Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Riefenstahl szelleme kísért a futballtörténelmet bemutatni hívatott filmben, csakhogy A közös szenvedély a propagandisztikus céljai mellett még filmművészetileg sem értékelhető. Az agyonreklámozott művet hazájában a mozik sem merték műsorra tűzni, és azon kívül is csak négy országban lesz látható – például az oroszoknál és nálunk. A rendezővel is válthattunk néhány szót, miután szerződésben ígértették meg velünk, hogy nem kérdezünk rá a FIFA kényes ügyeire. Kritika.
„Mr. Havelange a FIFA új elnöke”, „Blatter! Úgy tűnik, van tehetsége pénzt keríteni” – aki a tévében kísérte figyelemmel a brazíliai focivébét, az valószínűleg a mai napig nem bírta kiverni a fejéből ezeket a mondatokat, mivel minden reklámszünetben leadták kétszer A közös szenvedély című film promóját. De mire ez a nagy felhajtás? Ez lenne az év legnagyobb mozis dobása?
Természetesen szó sincs ilyesmiről, sőt. A film előszeretettel hangozatott célja szerint mindössze be szerette volna mutatni a FIFA, azaz a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség történetét, valójában viszont nem más, mint annak gátlástalanul szentimentális önfényezése és a korrupciós vádaktól hemzsegő jelenlegi elnök, Sepp Blatter tisztára mosdatása. Azért nevezhető önfényezésnek, mert a film 32 millió dolláros költségvetéséből csekély 27 milliót maga a FIFA állt.
„Tudjátok, van a kolbász-elv, ami kimondja, hogy ha szeretsz valamit, ne akard megtudni, hogyan készült” – kezdte a vébéről és a szóban forgó filmről szóló monológját John Oliver a Last Week Tonight című talk show-ban. És valóban, az eddigi legnagyobb szabású focis film legfeljebb kiábrándíthatja a futballrajongókat.
Mondhatjuk, hogy már a koncepcióval bukásra ítéltetett a film, hiszen egy több mint 100 évnyi történetet egyszerűen nem lehet 110 percben összefoglalni. A szervezet 1904-es alapításától kezdve egészen a 2012-es dél-afrikai világbajnokság bejelentéséig tart a cselekmény, amelynek egyenetlensége olyannyira emlékeztet egy hullámvasútra, hogy nem csoda, ha hányingerünk lesz tőle. Egyszer hosszú percekig elidőzünk az ’50-es vébédöntő izgalmain, aztán hirtelen ugrunk vagy tíz-húsz évet, ami nekünk különösen fájó, ugye.
Érthető, hogy nem lehet minden egyes eseményt bemutatni ennyi idő alatt. De, hogy a majd’ két órás moziban az égvilágon semmi nem derül ki a szervezetről, azon kívül, hogy négyévente világbajnokságokat szerveznek, és hogy hú de rossz nekik? Miközben életük a foci, a csúnya újságok folyamatosan támadják őket. Ráadásul szegényeknek még a dollármillióik is elfogynak időről-időre. Szerencsére jön Blatter, akinek úgy tűnik, van tehetsége pénzt keríteni. Bármit is jelentsen ez.
Frédéric Auburtin rendező jobb ötlet híján úgy döntött, hogy három korszak három karakterére fókuszál inkább: az első világbajnokságot szervező Jules Rimet, a hetvenes évektől uralkodó João Havelange és a jelenlegi mindenható, Sepp Blatter ciklusára. Itt jön képbe az elszomorító casting – borzasztó látni, ahogy jobb sorsra érdemes színészek rettentően amatőr módon megírt kliséket puffogtatnak. Rimet szerepében az oroszok legnagyobb filmcsillaga, Gérard Depardieu botladozik, Havelange-t a Jurassic Park paleontológusa, Sam Neill játssza, Blatter pedig elképesztő hiúságában az 53 évesen is jóvágású Tim Roth-t választotta az ő megformálására.
Úgy hírlik, hogy a FIFA nem volt túl elégedett az eredeti forgatókönyvvel, ezért „apró javításokat javasoltak”, mint szakértők. El lehet képzelni a helyzetet, ahol egyik oldalt áll a támadhatatlanul lelkes filmcsináló, a másik oldalt pedig a 27 millió dollárt pumpáló megrendelő. Egy mindettől teljesen független kérdés: tudták, hogy a FIFA a fair play egyik legnagyobb harcosa?
A szövetség azért büszkén állítja, hogy némi önirónia is fellelhető a filmben, ezért nem lehet propagandának nevezni. Az 1930-as uruguayi vébé kapcsán el is hangzik a filmben egy dél-amerikai lobbista szájából, hogy "Maguknak kell a pénz, nekünk pedig kell a világbajnokság" - ez tényleg erősen párhuzamba állítható a 2022-es katari vébé körül kialakult balhéval.
Az MTVA jóvoltából lehetőség nyílt egy rövid beszélgetésre a film rendezőjével, de előtte alá kellett írni egy szerződést arra vonatkozóan, hogy nem fogjuk a FIFA belső ügyeire és korrupciós vádjaira vonatkozó kérdésekkel traktálni Auburtin urat. Ennek értelmében kizárólag a film művészeti értékeiről tudtunk beszélgetni, az meg, hát, kevés volt.
Auburtin azért elárulta, hogy Blatter és a FIFA legelőször Gerard Dépardieu-t kereste meg a film ötletével (vajon miért találja meg szegény embert minden karizmatikus vezető?), akivel ő már dolgozott korábban, így a színész őt ajánlotta be a szövetségnél. Bár tudta, hogy kockázatos dolog egy ekkora epikus műbe belefogni, de bízott magában és szerzőtársában, Jean-Paul Delfinóban, akinek elmondása szerint legfőbb erénye a valóság és a fikció vegyítése, amit a film kapcsán is alkalmaztak. Arról nem tudott mit mondani, hogy hogyan lehet az, hogy egy 32 millió dolláros költségvetésből készült film miért csak három európai országban (rajtunk kívül Szerbia és Portugália) kerül a mozikba - annyit viszont hozzáfűzött, hogy Oroszországban is várható mozis megjelenés.
Nálunk augusztus 7-től látható a mozikban.
