Másfél évtizednyi szállingózás, önismétlés és végeredményben céltalan kalandozás után a The Chemical Brothers újra megtalálta a legrövidebb utat a táncparketthez. Meghallgattuk a manchesteri páros új stúdiólemezét.
Ha The Chemical Brothers, akkor először is van egy bő fél órás, kötelező, bemelegítő kör: Chemical Beats, Block Rockin' Beats, Elektrobank, Setting Sun, The Test, Hey Boy, Hey Girl és persze: Out of Control...
… csak, hogy teljesen világos legyen, miről/kikről is van szó. Aztán jöhet csak a kesergés, mely szerint a manchesteri páros maradt csak állva a big beat mohikánjai közül. Mert ugyan hol van már a Fatboy Slim, a Prodigy, a Groove Armada, az Apollo 440, a Fluke, az Orbital vagy a Future Sound of London egykori fénye, ugye.
Habár azóta tisztán is, keverve is nyeregbe került a klubokban az acid house a deephouse, a trance, a breakbeat és drum and bass is, e kapcsán be kell ugorjon az is, hogy a big beat hagyatékot is van már, aki (a helyén) kezeli. A ’90-es évek közepétől úgy 2002-2003-ig tartó aranykorszak 120-140-es tempójára (BPM) ültetett punk, disco és house építményekhez finom kezű dj-k közelítenek kellő tisztelettel. Például a Hospital Recordsnál (Metrik, Etherwood, Keeno, Fred V & Grafix, London Elektricity, Krakota, NuTone, LSB, S.P.Y. stb.), ahol ki-ki a saját munkáiba is be-becsempészik abból a könyörtelenül pattogós, „szeletelős”, bugyborékoló, hősi, brit electro dance-ből, aminek a The Chemical Brothers volt már 20 éve is az egyik - ha nem a legjelentősebb - ikonja.
Innen nézve az, hogy a The Chemical Brothers 2015-ben stúdiólemezt készített, meglepőnek és kockázatosnak is látszik egyszerre. Nem mintha Tom Rowlands és Ed Simons ne dolgozta volna végig a billentyűk és keverőpultok mögött az elmúlt éveket, de az már elég régóta egyáltalán nem látszott, hogy van még egy rendes löket a zenekarban.
Lendkerék
Mert jól lehet, az utóbbi évtizedet is teltházakkal turnézták végig a világban (voltak nálunk is, legalább háromszor), a The Chemical Brothers a Surrender (1999) kiadása óta igazából lejtmenetben gurult csupán. Visszanézve a 2000-es éveket egyértelműnek tűnik, hogy a 2003-ban kiadott Greatest Hits csak a tömegigények mohó kielégítését szolgálta, és annak sem volt a kereskedelmin túl semmilyen más értéke, hogy mindezt lényegében megismételték a best of-nak tekinthető Brotherhood (2008) lemezzel. A két lendkerékpörgetés közt eltelt 5 évben – most már látszik ez is: - a duó egyre nagyobb erőket mozgósítva próbált legalább részben más pályára állni.
Nehéz eldönteni, hogy a szép komótosan keresgélés vagy a kísérletezgetés volt-e az oka, de a Push the Button (2005), illetve a We are the Night (2007) hatásában megközelíteni se tudta az Exit Planet Dust (1995) vagy a Dig Your Own Hole (1997) sikerét.
Arra pedig, hogy a tempó pumpálás mellett tényleg mást is zenélnének már, olyannyira nem sikerült rávezetniük senkit, hogy a Further-ről (2010) végül nem idézhető csak az, hogy végre sikerült egy jól eltalált lemezborítóval is megjelenni. A 8 számos korongon lévő egyetlen időtálló tételért (címe: K+D+B) az utolsó előtti számig el kellene jutni. Nem sikerült túl sokaknak.
Az első három és az utolsó három The Chemical Brothers album közti óriási szakadékot érzékelteti, hogy míg előbbiekből hivatalosan összesen 114 féle (!) „kereskedelmi kiszerelés” (különböző kiadók LP, CD, Mp3 formátumaiban) létezik, az utóbbiakból csak 38 – és közülük még a Further volt a "legszaporább" (19). A manchesteri páros ugyan rágyúrt Clint Mansell Fekete hattyújára, és 2012-ben egy egész filmzenei blokkot magukra húztak a Hannah alá muzsikálással, de zeneileg mindkettő totálisan visszhangtalan maradt.
(Érdekes párhuzam, hogy az elektro-planéta egy másik bolygóját éppen ekkorra kinövő M83 esetében ugyanez történt az Oblivionnal, a „Kémikusok” tengerentúli pandantjával, a The Christal Methoddal szintén, habár ők évek óta videójátékokhoz írnak zenét, és ők jegyzik zeneileg a nálunk is adásba engedett Emberi Tényező tévéfilm szériát.)
Feltámadásra felkészülni!
Úgy tűnt, hogy a "vegyészek" közel 20 éves munkásságának harmadszori aprópénzre váltása, a Fuji Rock Fesztiválon adott koncert (2012) DVD-re és CD-re csomagolása a duó búcsúját jelenti a "fontos bandák" státusától. Ezért is meglepő, hogy az új lemez, a Born in the Echoes újra egy átgondolt, és meglepően jól összerakott lemez hatását kelti.
Erről bárki meggyőzhető: elég a nyitó számba (Sometimes I Feel So Deserted) belehallgatni 25-30 másodpercet, és az agyba pumpálódó vérrel garantáltan megérkezik a késztetés is arra, hogy az ésszerűség határáig tekerjük fel a hangerőt. És akkor ezek után meg kell próbálni nyeregben is maradni, mert az ezt követő Go, Under Neon Lights és EML Ritual trojkával tisztán artikulálhatóvá tették, hogy a The Chemical Brothers visszatért a tetszhalottságból.
Az új lemez jól strukturált, és bár a felvételeken vendégszerepel Beck, Cate Le Bon, St. Vincent, Ali Love és a Q-Tip is, könnyen beazonosítható chemical-os track lista állt össze. Noha az album nem teljesen gördülékeny, eddig egyetlen korábbi sem volt homogén, így meg sem kell bocsátani, hogy a Just Bang és a Reflexion is megakasztja az addigi futamokat. Azon sincs csodálkozni való, hogy jó párszor felismerhetők korábbi, klasszikus „vegytestvéres” riffek és taktusok, de az muris, ahogy a Taste of Honey alatt egyszer csak döngicsélni kezd egy méh.
A Born in the Echoes így is egy meglepően friss album. A rácsodálkozás arra, hogy a régi elemek felhasználásával a tesók laborjában valami új elegy is robbantható, indulhat akár onnan is, hogy a Go simán befért volna a Daft Punk legutóbbi, a klasszikus discót megidéző – és ami fontosabb: - agyondicsért lemezére, a Random Access Memories-ra. Vagy hogy a Radiate pedig (kis túlzással) a Mono székesegyházakat is feltöltő, monumentálisan zengő szférazenéjénél lyukad ki. Ez a lemez úgy hangzik végre, hogy az elektro-veteránok megint meglelték a táncparkettekhez megfelelő hangokat.
A 11 számos track list rafinált, de van annyira egységesre fésült, hogy egy lapon említhető legyen a ’90-es évek klasszikus The Chemical Brothers lemezeivel. És bár az a kor hatásában megismételhetetlen, aki csak teheti, a Born in the Echoes-ból inkább a plusz 4 számot tartalmazó Deluxe verziót szerezze be. Az, hogy ez a lemez jó, a két további számot és a Go és a Reflexion 1-1 mixét vállaló bónuszkoronggal vastagon aláhúzható. Aztán nincs is más hátra, minthogy a lejátszót beállítsa a sötét eufória folyamatos ismétlésére.