Miközben a magyar moziüzemeltetők azért küzdenek, hogy valahogy visszacsábítsák, vagy legalább megtartsák nézőiket, egy más országból és másik művészeti közegből érkező figura megtalálta a receptet, hogyan lehet megtölteni hónapról hónapra egy termet, úgy, hogy közben valami újjal és aktuálissal rukkol elő. A sikersztori ötletgazdáját Andrew Heflernek hívják, az előadást pedig, ami havonta egyszer megtölti a Toldi előcsarnokát és nagytermét, Food Film Fightersként ismeri a közönség. Ez a közönség pedig hálás, mert olyat kap, amit egy kongó moziteremben aligha: spontaneitást, humort és (ami talán a legfontosabb) közösségi élményt.

A Food Film Fighters tehát megtalált valamit, amit az arthouse (összművészeti rendezvényhelyszín) koncepció mentén a művészmozik oly lázasan keresnek több-kevesebb sikerrel. „Körülbelül 10 éve a feleségemmel, Borda Eszterrel azon gondolkodtunk, hogy milyen jó lenne otthon olyan filmklubot csinálni, ahol a filmhez illő ételt adnánk a végén, és közben lenne egy a film által ihletett performansz” – mesélt még a kezdeti ötletről Hefler, aki aztán körülbelül két évvel ezelőtt meg is valósította a tervét, igaz nem otthon, hanem sokkal nagyobb körben, először a Gozsdu Manó Klubban.

A három F mögötti koncepció leírva látszólag nagy katyvasznak tűnik: egy-egy este során egy kultfilm a téma, amiről színészek improvizálnak, slammerek adják elő szövegeiket, és a szünetben még ugyancsak a témához passzoló harapnivalót is kap a közönség. A rögtönzött jelenetek és a slamszövegek elsőre talán még nehezen állnak össze a néző/hallgató fejében, főleg úgy, hogy a témául szolgáló film kilétét csak pár beavatott (a házigazda Andy Hefler, a slammerek, és feltehetően a mozigépész) ismeri. Így a Food Film Fightersre beülő nézők egyúttal egy élő krimire fizetik be magukat, ahol nekik kell kinyomozniuk, melyik filmről is szól az adott este. Ez néha kifejezetten nehéz feladat, de amikor legutóbb az előadáson jártunk, az emblematikus idézetek és az iskola-tematika miatt a közönségnek hamar lesett, hogy csakis a nemrégiben elhunyt Robin Williams legendás alakításáról, a Holt költők társaságáról szólhat az este.

Ez persze semmit sem ront az élményen, hiszen a témául szolgáló film csak amolyan csalétek: az FFF sokkal inkább arról szól, hogyan lehet szinte észrevétlenül rávezetni a nézőt egy a szokásosnál jóval komplexebb befogadói élményre. Gondoljunk csak bele, hányan lennének kíváncsiak egy improvizációs színházi estre ilyen körítés nélkül.

Az előadás hamar kinőtte a Gozsdu Manó Klubot, és végül kis Ötkert-kitérővel a Toldiban lelt otthonra. Idén ősszel már a tizenhetedik estnél jár a projekt, amire általában érdemes elővételben jegyet venni, mivel gyakran már az előadás napja előtt napokkal elfogynak a belépők. A szeptemberi esten kis túlzással már a lépcsőkön sem maradt üres hely. „Ezt az előadási formát tényleg mi hoztuk létre, ilyen eddig nem volt, biztosan ennek is köszönhető a sikere, az emberek kíváncsiak, hogy mi is ez valójában" – elmélkedik a siker titkáról az ötletgazda, aki szerint az is árulkodó, "hogy sokan már rendszeresen visszatérnek az előadásokra, ebből arra következtetek, hogy nemcsak az ötlet jó, de jól is csináljuk”.

Andy Hefler izgága figurája a budapesti estéknek, hiszen a Food Film Fighters csak az egyik projektje, emellett a Grund improvizációs színházat vezeti, a Kéknyúl Hammond Bandben énekel, fellép a Random Trippel. Ami azonban aktivitásánál  is fontosabb – talán származásának köszönhetően is –, hogy mer és szeret más alkotókkal együttműködni. „Mindig is szerettünk azon agyalni a feleségemmel, hogy a környezetünkben lévő sok zseniális embert hogyan lehetne egymáshoz kapcsolni” – magyarázta motivációját az Egyesült Államokban született Andy, aki először csak átutazóban járt Budapesten, mára viszont el sem tudja képzelni magát máshol, minden ide köti. Kezdetben az improvizációs színház meghonosításán munkálkodott, amikor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az egyre népszerűbbé váló slam-kultúrával szövetkezne egy-egy előadás alkalmával.

A Magyarországon még rétegműfajnak számító improvizáció pont jókor és jó helyen találkozott a slammel, az utóbbi ugyanis nagyjából a Food Film Fighters indulásakor robbant be igazán a köztudatba, ma pedig már Simon Mártont, Süveges Márk Saiidot vagy Pion Istvánt aligha kell bemutatni a magyar fiataloknak. A műfaj felé elkötelezett rajongók egy része nyitott kedvencei kísérletezésére, így borítékolható volt, hogy az FFF nézőinek jelentős hányadát ez a szubkultúra teszi majd ki. Az előadások ettől függetlenül nem csak arról szólnak, hogy a slammerek kicsit más környezetben adják elő szövegeiket egy előre meghatározott témáról.

A két műfaj közötti együttműködés olyannyira termékenynek bizonyult, hogy Slampro néven egy másik közös estjük is van az Ankertben, ez annyiban különbözik a Food Film Fighterstől, hogy itt a színészek az elhangzó slam szövegekre rögtönöznek jeleneteket. „Magát a slam kultúrát már ismertem Amerikából, de közvetlen kapcsolatba itt kerültem a műfajjal” – mesélt az együttműködésről Andy, aki szerint a közös munka rendkívül inspiráló.

Hiába lett volna azonban olyan remek az alapötlet, ha a fellépők nem éltek volna a lehetőséggel, és nem használnák ki minden ilyen este saját képességeiket. Az előadás sikere elsősorban a spontaneitásban rejlik, sohasem lehet előre tudni, mi történik a következő pillanatban, de ettől még az egész nem válik jópofáskodó, öncélú magamutogatássá. A slammerek kreativitását érezhetően felpiszkálja a feladat, hogy egy kultfilmről kell markáns szöveget kovácsolniuk, míg a színészek az előadás előrehaladtával egyre jobban belemelegszenek az egy alkalomra szóló szerepükbe. A Food Film Fighters tehát nem veszi se túl komolyan, se túl könnyen saját feladatát, ahogy Andy frappánsan fogalmaz, „az a célunk, hogy nézőközpontú előadásokat hozzunk létre, azaz, ha például megígérem, hogy be fogok menni egy ajtón, akkor be is megyek rajta”.

Az előadáson látottak alapján a produkció tényleg igyekszik együtt gondolkodni a közönséggel, figyel annak reakcióira, de nem viszi túlzásba az interaktivitást. A nézőknek néha csak egy-egy szót kell bedobniuk, ami alapján tovább gördül az adott rögtönzött jelenet. A zárkózottabb nézőnek sem kell rémálma valóra válásától félni: itt nem történhet meg, hogy egy óvatlan pillanatban a színpadon találja magát. Andy Hefler mint humoros házigazda terelgeti az eseményeket és látja el instrukciókkal a három színészt, majd egy-egy jelenet kifuttatása után szólítja színpadra az oldalt lesben váró slammereket.

Nagyjából ebben a váltakozó felállásban zajlik az előadás első része, a szünet alatti rövid falatozást követő második részben pedig már fény derül az addig szupertitkos film kilétére, így a finálé már a jó esetben mindenki által ismert kultfilm jeleneteinek közös újranézéséről, újrafelfedezéséről szól.

Az egészben a legjobb, hogy a közönség nem úgy jön ki a teremből, hogy pusztán nyugtázza, mennyire jó film mondjuk a Holt költők társasága, hanem valószínűleg új, vagy mélyebb értelmet is nyer számára az adott mozi. Úgy, hogy ehhez nem három elismert filmesztéta kerekasztal-beszélgetését kellett végigszenvednie, hanem „csak” fejben részt kell vennie a színészek és a slammerek közös játékában.

Amikor arról faggatom Andyt, vajon mennyire honosodhat meg Magyarországon ez a játékos, improvizációs színházszemlélet, a színész/rendező/énekes az amerikaiakra jellemző optimizmussal felel: „azt veszem észre, hogy Magyarországon ez csak idő kérdése. Amint elfogadják azt, hogy ez egy létező technika, és belemennek a játékba, már mindegy is melyik országban vagyunk”.

A Food Film Fighters csapata legközelebb október 27-én jelentkezik zsákbamacska-mozival a Toldiban.