Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Disco Party 80 címmel a kor számos nagyágyúját felvonultató nosztalgiabulit rendeztek a bontás előtt álló Népstadionban. Elmentünk és megnéztük, kiket érdekel a hazai és külföldi euro- és italodiszkós nosztalgia, és, hogy még mindig bejön-e a Forever Young és Mamma Maria.
Már eleve, hogy a Népstadionba. Már, hogy ez az egész nap értelmezési kerete. Ahová az apám vitt kettősmeccsekre a nyolcvanas évek elejétől. Ahol, ugye, lásd még: késő-Kádár-kor, a legnagyobb popkulturális ikon a Kalap volt, aki fruttit és szotyit árult. Ahol a kiskamasz mindenféle csúnyákat hallhatott, mert ugye a kor szűk levegőjében a labdarúgó mérkőzéseken lehetett csúnyákat mondani, például, hogy - érzékeny lelkű olvasóink, kérem, takarják el a szemüket - "Buzi Garaba", vagy, hogy "Angyalföldi cigányok, b*sszátok az anyátok".
És aztán - de ennek már csak áttételesen van köze a pénteki estéhez, ám a hely és pop viszonyának összefüggésében mindenképpen le kell szögeznem - itt láttam a Genesist, asszem 1986-ban, aztán két évvel később, és hát ennek is igen sok metasíkja van, többek közt politikai, itt rendezték 1988-ban a Human Rights Now utazó turné budapesti állomását. Ahol a hazai színeket (így mondom, mégis csak egy sportlétesítményről volna szó) Bródy János és a Hobo Blues Band képviselték, viszont, ugye, ott volt Youssou N'Dour, Tracy Champman, Sting, Peter Gabriel és Bruce Springsteen, úgy is, mint világsztárok. A végén eleredt az eső, mi ott álltunk szemeteszsákokkal a fejünkön, apámék már nagyon mentek volna, de aztán mégis ott maradtunk, mert hát a Born In The USA-t, főleg 1988-ban, hát hagyja ki a fene.
Persze, ahová ennek az estének a linkjei mutatnak, az jóval ennek előtte történt, még kamaszkori zenei eszmélésem előtt, amikor még anything goes, minden összefolyt, mehetett a Beatles, az AC/DC, a Depeche Mode, a Boney M, a Bad Boys Blue, CC Catch, vagy az Alphaville, amely meg - ellentétben az este szlogenjével - nem volt diszkó, hanem angolszász szinti-new wave kontinentális/német-stichhel.
Egy ilyen 80-as évek nosztalgiabuliról 40 körül és a fölött mindenkinek eszébe jut valami. Nekem most például a mátyásföldi Ikarus Művelődési Ház, meg a pincében a tinidiszkó, sőt, bocs: videodiszkó, ott képződtünk popkulturálisan - egyébként pedig naiv fiatalkorúként nem sejtettük, hogy nagyjából ugyanakkor, ugyanott, talán csak egy pincehelyiséggel odébb a rendszerellenes underground zenekarok, az Európa Kiadó, meg a Kontroll Csoport szövögetik veszélyes álmaikat.
Erről az estéről azonban nem, vagy főleg nem a nyolcvanas évek jutottak eszembe, hanem nagyon is a jelen idő, egy ingyenes falunap, egy kerületi vagy városi rendezvény. Részben azért mert a fellépő zenekarok jelentős része még messziről, ellenfényben sem emlékeztetett egykori önmagára - az Alphaville klasszikus felállását már csak a feketébe öltözött, pocakos, szakállas énekes, Marian Gold képviselte, a háromtagú Bad Boys Blue egytagú lett, az évtizedek alatt követhetetlen tagcseréken átesett, gyakorlatilag inkább már csak brandként működő, az értelmezési tartományát a hetvenes évekig bővítő Boney M-ben egyetlen eredeti tag sem szerepelt, de a Dolly Rollban is csak Dolly és Kékes Zoltán nyomta az olaszos ízű rock and rollt.
S, ha már itt tartunk: hiszik, vagy sem, a legjobb bulit az az olasz Ricchi e Poveri adta, amely, hasonlóan a Boney M-hez, már a nyolcvanas évek előtt is aktív volt (ők alakultak a legkorábban, 1967-ben), s melynek mind a három, jóval a hatvanon túli tagja itt volt a Népstadionban.
A legjobb mellett azonban érdemes szót ejteni az est egészen elképesztő mélypontjáról is, az ebben a teljesen világos, szórakoztató kontextusban sem pontosan értelmezhető, és önmagában is kétségbeejtő, táncosokkal és vonószenekarral súlyosbított Michael Jackson-tribute mozzanatról, melyet igazán kihagyhattak volna az est szerkesztői.
A közönség - nem a klubok, és nem is a fesztiválok, sőt nagy átlagban nem is a nagy sportcsarnok-koncertek népe, hanem a zemberek, főleg negyven pluszosok, de voltak persze családok is, tizen-huszonéves gyerekekkel, és olyan fiatalok is akik talán még nem is éltek akkor, amikor ezek a számok születtek -, szóval a közönség jól szórakozott, jól fogyott a sör, a limonádé, a rántott húsos zsömle, és a hambi, tulajdonképpen csak a céllövölde és az óriáskerék hiányzott.
Persze, miközben a kor emblematikus lemezlovasa, B Tóth László a verbális nosztalgiát adagolta, ha nagyon akart, csukott szemmel bárki visszarepülhetett egy örök Wartburg-mosós, Szokol-rádiós, bőrfocis lakótelepre.
Ami persze ugyanúgy-másképpen itt van, el sem tűnt.
