért söráldozatot mutattak be. Anno az első kézműves sörfőzőknek volt is miért hálálkodniuk, hiszen mentesültek a hadviselés alól.
Eleink meg voltak győződve, hogy a sör jó egészséget biztosít. De gondoskodtak is róla, hogy valóban jó legyen hozzá a sör. Hammurápi már egyenesen felvésette törvényoszlopára a sörkészítéssel kapcsolatos regulákat. Az összevissza kotyvasztók csúfos véget értek: a saját hordójukba fojtották őket bele.
Az egyiptomiak biztosra mentek, mert originális - datolyalevéllel, gyömbérrel ízesített - sörreceptjüket egyenesen Ozirisz főistennek tulajdonították. Akinek nem ízlett, nála reklamálhatott.
A görögök és a rómaiak fenn hordták az orrukat sörileg, a barbár népek italának tartották. Lehet, hogy ebben volt némi szerepe Bacchusnak és Diogenésznek is. Hm, minthogy ha nyomokban most is így lenne...
A germánok aztán visszaadták a sör becsületét, a Walhallában egyenes sörpatak folydogál. A kelták pedig éppen a szőlőtermelésre alkalmatlan vidékeken kezdtek a sörfőzéshez gabonát termeszteni a mai Anglia és Írország területén. Úgy tűnik, a vállalkozás sikeres lett.
Már csak kicsit kellett várni a sötét középkorban, hogy mint a fény az éjszakában, világosság gyúljék a kolostori, majd céhes sörfőzdékben. Az ilyetén főzés tulajdonképpen máig is tart, mi több, reneszánszát éli. Felsorolni hosszú lenne, hány kézműves sörfőzde él s virágzik csak kis hazánkban. S tessék csak az éppen nemrég csapra vert zirci apátsági sörökre, vagy a székesfehérvári megyés püspök Szent István sörére gondolni, meg a pannonhalmiak tavaly debütált Thomas Menner 1701 sörére (az 1701-es originális receptet is prezentálni tudják, hiszen itt - akkori nevén Győrszentmártonban - jegyzik az első dokumentált hazai sörfőzdét).
Innentől kezdve legfeljebb már csak az okozott nézeteltéréseket, hogy a folyékony kenyér orvosság-e, avagy méreg. Főleg akkor lángoltak fel a viták, amikor nem ismert határokat a jó nép italozása. Nemcsak a reverendák és csuhák domborodtak hatalmas sörpocakoktól. Közben Hammurápi után szabadon megszületett az első német sörtisztasági törvény (Reinheitsgebot) 1516-ban Bajorországban. S egy bizonyos Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim téziseivel igazolta, hogy a tiszta sör, orvosság. A megjegyezhetetlen nevű orvos, alkimista Paracelsusként híresült el. Igaz, elűzték bázeli egyetemi katedrájáról, így kénytelen volt csavargó életmódra inni a fejét kocsmáról kocsmára. Nem véletlen, hogy a sörkedvelő népeknél sorra neveznek el róla sörözőt, de még sört is. Az Első Magyar Részvény Serfőzde is hozzá címezte egyik sörét, a pesti orvostanhallgatóknak pedig hosszú évtizedeken át - míg létezett - az Üllői úti Paracelsus volt a törzshelye.
Minket már nem kell meggyőzni söregészségügyileg, tudjuk, mi a kulturált sörfogyasztás, és irodalmilag is elég pallérozottak vagyunk. Thomas Mann-nak már csak hihetünk, nem? " A vacsorához naponta megiszom egy pohár sört, mely segít nekem kikapcsolódni, és biztosítja esti nyugalmamat."
