hvg.hu: Mikor és hogyan kezdődött a betegséged?

Mittelholcz Dóra: 2010 óta HPV-alapú méhnyakrákom van, de az egész 2003-ban egy Crohn nevű, egyre gyakoribb autoimmun betegséggel kezdődött, ami ugyan belgyógyászati probléma, de nálam nőgyógyászati fronton jelentkezett. Ha ez a szervezetet alapvetően legyengítő betegség stresszes, rohanó életmóddal párosul, könnyebben elkapnak a fertőzések és a vírusok. Így volt ez velem 2010-ben, amikor egy olyan fiúval találkoztam, akinek az előző barátnőjét HPV-vel műtötték, és a műtét után nem kontrolláltatta, hogy a fertőzés elmúlt-e vagy sem. Több mint valószínű, hogy ebből alakult ki a betegség.

hvg.hu: Ha jól értem, a HPV-nek a férfiak „csak” hordozói, akik továbbadhatják a női partnereiknek?

M. D.: Igen. Az óvszer persze védettséget ad, de nem 100%-osan. A HPV-nek is rengeteg típusa van, és mindenki másképp reagál rá: míg az egyik ártalmatlan szemölcsöt csinál, a másik rákot okoz. Az oltás sem véd mindegyik típusa ellen. Éppen ezért érdemes évente nőgyógyászati kivizsgálásra, rákszűrésre járni, és kérni és kifizetni a HPV-szűrést. Ez ezért fontos, mert a P2-es, vagyis a nem rosszindulatú eltérést mutató rákszűrési eredmény ellenére is lehet valaki HPV-pozitív, maximum a vírus még nem okozott elváltozást a szervezetében. Ha a vírust időben felismerik, kis odafigyeléssel és immunerősítéssel le lehet győzni.

hvg.hu: Nálad nagyon gyorsan rák lett a HPV-ből.

M. D.: A P3-as, P4-es szövettan után a konizáció, vagyis a méhnyaki ék alakú kivágásos műtétem már 2-es típusú, rosszindulatú rákot mutatott, A HPV diagnosztizálását követő szokásos ékkivágásos műtét sajnos nálam nem bizonyult elégnek, el kellett kezdeni a rákkezelést. Ezután jött egy nagyműtét, aminek során kivették a méhnyakat, a méhet pedig rávarrták a hüvelycsonkra. A műtét sikeresnek bizonyult, még arra is maradt esélyem, hogy egyszer gyerekem születhessen. Aztán három hónap alatt, 2012 nyarán, egyik pillanatról a másikra teljesen kiújult a betegség. Ősszel végigcsináltunk egy sugár-kemoterápiát. Ettől januárra nagyon szépen eltűnt a daganat, de már elég valószínű volt, hogy ezután már nem lehet saját gyerekem, mert a sugárkezelés megölte a petefészkeket. Aztán március végén, április elején megint jöttek a jelek, hogy valami nem stimmel, és májusban megint ott volt a 3-szor 6 centis daganat a hüvelyemben. Akkor már nem volt kétséges, hogy nincs más megoldás, mint a totális exenteráció.

hvg.hu: Ez pontosan mit jelent?

M. D.: Kiveszik a méhet, a hüvelyt és a petefészkeket. Mire eljutottunk a műtétig, a daganat addigra annyira rámászott a kismedence falára, hogy végül ki kellett venni a húgyhólyagomat és a végbelem egy részét is. Így két kivezetés lett a hasfalamon: egy székletes és egy vizeletes sztóma a köldök két oldalán. De ezután sem jöttek rendbe a dolgok: még mindig nem sikerült legyőznünk a daganatot. Most épp várakozó állásponton vagyunk, mert a legutóbbi kemoterápiát nem bírta a szervezetem, és újabb komplikációkat okozott, ezért le kellett állítani. Júniusban megpróbáltunk egy szájon át bevehető kemoterápiás gyógyszert, amitől elkezdtem folyamatosan hányni. Egy hétig feküdtem a kórházban, végig hánytam, és már morfiumot is be kellett vetni a fájdalom csillapítására. Ez az állapot azóta is tart, mert a gyomrom azóta sem állt helyre. Most 36-37 kiló körül lehetek. Augusztus óta fekszem itthon, minden kijön belőlem, de már nem olyan durva, mint a kórházban. Szerencsére magamnál vagyok. Amíg nem tudjuk a hányást megszüntetni, addig a daganat kezelését sem tudjuk folytatni.

hvg.hu: Mikor, és miért kezdtél el könyvet írni?

M. D.: Még 2013-ban. Amióta az első műtéten túlestem, sokat sztoriztam a barátaimnak, akik folyton azt kérdezték, miért nem írom meg ezeket a történeteket. Eleinte eszembe sem jutott, hogy könyv legyen belőle, de miután harmadszor is visszajött a betegség, és úgy éreztem magam, mint egy rossz brazil szappanoperában, ami még mindig tudja fokozni a feszültséget, egy rosszabb pillanatomban papírra vetettem néhány oldalt. Megmutattam egy barátnőmnek, aki akkor egy kiadónál dolgozott. Amikor 2013 tavaszán bementem az újabb műtétre, már tudtam, hogy könyvet fogok írni, mert a kiadó egyből az ügy mögé állt.

hvg.hu: Írás közben milyen érzés volt újraélni a műtéteket, a sok szenvedést?

M. D.: Összességében annyira nem volt nehéz, mert a könyvben szereplő történeteket már sokszor megosztottam a barátaimmal. A fizikai fájdalmakat nem volt könnyű újraélni az írás által. A legmegterhelőbb maga az emlékezés volt: összerakni, hogy pontosan mi és hogyan történt. Sokat segített a feldolgozásban és a feszültség levezetésben, hogy egy csomó mindent kiírhattam magamból.

hvg.hu: Hogyan találtál stílust és nyelvet a mondanivalódhoz?

M. D.: Alapvetően sztorizgatós típus vagyok, akinek lételeme a kommunikáció. Az első nagyműtétem után, amikor kivettek belőlem egy csomó mindent, beszéltem egy pszichológussal a kórházban. A zárójelentésem első mondataként sikerült leírnia rólam, hogy „spontán sokat beszél”. Mindenki röhögött rajta. Bejött hozzám beszélgetni, kérdezett, és én meg csak mondtam. Biztos hozzá volt szokva ahhoz, hogy a betegek magukba fordulnak. Nekem viszont sosem jelentett gondot a beszéd. Másrészt a Metropolnál töltött tíz év során megtanultam röviden, tömören, közérthetően fogalmazni, talán emiatt lett ennyire szókimondó a könyv. Amúgy sem vagyok egy romantikus alkat. Van ilyen oldalam is, de az nem a nyilvánosságnak szól. Nekem is vannak pillanataim, amikor sírva fakadok, de valójában gyakorlatias nő vagyok.

hvg.hu: A könyv is gyakorlatias céllal született?

M. D.: Igen. Fontos volt, hogy felhívjuk a figyelmet a méhnyakrákra és a HPV-re, mert ahhoz képest, hogy ma milyen sok szó esik a mellrákról, ezekről általában fogalmunk sincs. Szerencsére ma már ingyenesen kérhető az oltás az általános iskolákban, és egyre többen kérik is, de amikor belevágtunk a könyvbe, erről még szó sem volt. Ezen túl az is célunk volt a könyvvel, hogy erőt adjunk a rákbetegséggel küzdőknek, és támogassuk a családtagokat és a barátokat is.

hvg.hu: Mit tanácsolsz: hogyan tudjuk könnyebbé tenni a rákbetegek gyógyulását?

M. D.: Nem szeretnék senkit sem megbántani, de a huszonötezredik szívecske a Facebookon már sokszor idegesítő. Nem feltétlenül kell mindig odatolni azt, hogy nagyon szeretlek, mindig gondolok rád. Ezek egy idő után nagyon elcsépelt szavak. Ennél sokkal többet ér, ha tudod, hogy a beteg ehet ananászt, veszel egyet, és elviszed neki a kórházba. Vagy rendelsz egy szál virágot, és elküldöd futárral. Nagyon jól tudnak esni ezek az apró gesztusok a nagy sivárságban, amikor ülsz otthon vagy a kórházban, és bámulod a falat. A barátaim és az ismerőseim például küldettek nekem étteremből jeges teát, vagy limonádét, mert tudták, hogy szeretem. Ezek sokkal többet érnek, mint egy lájk, vagy egy szívecske a Facebookon.

hvg.hu: A könyved túlélőkalauz abból a szempontból is, hogy megtanít arra, hogy a magyar egészségüggyel hogyan küzdjünk meg. Mit tanácsolsz ezzel kapcsolatban?

M. D.: Olyannak kell lenni, mint egy tank, és addig kell menni, amíg meg nem találod a megfelelő orvosokat. Rengeteg beteg van, kevés az orvos, akik közül sokan kiégtek, de ez nem mentség mindenre. Nem szabad hagyni, hogy lerázzanak, mert egy csomó minden fél perc alatt megoldható lenne. Szerintem nem igaz, hogy minden pénz kérdése, és csak akkor törődnek veled, ha minél több pénzt tömsz a zsebekbe: rengeteg olyan nővérrel és orvossal találkoztam, aki nem a pénzért csinálja. Az Uzsoki Kórház a legjobb példa erre, ahova kemoterápiára jártam.

hvg.hu: Az Uzsokiban zajló kemoterápia kapcsán kerül elő a könyvben a pozitív hozzáállás és az élni akarás témája. Szerinted ez mennyit számít?

M. D.: Minden elhatározás kérdése. Amikor olyan pillanataim vannak, hogy ezt lelkileg nem bírom, föladom, akkor fizikailag is sokkal rosszabbul vagyok. Amikor pedig jön valami, ami helyrehoz, akkor sokat javul az állapotom is. Ahogy telik az idő, egyre kevesebbet bír a szervezeted, egyre nehezebben regenerálódik, ezért egyre több lelki erőre van szükséged. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt olyan pillanatom, amikor arra gondoltam, hogy legyen már vége. Most is vannak ilyen pillanataim, amikor végighányom, és végigüvöltöm a fájdalomtól az éjszakát. De legalább már el tudom engedni, mert embertelennek érzem ezt az állapotot. Igazából ez mindenkinek a saját döntése, hogy mikor lesz elege. Nem vetem meg azokat, akik egy idő után azt mondják, hogy ez nekik elég volt, köszönik szépen. Azt sem állítom, hogy egyszer nem fogom ezt mondani. Azt gondolom, az is egy eredmény, ha el tudsz jutni odáig, hogy nem másokat okolsz, hanem tovább tudsz lépni, és el tudod engedni az egészet.

hvg.hu: Számomra teljesen meglepő volt, amikor olvastam a könyvet, hogy nem keresed az okokat, a miérteket. Nincs benned düh, és vád sem. Mindez valóban nem foglalkoztat, vagy már nem foglalkoztatott?

M. D.: Nagyon hálás vagyok a szüleimnek azért, ahogy fölneveltek, és felkészítettek az életre. Amikor elkezdünk felnőtt életet élni, tudnunk kell azt, hogy mit vállalunk a szexuális élettel, az óvszerhasználat hiányával, vagy az egyéjszakás kalandokkal. Én egy mai, modern fiatal lány voltam, aki tudta, hogy mindennek megvan a maga kockázata, ezért van Hepatitis C elleni oltásom, évente jártam HIV-szűrésre, nőgyógyászhoz, rákszűrésre. Tudtam, hogy mit vállalok, ezért nem tudok mást hibáztatni. Egyedül azért haragszom arra a fiúra, akitől a vírust kaptam, mert azóta sem volt benne annyi gerinc, holott tudja, hogy mi van velem, hogy odajöjjön, és csak annyit mondjon, hogy figyelj, sajnálom, ami történt, ne haragudj. Ezt nehezen engedem el, de 4 év után már ez sem zavar. Ha holnap, 33 évesen meghalok, legalább tudom, hogy nekem olyan élményeim, barátaim, családtagjaim voltak az életben, ami nagyon sokaknak nem adatott meg. Én teljes életet éltem, és boldogat.

hvg.hu: Mikor fordult meg először a fejedben, hogy bele is halhatsz a rákba?

M. D.: Először idén. Előtte annyira hittem a gyógyulásban, hogy eszembe sem jutott, hogy meghalhatok. Az volt bennem, hogy most megcsináljuk ezt a műtétet, minden jó lesz, lehet, hogy 25 centis vágással a hasamon már nem fog olyan jól állni a bikini, de ez legyen a legnagyobb bajom. Aztán ahogy jöttek a pofonok, egyre nehezebb volt így hozzáállni. Az utolsó műtét után, amikor eljutottunk oda, hogy nem láttunk túl sok megoldást, akkor gondoltam arra, hogy meghalhatok. A kórházi, hányós időszak során többször azt éreztem, hogy nem jövök vissza. Aki spirituális típus, az biztos azt mondja, hogy látta a fényt. Én inkább azt mondom, hogy tudtam azt, hogy fizikálisan nem biztos, hogy vissza fogok tudni jönni. Tudtam és éreztem azt, hogy már feladta a testem. Ha nem lett volna ott a családom, biztosan meg is történik. Kellett, hogy szó szerint visszarántsanak. Azóta tudom elfogadni azt, hogy nem biztos, hogy föl fogok ébredni. És nem kapálózok miatta.

Mittelholcz Dóra 2014. október 29-én hunyt el.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!