Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Így kell kinyírni az ember ingerküszöbét. Az indokolatlanul három részessé duzzasztott A hobbit-filmsorozat utolsó filmjében már szinte fel sem kapjuk a fejünket a megalomániás látványvilágra, de még így is annyi szív van Tolkien meséjében, hogy a trilógia legjobb darabját kapjuk.
Kedves Peter Jackson! Tudni kell abbahagyni. Igen, tisztában vagyunk vele, hogy még ott porosodik a könyvespolcán A szilmarilok, A Gyűrű keresése vagy Az elveszett mesék könyve, de ne legyen már olyan kapzsi, és elégedjen meg azzal a potom 1 740 000 000 amerikai dollárral, amennyit ez idáig összeszedtek a mozipénztáraknál a Tolkien-filmjei. Köszönjük!
Persze kár lenne vitatni A Gyűrűk Ura-trilógia erényeit: 2001-ben valami olyat hozott létre Jackson és az elképesztő vizuális effekt-csapata, amelyhez foghatót még nem láthattunk korábban. A három grandiózus filmben gyakorlatilag nem akadt hiba: a fantasy-történet izgalmas volt, az elénk tárt képektől elájultunk, és még – sok látványorgiára alapozó filmmel ellentétben – színészileg sem vallott kudarcot a próbálkozás. 17 Oscar-díjával pedig egy olyan sikersztori lett, aminek megismétlésére azóta sem látunk sok esélyt.
Ezért is okozott egy kicsit csalódást, amikor Jackson bejelentette, hogy újra elmerül Középfölde világában, és a 300 oldalas rövid könyvecskéből, A hobbitból is mozit csinál, rögtön kettőt is. Aztán lett abból három is, mert hát ugye „annyira nagyszabású sztorit kovácsolt a mester, amit lehetetlenség lenne két filmbe belesűríteni”, blablabla. Ehhez képest a második rész lényegében nem szólt semmiről, amíg meg nem jelent az utolsó órára a tényleg lélegzetelállítóan meganimált Smaug, a sárkány. Az a Smaug, akit aztán a harmadik rész első húsz percében ki is iktatnak – persze ez inkább Tolkien, mint Jackson „bűne”.
A sárkány halála azonban nem oldja meg a tóvárosiak minden problémáját, sőt. A porig égett város lakói kénytelenek új hazát keresni, ehhez viszont két dologra van szükségük: egy vezetőre és egy halom pénzre. Az előbbi még nem okoz nagy fejtörést az embereknek, ki más vezethetné őket, mint a dicsőséges sárkányölő, A hobbit-filmek Aragorn-pótléka, a családapa Bard. Az utóbbi már eggyel keményebb dió, hiszen, bár jogosan tartanak igényt – a tündékkel együtt – a törpök által őrzött arany egy részére, de Tölgypajzsos Thorinon kezd úrrá lenni a sárkánykór, azaz a kapzsiság és a hatalomvágy.
A laza szövetségben érkező emberek és tündék pechére pont akkor kezdi elveszíteni az eszét Thorin, amikor Azog vezetésével egy minden eddiginél nagyobb ork/varg/kobold/troll-sereg is a Magányos Hegy felé veszi az utat. És ezzel kezdetét veszi az öt sereg csatája. Bár az konkrétan nem derül ki, hogy most melyik öt seregről lenne szó, hiszen az említett lényeken kívül még mindenféle denevérek, sasok és földből előtörő óriásszörnyek is csatlakoznak a bulihoz – úgy tűnik, azért a minél érthetőbb mitológiára törekvő Jackson is hagyott pár fincsi részletet a hardcore tolkienistáknak.
És akkor ezen a ponton átveszi a rendezői széket a Weta Digital csapata, akik korábban a Jackson-filmek mellett olyan alkotások képi világáért voltak felelősek, mint az Avatar, a Bosszúállók, a Prometheus vagy A majmok bolygója-filmek. Elképesztően részletes tájak, félelmetesen élethű lények és szemet fárasztóan mozgalmas csatajelenetek tárulnak a néző elé, úgy nagyjából háromnegyed órán keresztül megy a csetepaté, ami azért a tétnélküliség-érzetet keltő megszámlálhatatlan haláleset miatt hamar fárasztóvá válik. Szerencsére Jackson tudja, hol kell feloldani a tömegjeleneteket egy kis személyességgel – több olyan karaktert is bevisz a halál torkába, akik elnyerték a szimpátiánkat a harmadik rész közepére.
A látványra tehát semmiképpen sem lehet panasz – csak éppen ez a legtöbb, amit el lehet mondani. A mozitermet elhagyva próbáltunk visszaidézni egy-egy grandiózus jelenetet, de mindössze pár perccel a film után már összefolyt az egész. A Weta és társaik egyszerűen kinyírták az ingerküszöbünket, és már nem csak reméljük, hogy valami látványosra ülünk be, hanem egyenesen elvárjuk, pedig több ezer ember éves munkáját látjuk a vásznon. Talán pont ezért tudjuk sokkal jobban értékelni a Gravitáció-féle alkotásokat, amelyek nem kötelező alapként, hanem a történetet kísérő funkcióként tekintenek a vizuális effektekre.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Transformers-filmek szintjére degradálódott volna a filmes Tolkien-univerzum, mert szerencsére az angol író egy olyan életművet hagyott maga után, amit még a dollárra éhes Hollywood sem tud eléggé lebutítani. A hobbit alapértékei egyenlőek A Gyűrűk Uráéival (család, barátság, szeretet stb.), de most eggyel lejjebb kapcsolták a szentimentalizmus-faktort, így a korábbi trilógia giccses véget nem érni akarása helyett egy egészen emberközeli és valóban megható befejezést kaptunk – ami ráadásul teljesen kielégítő módon kapcsolja össze a két történetet.
A ritmushibáktól szenvedő előző két filmhez képest A hobbit: Az öt sereg csatája egy összeszedett, a maga módján komplex és mindenekelőtt szerethető alkotás, ami a végére feledtetni tudja az így utólag is indokolatlannak tűnő trilógia kisebb-nagyobb hibáit, és összességében azt az érzetet hagyja az emberben, hogy nem bántuk, hogy láthattuk ezt a történetet, de azért most egy darabig megleszünk Tolkien-filmek nélkül.
A hobbit: Az öt sereg csatája 2014. december 18-tól látható a mozikban, a Fórum Hungary forgalmazásában.
