Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Mediawave fesztivál a 25. szülinapján a vele egykorú rendszerváltásra is emlékezett: a szűk komáromi várudvart például fallal szelték ketté, ami csak az utolsó este dőlt le. Igaz, akkor óriási buli közepette.
A korábban Győrben, majd Szombathelyen, néhány éve a Monostori erőd Duna-parti bástyájában és környékén megrendezett Mediawave az egyik legszerethetőbb fesztivál a honi kínálatban. Idén épp 25 éve mondhatjuk el mindezt. A legendás szakálláról híres kapitány, Hartyándi Jenő és lelkes csapata (akikről a rendezvény egyik „arca”, a civilben a vizsolyi templommal szembeni házban, az eredeti gép hasonmásával biblialapokat nyomtató Daruka Mihály készített ikon-összeállítást egy átjáróban) által évről-évre összehozott filmes-zenei-gasztro seregszemléhez talán csak az augusztusi Ördögkatlan hangulata hasonlítható.
A komáromi helyszínen néhány éve tehát meglelé hazáját a „Fényírók fesztiválja”. A felújított bástya, a hozzá kapcsolódó kazamaták, kisebb-nagyobb termek, a sátorállításra is alkalmas várárok, a Duna parti terület és főleg a várudvar nemcsak hangulatos, de praktikus helyszín egy ilyen sokszínű rendezvénynek.
Itt elférnek a falakon a képzőművészeti, és fotókiállítások (idén többek közt a székelyudvarhelyi Kováts fotódinasztia több generációja mutatkozott be, egyrészt az I. világháborús frontvonalról szóló - 3D-sre varázsolt! - képeivel, másrészt a székelyek mindennapjait bemutató költői fotókkal), a különböző aulákban, folyosói szegletekben kisebb – és sokszor spontán alakuló- zenekari koncertek, táncházak kaphatnak helyet. A termekben filmvetítéseket, különböző workshopokat, beszélgetéseket, a Duna parton igazi majális hangulatot kaphattunk el idén is.
A nagy találkozásokra, beszélgetésekre, sörözésekre és a nagyobb koncertekre a várudvar „lett kitalálva”. Itt tényleg mindenki megfordult, aki számít Wahorn Andrástól a litván tánccsoportig, a lengyel zenészektől Menyhárt Jenőig, vagy Both Miklóstól a New York-i jazzistákig.
A programforgatag egyszerűen követhetetlen, leginkább a véletlenre alapozott túlélési stratégiát érdemes követni: beesünk valahova, és ha tetszik, ott ragadunk, ha nem, továbbállunk. Vagy kimegyünk az udvarba beszélgetni, és enni/inni valamit. Kár, hogy a fal miatt hatalmas kerülőt kellett tenni ez „NDK-ba”, ha egy kávét, teát vagy lángost akartunk venni, míg sörhöz, borhoz az „NSZK”-ban lehetett csak hozzájutni. Végül is jól vizsgázott a lécekből, molinókből, papírdobozokból álló fal: rohadtul idegesített mindenkit. És rosszul vizsgázott a közönség: végig tűrte, hogy elválassza az udvar keleti és nyugati falát, nem kezdett semmilyen népi kezdeményezésbe, falbontásba.
Ha a közönség nem is, mi partizán módjára időnként átvágtuk egy bicskával a nejlonkötelet, és fura embercsempészként átvittünk magunkkal pár NSZK-ban ragadt embert a keleti oldalra, de előfordult persze a klasszikus kelet-nyugati átsompolygás is. Egy esetben a fiatal szervező hölgy fonó-szövő női Kőműves Kelemenként éppen azt kötözte újra, amit átvágtunk, miközben már újabb lukat vágtunk a falon, de kiderült, egyáltalán nem bánta. Érdekes kérdést vet fel persze az is, hogy vajon, ha a fal egy művészeti alkotás(nak néz ki), akkor szabad-e tönkretenni. Vajon, ha a berlini falat Antoni Gaudí építette volna egyedi porcelánelemekből, akkor az összezúzása nem lett volna-e barbárság? Mi egy bicskával szavaztunk a kérdésben.
A fal végleges ledöntésére amúgy csak a zárónapon került sor. Ferenczi Gyuriék még elsüthették a színpadról (mint minden addigi zenekar), hogy „és most a keleti oldal hangját szeretnénk hallani”, de az utánuk következő, forró hangulatot teremtő lengyel etno-csapat a Dikanda egyik pörgős száma alatt végre egyesülhetett a két oldal. A falat lebontották, az őrjöngő tömeg már közösen ünnepelhette a csapatot a végén. A falbontás szakszerűen történt, csavarhúzókkal, átgondoltan – nem a nép kezdeményezése volt. Azt még megjegyeznénk, hogy a kétnapos tapasztalatunk alapján nyugodtan kijelenthetjük, a keleti oldalon mindig kevesebben voltak és kevésbé tomboltak, mint a nyugatin.
Május 2-án éjfél körül az ország számos pontjáról összetrombitált zenészekből álló, a kiváló Palimo Storyra épülő Cigány-Magyar Progresszív Zenei Műhely vezette elő Both Miklós dirigálásával a záróbulit. Ez volt az első koncert az egyesítés után, és ez volt az utolsó a 2015-ös Mediawave-en.
Ezután hajnalig még tartott a búcsúparti az egyik helységben, ám mi már hazafelé ballagva csak azon gondolkodtunk, mitől volt olyan különleges Bujdosó János gitárjátéka, hogyan festették fénnyel tele a bástya falait, miért is volt jó annak a két lánynak a függőleges falon (gumikötéllel felfüggesztve) táncolni. De legfőképp arról, hogy – miután a szervezők évről évre arról panaszkodnak, hogy egyre kevesebb pénzből hozzák össze a fesztivált -, hogy hány év van még a Mediawave-ből.
És reméljük: még nagyon sok.
