hvg.hu: Új regénye súlyos állítást fogalmaz meg: minden próbálkozás ellenére sem lehet kitörni a nyomorból és a mélyszegénységből. Valóban ennyire reménytelennek látja a helyzetet?

Kiss Tibor Noé: Nagyon kevés példát látok arra, hogy lenne kitörési lehetőség egy olyan zárványszerű, elhagyatott telepről, mint ahol az Aludnod kellene játszódik. Ha ennek a történelmi hátterét nézzük, akkor azt látjuk, hogy a társadalmi mobilitás csatornái soha nem voltak ennyire szűkek: egyre romlanak a szegénységben élők lehetőségei. Elég csak arra gondolnunk, hogy ma sok százezer, vagy akár több millió forintba kerül egy diploma. Aki ilyen helyen nő föl, annak eleve semmi esélye sincs arra, hogy ezt kifizesse, de az állami ösztöndíjas helyekre is kevesebb eséllyel kerül be, mert már az általános iskolában alacsonyabb színvonalú képzést fog kapni, mint egy budapesti vagy nagyvárosi gyerek.

Kiss Tibor Noé

Fülöp Máté

hvg.hu: A regénybeli telep egy egykori állami gazdaság, amit a privatizáció után egy helyi gazdag vállalkozó lezüllesztett. Jól gondolom, hogy Pongrácz Antal figurája a pusztító erőként megjelenő vadkapitalizmust szimbolizálja?

K.T.N: Igen, ő lehet akár a rablógazdálkodás szimbóluma is. Félelmetes, hogy a lényegét tekintve mennyire nem változott semmi: okostelefonokon pötyögünk, az Adriába lógatjuk a lábunkat, hajlított képernyős tévére vágyunk, miközben emberek százezrei középkori körülmények között élnek körülöttünk. Ezek az emberek már annak is tisztelegnek, aki napi háromezer forintért dolgozhatja őket a földjein. Mi ez, ha nem kizsákmányolás?

hvg.hu: A regény olvasása közben fölmerült bennem a kérdés, hogy azok a hősei, akik meg sem próbálnak elmenekülni erről a munka és perspektíva nélküli senkiföldjéről, mihez ragaszkodnak ennyire? Aztán rájöttem, hogy ez a kérdés túlságosan elméleti a helyzet bonyolultságához képest.

K.T.N: Mindig is az volt a benyomásom, hogy a polgári, értelmiségi miliőből nézve egyszerűen érthetetlen, hogy ezek az emberek milyen körülmények között élnek, milyen mindennapi problémákkal küzdenek. Ez nagyon hasonló ahhoz, amikor valaki azon értetlenkedik, hogy az a nő, akit bántalmaz a férje, miért nem szökik el otthonról a gyerekeivel együtt. Ilyen kérdéseket csak az tesz föl, akinek fogalma sincs a családon belüli erőszak természetéről.

hvg.hu: Ön szerint a mélyszegénységben élők mennyiben tehetők felelőssé a saját helyzetükért?

K.T.N: A személyes felelősség megítélése nehéz kérdés, és nem is hiszem, hogy erről kívülállóként bármelyikünknek is véleményt kellene alkotnia. Nézzük például a hajléktalanokat. A hajléktalanokat jellemzően felelősnek tartjuk a saját helyzetükért, legszívesebben a föld színéről is eltüntetnénk őket, pedig sokan a családon belül erőszak áldozatai. És bár ezen áldozatok között alacsony a férfiak aránya, talán éppen őket láthatjuk az utcán. Könnyen el tudom képzelni, hogy a férfi hajléktalanok jelentős részét egy bántalmazó asszony rakta ki otthonról.

hvg.hu: Mit gondol, az említett problémákra mi lehetne a megoldás?

K.T.N: Az írónak nem feladata, hogy megoldást találjon azokra a kérdésekre, amelyekre felhívja a figyelmet. Sokkal fontosabb, hogy a lehető legpontosabban, megalkuvások és szépítések nélkül rögzítsen egy adott szituációt. Személyes véleményem persze van. A megoldásokat helyi szinten kellene megtalálni, az alulról szerveződésben hiszek. Ha az emberek helyi szinten megtanulják érvényesíteni az érdekeiket, okosan használni a képességeiket, és összefognak, vagyis valódi közösségként kezdenek el működni, akkor mindez sikerülhet. De ehhez kell valaki, például egy felvilágosult polgármester, aki megtanítja őket ezekre a készségekre, és célokat tűz ki eléjük, hogy legyen sikerélményük. Az is fontos, hogy ez az ember közülük való legyen, mert kívülről nagyon nehéz megreformálni ezeket a közösségeket.

hvg.hu: Hasonló tevékenységet végez Pécsbányán, egy leszakadó, megszűnt bányatelepen a helyi fiatalok fociedzőjeként. Ezt mennyire tartja eredményesnek?

K.T.N: A tapasztalataim vegyesek. Néha úgy érzem, hogy az égvilágon semmi értelme.

Fülöp Máté

hvg.hu: Akkor miért csinálja?

K.T.N: Mert időről-időre érkeznek olyan visszajelzések, amelyek azt mutatják, hogy mégis érdemes. Már az is sikerélmény, hogy maga a fociedzés működik, nem minden projekt ilyen eredményes. De az is feltölt, amikor egy edzésen azt tapasztalom, hogy mindenki kihozza magából a maximumot. Ugyanakkor a focin keresztül az is látható, hogy a helyi fiatalok mennyire nehezen motiválhatók.

hvg.hu: Miért nincs bennük motiváció? Ön sem tudja motiválni őket?

K.T.N: Nagyon nehéz, mert amit maguk körül látnak, az minden, csak nem motiváló. Elképesztő akaraterő kell ahhoz, hogy valaki kitörjön egy ilyen környezetből, minden elismerésem azoké, akiknek ez sikerült. Pedig ezek a srácok sokszor tehetségesebbek azoknál, akik profi klubokban fociznak. A saját gyerekkoromból is emlékszem ilyen történetekre. Hét évig futballoztam a Ferencvárosban, és minden évben megjelentek az edzéseken a környékbeli utcagyerekek, akik között voltak olyan tehetséges srácok is, mint a csapatunk legjobbja, a később kiváló futballistává váló Lisztes Krisztián. Ezek a fiúk egy darabig jártak az edzésekre, aztán eltűntek, mert senki sem foglalkozott velük, valószínűleg a feltűnő szociális különbségek miatt. Egyszerűen nem tudtak alkalmazkodni a középosztálybeli habitushoz, a versenyszemlélethez – pedig ha segítséget kapnak, sokra vihették volna. Az Aludnod kellene is éppen azokról a lecsúszott emberekről szól, akik már nem tudják felvenni a fonalat, akiknek a lába alól végérvényesen kicsúszott a talaj, és már csak vegetálnak.

hvg.hu: Miért tartja őket esélytelennek?

K.T.N: Mert az utóbbi húsz évben – politikai színezettől függetlenül – senki sem törődött velük. Egyszerűen lemondtak róluk, ők pedig elszakadtak a társadalomtól. Azt a néhány egyesületet és alapítványt leszámítva, akik velük foglalkoznak, senki sem akar, és senki sem tud segíteni rajtuk. Pécsbánya ebből a szempontból viszonylag szerencsés helyzetben van, mert egy nagyobb városhoz tartozik. Pécsen vannak szociálisan érzékeny értelmiségiek, fiatalok, egyetemisták, akik képesek pályázati pénzeket szerezni. Kimennek, kifestik a helyi művelődési házat, különböző klubokat és foglalkozásokat szerveznek a helyieknek. Ennek a példának kellene terjednie, de elszigeteltebb térségekben, például a tanyavilágban, ez majdhogynem megvalósíthatatlan.

hvg.hu: A négy évvel ezelőtt megjelent Inkognitó című könyvében is egy hasonlóan kényes, tabuk és álságos beszéd övezte témáról, a transzneműségről írt fájdalmasan őszinte, a saját tapasztalatai révén önéletrajzinak is tekinthető könyvet. Ez látszólag távol áll az Aludnod kellene világától. Hogyan következett az egyik könyv a másik után?

K.T.N: Valójában közel áll egymáshoz a két téma. Mindkettőben közös a tehetetlenség, a kirekesztettség és a kiszolgáltatottság élménye. Azt legalábbis, ahogy sokáig a saját transzneműségemhez viszonyultam, ezek a fogalmak írták le a legpontosabban. Ez az érzés alapvetően nem is változik, legfeljebb enyhül. Jobban el tudom fogadni a saját tökéletlenségemet. A nyolcvanas években kisgyerekként szembesülni azzal, hogy a nemi identitásom nem éppen tipikus, nyomasztó tapasztalat volt, rengeteg megaláztatással járt. Az Inkognitó megírásával az egyéni terápián túl szerettem volna másoknak is segíteni, hogy ne érezzék magukat annyira egyedül. Ez részben teljesült is, az elmúlt évek során harminc-negyven ismeretlen üzente meg különböző csatornákon keresztül, hogy mennyire sokat jelentett számára ez a könyv. Ilyen egyértelmű hatást az Aludnod kellene nem tud elérni – ezzel az elmúlt hetekben szembesültem. A megírás és a megjelenés öröme után magamra maradtam azzal a kérdéssel, hogy mi értelme volt megírni ezt a regényt.

Fülöp Máté

hvg.hu: Pedig, ha jól gondolom, részben azért is írta meg a könyvet, hogy fölhívja ezekre a szociális problémákra a figyelmet.

K.T.N: Igen, de továbbra is állandóan szembesülök azokkal a lehetetlen emberi helyzetekkel, amelyekről még ötven hasonló könyvet lehetne írni, és akkor sem változna semmi. Persze, a barátaim biztatnak, szerintük a rögzítés aktusa már önmagában is lényeges. Az eszemmel ezt tudom is, csak éppen kevésnek tűnik. Legutóbb éppen egy benzinkúton hallgattam bele egy jelenetbe, amelyben cigány napszámosok vitatkoztak két rendőrrel és azzal a vállalkozóval, aki átverte őket. Egészen méltatlan és abszurd szituáció volt. Bármennyire is igyekeztem pontos mondatokat és sűrű bekezdéseket írni a regényben, a valósághoz képest a művészi megfogalmazás hirtelen súlytalanná vált.

Hogyan lehetne őszintén beszélni ezekről a kérdésekről?

K.T.N: Jelenleg sehogy. A közbeszédet szinte teljes egészében álságosnak látom. Nemcsak az állításai, hanem a kérdésfelvetései is azok. Ez az álságosság Magyarország legnagyobb problémája: semmiről sem lehet őszintén beszélni, a politikai és egyéb érdekek mindent felülírnak. Van ebben valami infantilizmus is: legtöbben csak a saját perspektívájukból képesek szemlélni magán- és közügyeiket. A helyzet annyira lehangoló, hogy nem nehéz észrevenni magunk körül a moralitás és a humanitás hiányát, ami mindnyájunkat kényelmessé tesz, prolongálja a passzivitást. Pedig a százezredik mém megnyitása helyett jobban tennénk, ha hosszan, mélyen magunkba néznénk, és egyenként feltennénk a kérdést: mi magunk mit tettünk azért, hogy ez az ország ilyen lett?