The War On Drugs: Lost In The Dream

Az amerikai, egész pontosan philadelphiai The War On Drugs Adam Granduciel gitáros-énekes zenekarnév alatt futtatott négytagú szólóprojektje, mely 2005 óta üzemel, de igazából 2011-ben kiadott második nagylemezével, a Slave Ambient című albummal vált ismertté. Az idén megjelent új album egyfelől nagyszerű, másfelől elhozhatja a kommerciális áttörést az egyszerre fogyasztható és kísérletező zenét kínáló együttesnek.

Ha azt állítom, hogy a War On Drugs zenéje nagyjából-egészében nyolcvanas évek, amerikana hatásgyűjtemény, pszichedelikus, ambientes gitárzenés ízekkel, némi krautrockos motorikussággal és elektronikával – hogy nevén nevezzük a gyereket, többek közt Tears For Fears-zel, Dire Straits-szel, Neil Younggal, Tom Pettyvel, Bruce Springsteennel –, akkor tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ez a lemez egy unalmas leckefelmondás és tét nélküli kópia. Pedig pont nem erről van szó, sőt nagyon nem erről.

A War On Drugs zenéjében pont az az izgalmas, hogy, miközben a hatásokat pontosan meg tudjuk nevezni, az elemek egészen izgalmasan kapcsolódnak egymáshoz, úgy, hogy Granduciel az egész mixtúrát saját kontextusba pakolja át, ettől az egész olyasvalami, amit már hallottunk, de így még sosem. Hogy mást ne mondjunk, utazáshoz, lustán szétterülő felhőkhöz, csendben pihegő tájhoz a legkirályabb filmzene.

Ty Segall: Manipulator

A 27 éves San Franciscó-i gitáros-énekes, Ty Segall is utazik, de ő Adam Granduciellel (a War On Drugs-zal) ellentétben nem a nyolcvanas évekbe – ő egy évtizeddel korábbra izzította be a fluxuskondenzátort és a karcos-harapós hetvenes évekbe húzott vissza. Részben a garázsrockos, protopunkos, Stooges-os Egyesült Államokba, részben a hard rockos és glam rockos Nagy-Britanniába, ahonnan a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Rolling Stones, David Bowie, a T-Rex, a Thin Lizzy és a korabeli Roxy Music cuccait szedegette magára.

Persze, ahogyan Granduciel is, Ty Segall sem attól érdekes, ami eszünkbe jut róla, hanem az, ahogyan eszünkbe juttatja a néggyel ezelőtti évtizedet, ahogy átmossa magán privát zenei mániáit.

Ami a sztorit illeti, Segall több underground zenekarban is zenélt San Francisco környékén, aztán 2008-ban lépett szólópályára. Azóta hét szólólemezt készített, ami egészen elképesztő term(el)ékenységről tanúskodik, hiszen minden évben felvett egy-egy újabb albumot, és akkor még nem beszéltünk a Ty Segall Band néven felvett nagyszerű 2012-es Slaughterhouse című lemezről, az ilyen-olyan projektekről, egyéb kiadványokról, amelyekben részt vett illetve, amelyekhez köze van, volt.

A gitáros-énekes már előző, amúgy ugyancsak megbízható színvonalú lemezeivel is kivívta a kritika szimpátiáját, ezzel az albummal azonban a klasszikus értelemben vett befutás is összejöhet neki.

Mirel Wagner: When the Cellar Children See the Light of Day

Mirel Wagner etióp származású, Finnországban élő dalszerző-énekesnő, a dalai azonban úgy szólnak, mintha egy sötét New York-i szállodai szobában, mondjuk a Chelsea Hotelben, vagy egy isten háta mögötti, obskúrus amerikai kisvárosban születtek volna a Mississippi mellett. Pedig, hát nem.

Wagner második nagylemezének dalait egy távoli finn tájon, a Hailuoto-félszigeten írta, egy magányos házban, s hogy tovább csavarjuk a történetet, a produceri munkát a minimáltechno egyik nagymestere, Sasu Ripatti, vagy ahogy a világ ismeri Vladislav Delay végezte. Persze nincs ebben feltétlenül antagonisztikus ellentmondás, hiszen Wagner monokróm, gótikus zenéje, ami a hangulatot illeti, rendkívül sűrű és tömény – az amerikai Pitchfork lemezkritikusa szerint Wagner "nem dalokat ír, hanem memento morikat konstruál", amit azonban hallunk, az többnyire nem más, mint egy szál akusztikus gitár.

Folkot, blues-t, soult hallunk, és városi dalokat, eszünkbe juthat Leonard Cohen, Patti Smith, PJ Harvey, sőt, itt-ott Nick Cave vagy Dylan is, meg a még korábbi mesterek, mondjuk Robert Johnson is, de amit itt hallunk, az kétségkívül személyes és eredeti, egyszerre felemelő és kétségbeejtő. Kétségbeejtően szép.

Cold Specks: Neuroplasticity

Ugyancsak gótikusan sötét, mély déli blues-os, soulos irányból jön a szomáliai származású, kanadai születésű, Londonban élő (egyébként áttért muszlim) Al Spx énekesnő vezette Cold Specks zenéje, amelyet azonban posztpunk-, indie-, és artpop-ízek is áthatnak. Egyszerre juthat eszünkbe róla egy Mardi Gras-banda, Dr. John voodoo-soulja, a Mississippi-delta blues, a Cure és a Siouxsie and The Banshees dark gitárzenéje, a mai indie-gitárpop, Nick Cave dolgai, vagy Tom Waits groteszk, kísérletező artisztikuma. Nem véletlenül nyilatkozta a brit The Timesnak Spex, hogy élete "folyamatos átmenet".

A jó hír az, hogy ezek a hatások a Neuroplasticity című nagylemezen nem kioltják, hanem támogatják egymást és értelmezhető, izgalmas és sajátos egységbe állnak össze. Két éve jelent meg a Cold Specks ígéretes bemutatkozó nagylemeze (I Predict a Graceful Expulsion), azóta Spx dolgozott Moby-val, annak tavalyi Innocents című lemezén, és az underground-legenda Swans idei To Be Kind című albumán.

Utóbbi zenekar legendás vezére, Michael Gira viszonozta a szívességet és közreműködik a Cold Specks új lemezén, mely az év egyik legsajátosabb sötét pacája lehet a kortárs könnyűzenei térképen.