hvg.hu: Mindenhol azt olvasom a neve előtt, hogy „jazzlegenda”. Legendának érzi magad?

John Scofield: Jaj, dehogy! Egyáltalán nem. Tudja, hogy kik a legendák? Miles Davis, vagy Duke Ellington. Szerintem ezek a jelzők inkább annak szólnak, hogy talán öregszem egy kicsit és egy jó ideje a pályán vagyok már. Persze már gyerekként is menő zenész szerettem volna lenni. Na, de ki nem? Néha, amikor belegondolok, egészen hihetetlennek tűnik az a sok minden, ami történt velem. Nem hittem volna, hogy ennyi sikerem lesz. Amikor elkezdtem zenélni, akkor nem akartam semmi eget rengetőt, csak annyit, hogy hadd legyek én is részese a zenevilág körforgásának. Borzasztó hálás vagyok azért, ami végül is lett ebből.

hvg.hu: Nehéz ezt elfogadni?

JS: Hm… Azt nem árt tudni, hogy jazzről beszélünk. Sokan szeretik persze, de azért nem annyira sokan, mint mondjuk a popzenét, vagy a rockot. Nyugodtan nevezhetjük rétegzenének, főleg, ha az előbbiekhez viszonyítjuk. De mondjuk ez teljesen rendben is van.

hvg.hu: Persze, de ön nem csupán jazzt játszik, más stílusokban is kipróbálta magát. Vannak funk, rock, soul számai is. Melyik az igazi John Scofield?

JS: Egy kicsit talán mindegyik. Nem hiszem, hogy bárkinek is be kéne skatulyáznia magát egy adott stílus keretei közé. Bennem a kezdetektől megvolt az az erős szándék, hogy keverjem a különböző stílusokat. Imádom a blues és a funk hangzását, de odavagyok a mainstream jazzért is. Nem is igazán tudom, hogy ki vagyok én, pontosabban melyik stílus. Nem tudnám magam kizárólag egyetlen stílusra korlátozni életem végéig. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy ilyen sok mindenben kipróbálhattam magam. De hát ez természetes, hiszen változik az ember.

John Scofield a mexikói Playa del Carmen városban rendezett koncerten 2012 novemberében

AFP / Nicolas Tavira

hvg.hu: Na és mi történt a kétezres évek elején, amikor két olyan albummal is előrukkolt, amelyeken drum’n’bass hatások voltak?

JS: Vannak olyan zenék, amelyek kifejezetten passzolnak egy jazz-muzsikushoz. A drum’n’bass alapokra pedig nagyon könnyű improvizálni. Legalábbis nálam nagyon működik. Imádom!

hvg.hu: Emlékszik arra, hogyan reagáltak erre a fúzióra?

JS: Hát az biztos, hogy néhányan nagyon nem szerették azt a keveréket. Konkrétan azt mondták rá, hogy sz*r. Nincs is ezzel semmi baj. Ugyanakkor sokan vannak, akik pont azért szeretik azt, amit csinálok, mert nem egyszerű, nyers jazzt játszok.

hvg.hu: Rengeteg mindenkivel, igazi ikonokkal dolgozott együtt a karrierje során. Néhányan közülük sajnos már nem élnek. Nem ijesztő ez néha?

JS: Vagy legalábbis furcsa. Nehéz elfogadni, hogy sokan ezek közül a nagyszerű emberek közül már nem élnek. Persze, tudom, az emberi élet véges. Mindannyiunk számára. Nem vagyok biztos benne, hogy ez ijesztő lenne. Már csak azért sem, hiszen ez a dolgok rendje. Hiányoznak, nyilván. De hát senki sem él örökké.

hvg.hu: Tudom, hogy viccesen indult a közös munkájuk Medeskiékkel. Hogy is volt ez?

JS: Tényleg vicces volt. Felhívtam őket, de csak az üzenetrögzítő kapcsolt, úgyhogy arra beszéltem. Szerettem volna együtt játszani velük. Ők meg egyszerűen nem hitték el. Azt gondolták, hogy valamelyik haverjuk hülyéskedik velük, mondván „ugyan már, mégis mi a fenét akarna tőlünk a Scofield”. De aztán egyikük csak visszahívott, összehoztuk egy közös próbát és már az első pillanattól baromira működött. Úgyhogy csináltunk is közös lemezt, azóta pedig barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Azóta is minden évben koncertezünk együtt. Az elmúlt 10 évben volt olyan is például, hogy John Medeski közreműködött valamelyik albumomon. Valóban barátok lettünk.

hvg.hu: Azt mondta, hogy már az első pillanattól megvolt a „zenei kémia”. Egyáltalán nem volt nehéz elkapni velük a közös fonalat?

JS: Sosem volt velük baj. De hát azért is akartam együtt játszani a srácokkal, mert nagyon tetszett, amit csináltak és tudtam, hogy sok közös van bennünk. Még úgyis, hogy majdnem 20 évvel fiatalabbak, mint én. Na jó, csak 15, de az sem kevés. Könnyen tudtam azonosulni a zenéjükkel, egy percig nem volt idegen. Ők is játszanak sok mindent: funkot, reggae-t, meg mindenféle jazzt, old school R’n’B-t. Nagyon jó zenészek, akik elképesztően ügyesen improvizálnak. Amikor először hallottam őket játszani, már akkor biztos voltam benne, hogy tudnék velük együtt zenélni.

hvg.hu: Az elmúlt hónapban jött ki a Juice című lemeze.

JS: A ’juice’ szót az angol szlengben akkor használjuk, ha valamire azt mondjuk, tele van energiával. Úgyhogy egy album címének pont tökéletes! Zeneileg ez most elég latinos lett. Kis túlzással ez az én afrikai zeném. Gondolok itt most arra, hogy alapvetően Afrikából származó zenei hatások kerültek át Latin-Amerikába, amelyek aztán terjedtek tovább hozzánk. Azokat még megbolondították karibi benyomások, egy kis reggae, meg még jó pár más zenei hatás is képbe került. Ez mind megjelenik az albumon.

hvg.hu: Emlékszik még az első, évtizedekkel ezelőtti szólólemezére?

JS: Hogyne emlékeznék! Baromi izgatott voltam. Hiszen mégis csak az első lemezemről volt szó. Igazi áttörés volt ez az én életemben. Akkoriban azért még egészen más hangulata volt ennek. Még csak CD sem volt. Pont Japánban turnéztam egy csapat tagjaként. A Terumasa Hinóban gitároztam. Azzal a bandával vettem fel az első saját albumomat is. 1977-ben történt mindez.

hvg.hu: Hogy tetszenek az akkori dalai?

JS: Szeretem hallgatni őket, hiszen alapvetően ugyanúgy játszom manapság, csak egy kicsit jobban. Olyan, mintha leülnék most pengetni egyet – csak közben többet hibáznék.