Kult Cz.T. 2014. szeptember. 03. 20:00

"Az emberek azt hitték, hogy a rendszerváltás egy banki átutalás"

Magyarország a rendszerváltás óta hanyatlik, állítja Fabricius Gábor filmrendező, író, aki szerint félreértelmeztük a Nyugat ígéreteit, a csalódott ország pedig a középszerűségbe süppedés mellett immár morál szintjén is elbukott. Illik ma cigányokról, kilakoltatásról forgatni? Milyen 25 év a purgatóriumban? És mekkora ára van a kisember túlélésének? Fabriciussal a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon való debütálása kapcsán beszélgettünk.

hvg.hu: Rendez, ír, ráadásul a reklámszakmában is komoly ismertségnek örvend. Mennyire szereti magát polihisztornak beállítani?

Fabricius Gábor: Semennyire. Az, hogy megélek valamiből, valami pedig fontos számomra és dolgozom rajta, két teljesen különböző terület. Egy ember érzelmi és intellektuális értelemben vett kiteljesedése sajnos nem feltétlenül esik egybe azzal, amivel a kenyerét keresi. A test enni kér, nekem pedig eszemben sincs ezt az igényt eliminálni. A reklámból megélek, a fikciós műfajokból sajnos képtelen lennék.

hvg.hu: Sokszor mégis összeforrt önnél a küldetéstudat és az egzisztencia.

F. G.: Azt jártam körbe, ahogy egy ország megpróbál kapitalista módon lehúzni 25 évet. Ha pedig ennek az egésznek médiamunkásként – még ha áttételesen is, de – hajtómotorja vagy, önkéntelenül szembesülsz a saját munkáddal és megpróbálsz egyféle önkritikát megfogalmazni.

Fabricius Gábor
Fülöp Máté

Nagyon sok emberrel találkoztam, akik részt vettek a mostani, újkapitalista rendszer létrehozásában, és rettentően izgalmas dolog lekövetni azt, hogy ők mit kezdenek a lehetőségeikkel, miközben a világpolitika és a társadalom is állandóan változik. Azt pedig kár lenne letagadni, hogy az elmúlt negyed évszázadban Magyarországon a fogyasztói és szociális reklámnak kulcsszerepe volt.

hvg.hu: A Puha Neon Fejlövés cimű regénye, ígérete szerint már évekkel ezelőtt lerántotta a leplet a gépezet működéséről.

Névjegy
Fabricius Gábor 1975-ben született médiaipari szakember, a Republic Group kreatív igazgatója, a MOME külsős óradója, filmrendező és író. Tanulmányait a londoni Central Saint Martins College-on végezte, 2000-ben Cannes-ban elnyerte a reklámszakma legofntosabb nemzetközi díját, a Golden Media Liont, 2009-ben jelentette meg a számára országos ismertséget hozó Puha Neon Fejlövés című regényét. Fabricius 2010-ben az LMP kreatív kommunikációs tanácsadójaként ügyködött, de a 2014-es kampányának kidolgozásában is csendestársi szerepet vállalt.

F. G.: Ilyesmit nem ígértem sehol, dokumentumnak szántam. Érdekesnek tartom a közgondolkodás változását. Hogyan számol le az illúzióival egy ‘89-es, Nyugat felé orientálódó ország, amely olyan akar lenni, úgy akar gondolkozni, dolgozni, termelni és prosperálni, mint Nyugat-Európa? Miért érzi magát becsapva és számol le dühösen a Nyugat-képpel?

Érdemes tisztában lenni azzal, hogy mit ígért ’89, a Nyugat, és ahhoz képest mára hova jutott az ország és az emberek, akik hittek benne, illetve hogy ez mára miként generált agresszív társadalmi tüneteket, a korábbi értékek felrúgását és az önkritika teljes hiányát. Ez egy 25 éves sztori, melynek a kronológiájában épp úgy el tudom helyezni a könyvemet, ahogy az utóbbi pár filmemet is.

hvg.hu: Egyre kardinálisabb a kérdés: akar-e még Magyaroszág Nyugat lenni?

F. G.: Az emberek maguk sem tudják, mit akarnak, ezért is ennyire zavaros a történet. Az ország csalódott, mert kezd rájönni, hogy már a kezdeti elvárásai is irreálisak voltak. Magyarországon az emberek azt hitték, hogy a rendszerváltás egy banki átutalás. Jön a nagybetűs Nyugat és odanyom egy csomó pénzt az utca emberének a kezébe, aki így majd varázsütésre gazdag lesz és vehet magának szép nagy, nyugati autót. De ez nem így történt.

Arról viszont sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy 25 évvel ezelőtt az inkompetens munkaerő miatt nem lehetett normálisan kicsempéztetni egy fürdőszobát, hogy a nyugati világ például épp a betelepülő multikon keresztül tanította meg dolgozni a magyarokat, hiszen munkakultúra egyáltalán nem létezett. Erről valahogy ma senki nem beszél. Az elmúlt két és fél évtized elképesztő mennyiségű csalódást és keserű megoldatlanságot hozott, és ez nem hazai, hanem régiós jelenség.

Az általam használt társadalmi tünetek mind ebben gyökereznek. A reklám, amivel foglalkozom, maga a társadalom lélektana és annak aplikációja bizonyos helyzetben, legyen szó konzumer vagy akár társadalmi kommunikációról. Ebben a világban azonban nincsen helye fikciós műfajoknak, az egyén drámájának. Arra egyre inkább ott van számomra az egyre fontosabb írás, a film.

hvg.hu: A könyvét kemény kritika fogadta. Volt, aki kultúratudományi és szociológiai közhelyek visszaböfögéséről és a kötet által megfogalmazott trendkritika asszimilálásáról beszélt. Mennyiben jelentenek fogódzót a sztereotípiák?

F. G.: Az általam leírtakat nem egyetemi kultúratudományi szemináriumok előadásain, vagy egy szociológiai kézikönyvből magolva tanultam meg és böfögtem vissza, én ebben a közegben élek, nyakig benne vagyok és a tapasztalataimról írtam. A munkám empirikus, ha közhelyeket mondok, akkor azt azért teszem, mert velem mindez megtörtént. Egyébként is, engem valahogy sosem fogott meg a száraz felmérésekből, számadatokból merítő társadalomtudomány, bár biztosan jó dolog a közhelyeket olvasgatni egy szociológiai értekezésben. Valahogy sosem a folyamatok maguk, sokkal inlább az azokat átélő emberek érdekeltek.

Az viszont tény, hogy a reklám kizárólag sztereotípiák használatáról szól, hiszen gyorsan át kell ütni az érzékelés küszöbét. Ez egy nyelv, amelyet az emberrel megtaníttat a szakmája, új nyelvet tanulni pedig komoly energiabefektetés. De ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy, ez mindenképpen ad erőt.

hvg.hu: Nemcsak karaktereket, hanem élethelyzeteket is szívesen emel át a magyar rögvalóságból.

F. G.: Nekem ez az ország jutott, én ebből tudok főzni. Ez a közeg az egyetlen, amelyel napi kapcsolatom, élő viszonyom van. Ez a hozott anyag. A rendszerváltáskor volt egy pont, ahol nagyon közel voltunk a történelem pillanatnyi megéléséhez: leomlott a berlini fal, a korszak romjain pedig – első ránézésre – egy új világ kezdett felépülni. Mindenki tudta, hogy itt valami óriási dolog történik.

Most is hasonlót érzek. Sokkal több impulzust kapunk a világból, mint mondjuk egy évtizede. Tíz évvel ezelőtt nem volt semmiféle gárda, tíz évvel ezelőtt Oroszország épp a sebeit nyalogatta, tíz évvel ezelőtt nem vezényeltek amerikai katonákat a kelet-európai régióba, tíz évvel ezelőtt nem mentek az emberek Londonba dolgozni. A történelemben rég volt drámában ennyire erős egy időszak.

Fülöp Máté

hvg.hu: 2012-ben mutatta a be a cigánygyilkosságokat feldolgozó Biankát, és akkor úgy nyilatkozott, nem is érti, hogyan lehet más témáról forgatni. Mire illik ma reflektálni?

F. G.: Egy alkotónak arra illik reflektálni, ami a megérintés pillanata utáni harmadik nap sem hagyja nyugodni. Amint eldörrent az a fegyver, tudtam, hogy a jelen átlépett egy bizonyos határt. Mindig bekommentelik, hogy miért nem csinálok inkább arról filmet, ahogy cigányok ölik a magyarokat? Azért, mert két teljesen más szituációról beszélünk, nem lehet egymás mellé tenni a kettőt.

hvg.hu: Ennyire tisztának látja a cigányhelyzetet?

F. G.: Máshogyan kell tekinteni azokra az emberekre, akik haditechnikumba jártak, fura helyekre vannak bekötve, és kitervelten, GPS-koordináták szerint mennek el gyilkolni, mint arra, aki miután mondjuk elütik a kislányát, kést ránt és leszúrja az autó vezetőjét. A súly ugyanaz, a szituáció más.

Örök kérdés, hol kell meghúzni a szociokulturális háttér, az iskola, a látott minta határát: ki lehet-e törni ezekből a keretekből, lehet-e takarózni velük, és egyáltalán hol van a többség és a kisebbség felelősége egy ilyen történetben.

hvg.hu: Előbb-utóbb mindenkinek le kell tennie a voksát valamelyik fél mellett. Mitől nehéz ítélkezni?

F. G.: Egy alkotónak sincs joga ítélkezni: mikor a hetvenes években Jerry Springer élő adásban, mindenféle kommentár nélkül ültetett le Ku-Klux-Klan-tagokat és feketéket beszélgetni, ezzel megtette a legtöbbet, amit megtehetett. A társadalmi konzekvenciák levonása a társadalom saját feladata. Nem lehet előre megrágott üzeneteket közvetíteni, szlogeneket belecsempészni a kulturális termékbe, mert onnantól kezdve az akarat diadaláról, propagandáról beszélünk. Egy nyitott alkotói műnek helyzetbe kell hozni a nézőt, feltenni a kérdést, majd elengedni a dolgot.

hvg.hu: Hisz a teljes objektivitásban?

F. G.: Olyan ez, mint a demokráciához fűződő viszonyunk. Mondj jobbat, mint a demokrácia! Persze szarnak szar, drágának drága, de még nem találtak ki ennél jobbat. A kérdésfelvetés az, amely a leginkább tiszteletben tartja az egyén véleményét.

hvg.hu: Egy tízperces kisfilmbe értelemszerűen nehezen lehet beletuszkolni egy szociológiai tanulmányt. Mennyire lehet egy kérdést sematizálni?

Névjegy
Fabricius Gábor 1975-ben született médiaipari szakember, a Republic Group kreatív igazgatója, a MOME külsős óradója, filmrendező és író. Tanulmányait a londoni Central Saint Martins College-on végezte, 2000-ben Cannes-ban elnyerte a reklámszakma legofntosabb nemzetközi díját, a Golden Media Liont, 2009-ben jelentette meg a számára országos ismertséget hozó Puha Neon Fejlövés című regényét. Fabricius 2010-ben az LMP kreatív kommunikációs tanácsadójaként ügyködött, de a 2014-es kampányának kidolgozásában is csendestársi szerepet vállalt.

F. G.: A filmnek, fikciós irodalomnak szerintem nem az a szerepe, hogy ilyen típusú társadalmi problémákról, gócpontokról beszéljen. A Sintérnél is adott a háttér, de attól még a film egy egyszemélyes történeten alapuló dráma, ahol nem az van a középpontban, hogy hány embert lakoltatnak ki hetente az országban, hanem ahogy egyetlen személy etikai szinten és személyesen válik érintetté. Soha nem tettem fel a kérdést, hogy most szép dolog-e kilakoltatni vagy lelőni valakit.

hvg.hu: Mennyire érzi úgy, hogy kezelhető problémákkal foglalkozik?

F. G.: Ezeknek a problémáknak talán nincsenek megoldásaik, így én sem tudok javasolni semmit. A filmjeim is inkább helyzetjelentések: a díszlet most a mai Magyarország, itt élnek a szereplőim. Engem az izgat, milyen embernek lenni ebben a szituációban.

A Sintér behajtó karaktere minden erőszakszervezetben megtalálható. Az ember, aki Auschwitz felé vezeti a vonatot, de csak vezeti. Az ember, aki a recski tábor kulcsát őrzi, de nála csak a kulcs van, vagy a konkrét esetben az ember, aki csak odamegy és kilakoltat, mert ha nem ő, akkor megtenné más és végtére ez is csak munka. Én azt gondolom és hiszem mindükről, hogy ők valójában nem rossz emberek: a mindenkori korszak erői, a hatalom hozza őket olyan helyzetbe, ahol választaniuk kell az ölsz vagy ölnek között. És lehet, hogy sokszor még tudatuknál sincsenek. A tudatraébredés pillanata az igazán elsöprő pillanat, akkor robban fel a világ drámai értelemben.

Fülöp Máté

A kérdés az, hogy ezekben a helyzetekben miként reagál a kisember, hogyan jelenik meg az ő etikai állásfoglalása. Ez egyéni szinten sokkal izgalmasabb, ha úgy tetszik, egyetemesebb dolog, mint a társadalmi jelenség maga. Mert ma is ez jön velünk szembe nap mint nap a munkában, az utcán, amikor nem szólunk valamiért, hanem szemlesütve továbbhaladunk. Ezért is iszonyatosan gazdag időszak ez filmkészítés szempontjából.

hvg.hu: Mi a passzivitás oka?

F. G.: Félelem. Olyan időszakot élünk, ahol nem ismerjük az élet végleteit: nincs jelen a mindennapjainkban igazán a pusztítás és a pusztulás, ahogy nincs jelen az életünkben a boldogság sem. 25 éve ülünk és egyre kicsinyesebbek, egyre középszerűbbek vagyunk.

hvg360 Matalin Dóra 2024. december. 18. 19:30

Mazzag Izabella, az Azahriah-film rendezője: Az a hitvallásom, hogy nem kell mindent érteni, néha elég csak érezni

Elvégezte a Táncművészeti Egyetemet, de tudta, hogy az SZFE-re kell járnia. A Színművészeti átalakítása óta szimbolikus rémálmai vannak. <strong>Falkám című filmje sikere váratlanul érte, azóta állandóan a pszichés betegségről kérdezik. </strong>Szívesen válaszol, mert sok pozitív visszajelzést kap, hogy mennyi embernek segít ezzel. HVG-portré.