Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A 2008–2009-es romagyilkosság-sorozat annak idején óriási port kavart, a sorban érkező tragikus hírekre felbolydult az egész ország. Aztán mindez elült, a társadalom nagy része túllépett a borzalmakon. Tábori Zoltán azonban még a gyilkosságok idején végigjárta az érintett falvakat, és szociográfiai igényű riportokban tárta fel a konfliktushoz vezető okokat, ellentéteket. A riportokat egy kötetbe foglaló Cigány rulett című könyv júniusban jelent meg. A szerzővel beszélgettünk.
hvg.hu: Hogyan jött a riportsorozat ötlete? Ha jól tudom az első helyszíni látogatásai idején még nem is derült ki, hogy itt szervezett, többállomásos akcióról van szó.
Tábori Zoltán: 2008 nyarán, amikor sorban érkeztek a tragikus hírek a romák elleni támadásokról, akkor én a Mozgó Világ című folyóirat szerkesztőségében dolgoztam (a riportok is a Mozgó Világban jelentek meg eredetileg – a szerk.), és a kollégáimmal arra jutottunk, hogy valami súlyos dolog készülődik, ezért érdemes lenne a helyszínre utazni. A 2006-os olaszliszkai lincselés óta amúgy is érezhetően kiéleződtek az etnikai ellentétek az országban. Hozzá kell tennem, ekkor még nem voltunk biztosak abban, hogy ezek a fegyveres támadások összefüggenek egymással.
Rólam akkor már tudták, hogy fogékony vagyok az ilyen típusú terepmunkára, egy település vagy közösség szociológiai igényű feltérképezésére. Hasonló riportot készítettem a nyolcadik kerületi Magdolnanegyedről (az azonos című könyv 2009-ben, a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg – a szerk.), ahol elképesztő körülmények között éltek az emberek. Csak egy példát említek, ott találkoztam olyan esettel, hogy egy nyugdíjas mosókonyhájába költöztettek be egy komplett roma családot. Egyszóval volt már tapasztalatom a témában, de felkészülni erre nem lehetett: a riportsorozat minden egyes állomásán értek megrendítő élmények.
| Az egyik legsúlyosabb bűncselekmény-sorozat Magyarországon |
A romák elleni támadássorozat hat halálos áldozatot követelt, az áldozatok között volt egy ötéves gyerek is. A fegyveres csoport az éjszaka folyamán Molotov-koktélokat dobált be házakba, majd több esetben fegyverrel lőtt a házból menekülőkre. Az első támadás Galgagyörkön volt 2008. július 21-én, ezt további hét – köztük a legnagyobb vihart kavaró tatárszentgyörgyi – akció követte. A négy vádlottat 2009. augusztus 21-én fogták el Debrecenben. A per 2011 tavaszán vette kezdetét, óriási érdeklődés mellett. A Budapest Környéki Törvényszék 2013 augusztusában hozott ítéletet, ez alapján tényleges életfogytiglant kapott Kiss Árpád elsőrendű, testvére Kiss István másodrendű és Pető Zsolt harmadrendű vádlott. Csontos István negyedrendű vádlott büntetése tizenhárom év fegyház lett. |
Először Tarnabodon jártam, ahol a támadók – szándékaik ellenére – végül nem is roma házakba dobtak Molotov-koktélt, de a következő állomásomon, Nagycsécsen már egyértelműen látszott, hogy a szálak összefonódnak. Túl sok volt a hasonlóság a kiszemelt házak külsejében, elhelyezkedésében. Ami még nagyon feltűnő volt: a sok vasárnap éjjeli akció. Ma már tudjuk, hogy az elkövetők ekkor értek rá ezekre az akciókra, hiszen munkahelyük, a debreceni Perényi 1 diszkó vasárnaponként zárva volt. Az összefüggéseket azonban még hónapokig tagadta a rendőrség.
hvg.hu: Ha már szóba került a rendőrség, velük milyen volt a viszonya a helyszínen? Megosztották egymással az információikat?
T. Z.: Én a rendőrökkel gyakorlatilag nem találkoztam. Ha láttam, hogy dolgoznak, akkor nem volt értelme odamennem, hiszen ilyenkor nem adhattak ki információt. De engem nem is a helyszín és a bűncselekmény, hanem a szomszéd, a hozzátartozók és az érintett falu reakciója foglalkoztatott. A háttérben dolgoztam, nem a frontvonalban. Az érdekelt, mi vezethetett a tragédiához, és hogy mi történik egy ilyen tragédia után.
A rendőrök figyelmét a sokadik részletes riportom keltette fel, mivel ilyen mélységű anyagot csak én készítettem a témában. Ennyi emberrel ők nem beszéltek a helyszínen, ezért gyaníthatóan némi hasznát vették a munkámnak. Az például rendkívül tetszett nekik, hogy Pécsszabolcson – ahol végül nem az elítélt banda akciózott – megszólaltattam a későbbi gyanúsítottat. Akkor persze nem sejtettem, hogy arról, akit a riportomban öt-hat oldalon keresztül egy a romákat segítő emberként szólaltatok meg, később kiderül, hogy köze volt a kézigránátos gyilkossághoz. De nem is az ítélkezés, hanem a tárgyilagos leírás volt a fő célom.
hvg.hu: Hogyan tudott az ott élők bizalmába férkőzni? Az írásokból néha úgy tűnik, volt, ahol nagyon szívesen beszélgettek a múltjukról és a történtekről Önnel.
T. Z.: Azért azt el kell mondanom, hogy a megkérdezettek fele egyáltalán nem állt szóba velem. De a taktikám az volt, hogy több napot tartózkodtam a helyszíneken, vagy idővel visszatértem többször is ugyanoda, hogy lássák, komolyak a szándékaim. Direkt kerültem az olyan helyszíneket, ahol hemzsegtek a kamerák, mikrofonok. Ilyenkor inkább elhagytam az események gócpontját, és máshol kérdezősködtem.
Persze az olyan helyeken, ahol szinte már hidegháborús állapotok uralkodtak – mint például Galgagyörkön –, muszáj volt véleményt alkotnom, különben egyetlen család sem beszélt volna velem. Ezen a településen a semmibe vették az olyan embert, aki nem állt egyik oldalra sem. Galgagyörkön nem létezett olyan szó, hogy semlegesség. Így aztán taktikáznom kellett, melyik családnál, mit szeretnének hallani tőlem.
hvg.hu: Kerülte a médiafelhajtást, illetve a könyvben is sokszor utal a bulvármagazinok, napilapok csúsztatásaira. Ezt a félreinformálást is rendbe akarta tenni a tárgyilagos beszámolókkal?
T. Z.: Igen, bár illúzióim nem voltak, tudtam, hogy a Mozgó Világ olvasótábora elhanyagolható egy napilapéhoz képest. De természetesen idegesítettek a csúsztatások, a helytelenül közölt információk, amelyek sokszor még inkább felkorbácsolták az ellentéteket. Ráadásul a helyiek is azért viszolyogtak az újságíróktól, mert azt látták, hogy valaki szinte futtában kérdezi ki őket, aztán másnap valami egészen mást lát viszont a tévében vagy az újságban ahhoz képest, amit mondott.
A tarnabodi esetről például az egyik bulvárlapban olvastam egy olyan rövidhírt, amelyben hat állítás szerepelt, de ezek közül egyetlenegy sem volt igaz. Úgyhogy az írásaimban igyekeztem minél inkább a tényekre támaszkodni. A bűncselekmények súlya arra kötelezett, hogy a lehető legpontosabban írjam le a helyszíneken élők mindennapjait, konfliktusait, félelmeit.
hvg.hu: Az írásait olvasva az volt a benyomásom, hogy az éj leple alatt elkövetett támadások nem rendítették meg igazán a helybelieket. Mintha a romák és nem romák közötti ellentét már túlságosan beágyazódott volna a mindennapokba. Jól éreztem, hogy a legtöbben rezignáltan reagáltak az eseményekre?
T. Z.: Még ma is az ott tapasztalt beletörődés, kilátástalanságérzet rendít meg a leginkább. Minden egyes helyszínen azt éreztem, hogy a pozitív változás elképzelhetetlen. Aki eddig szolidáris volt a romákkal, az továbbra is az lesz, míg aki végérvényesen elhatárolódott tőlük, az továbbra is sztereotípiák alapján fog ítélkezni. De ez fordítva is igaz, a romák reakciói is így működnek. A felnövekvő generáció tagjait is szívesen szólaltattam meg az írásaimban, és az ő megnyilatkozásaikból is az látszik, hogy az elfogadás vagy épp a kirekesztés már ekkor mélyen a gyerekekbe ivódik.
De a leginkább kiélező tényezőnek én a társadalmi-gazdasági versenyhelyzetet tartom. Versenyhelyzetben nincs szolidaritás. Aki fent van, nem akar lejjebb kerülni, és foggal-körömmel harcol a pozíciójáért. Ezért ha bárki bármilyen előnyhöz jut, legyen az vetőmagosztás vagy ingyenes óvodaétkeztetés, az azonnal konfliktushoz vezet. Főleg ennek a pattanásig feszült helyzetnek köszönhető, hogy elkezdődött a kődobálás.
hvg.hu: Említette, hogy főleg a kilátástalanság rendítette meg, de voltak-e különösen megrázó pillanatok a helyszíni munkája során?
T. Z.: Korábban dolgoztam hosszabb ideig bűnügyi helyszíneken is, de azért így is voltak nagyon megindító, döbbenetes pillanatok. Az egyik jelenet, amelyet soha nem felejtek el, az az volt, amikor a Tatárszentgyörgyön meggyilkolt kisfiú lánytestvére megmutatta nekem azt a fát, ahova a támadók elől elbújt. De nem is megrázó, hanem inkább szimbolikus momentumok ragadtak meg bennem.
Egy alkalommal az egyik helyszínen egy cigány ellenőrzési ponton kellett átjutnom, igazolnom kellett magam, így odaadtam az egyik őrnek az újságírói igazolványomat. Miután túl sokáig nézegette, rájöttem, hogy nem tud olvasni. Ez a szituáció tökéletesen szimbolizálta az egész történéssorozat, a szembenállás abszurditását.
A másik nagyon jellemző történet Galgagyörkhöz kötődik. Ott a konfliktust egy szomszédvita váltotta ki: a nagyobb házban egy nem roma pár, a kis házban egy roma család élt. Miután elszabadultak az indulatok, mindkét család elköltözött. Most mindkét ház üresen áll, és folyamatosan pusztul. Mintha a két üres lakás az események szomorú mementója lenne.
hvg.hu: Feltűnő, hogy mennyire nem játszik szerepet az írásokban az aktuálpolitika, pártszimpátia. Pedig Tatárszentgyörgyön például elég magas labda lett volna ez a Magyar Gárda szerepe miatt. Szándékosan kerülte ezt a témát?
T. Z.: Úgy vettem észre, hogy a helyiek számára nem olyan fontos a nagypolitika. Zrikálják egymást ezzel, viccelődnek a politikusokon, de az ellentéteket nem a politikai játszmák hozzák a felszínre. Egész egyszerűen nem befolyásolja a történteket az, hogy valaki jobbikos vagy MSZP-s. Nem politikai okokból válnak erőszakossá az ott élők.
hvg.hu: A legtöbbször talán az a mondat hangzik el a megkérdezettek szájából, hogy „régen ez egy gazdag falu/város volt, de mára már minden végérvényesen elromlott”. Ennyire erős a nosztalgia ezeken a településeken?
T. Z.: Abszolút. Ma mindenhonnan azt hallani, hogy „találd ki magad!”, ez a boldogulásod kulcsa. "Találd ki, mit akarsz kezdeni magaddal!" Az ott élők közül sokan azonban egy olyan korban nőttek fel, ahol helyettük is kitalálták, mit kezdjenek magukkal, és a megváltozott helyzetben ötletük sincs, mihez kezdjenek. A szocializmusban valamilyen munka mindenki számára létezett. A rendszerváltozással viszont ez megszűnt. A szegényebb településeken így két munkahely maradt, a posta és az önkormányzat. De ezeket a pozíciókat természetesen nem kaphatják meg romák.
Ezek a helységek most különféle, általam csak „lejmolós” fesztiváloknak csúfolt rendezvényeket erőltetnek, így próbálják meg odacsábítani a turistákat. Azért hívom ezt a módszert lejmolásnak, mert ezeken a rendezvényeken valamilyen bóvlit próbálnak eladni drágán az odalátogatóknak. De ez sem jelent megoldást a faluk elszegényedésére, elnéptelenedésére.
További probléma, hogy ha valamilyen üzem települ egy ilyen helyre, mondjuk azzal a céllal, hogy ott romákat fog foglalkoztatni, az sem működik, mert előbb-utóbb az ilyen gyárakban sem a legszegényebb romákat fogják alkalmazni a berögzült sztereotípiák miatt (késnek, előleget kérnek, családtagjaik zavarják a munkát).
A kasztrendszer, a különböző társadalmi csoportok szétválasztása, a sztereotípiák megalapozása már a jelenlegi oktatási rendszerben is tetten érhető. Például elég meredeknek tartom, hogy már az óvodában elkezdődik a tehetséggondozás, a későbbi elit kiemelése. Ennek a kiválasztásnak, a csoportok korai elkülönítésének az a célja, hogy minimalizálja a későbbi konfliktusokat. Én inkább azt az irányvonalat támogatnám, hogy átlagot próbáljuk meg magasabb szintre emelni az oktatás során.
hvg.hu: A riportjai adták az ötletet Fliegauf Bence díjnyertes filmjéhez, a Csak a szél-hez. Ha jól tudom a filmben konzultánsként is dolgozott. Hogy tetszett a végeredmény?
T. Z.: Összességében tetszett a film, de az én újságírói énemet kicsit zavarta a tény, hogy a film cselekménye eltért a valós eseményektől. Persze játékfilmről van szó, így ez egyáltalán nem kritika a részemről. A film hangulata nagyon jól visszaadta a helységekben uralkodó hangulatot, a lappangó, olykor fel-feltörő félelmet.
hvg.hu: Tényleg ennyire tapintható volt a félelem a riportok helyszínein?
T. Z.: Igen, ez tényleg érződött minden településen. De azért azt is próbáltam érzékeltetni az írásaimban, hogy a bekövetkező események igazán csak a közvetlen környezetet rázták meg. Ahogy távolodtam a gyilkosságok, robbantások helyszíneitől, úgy váltak egyre közönyösebbé az emberek. A bűncselekmény-sorozat elkövetői mindig a legszegényebb részeket vették célba. A szegénysorok történései azonban kevésbé érdekelték a jobb környezetben élőket; már a szomszéd faluban sem tűnt olyan nagy eseménynek az adott bűncselekmény. Kizárták a fejükből a rémisztő híreket, egész egyszerűen nem akarták látni az összefüggéseket, hiszen úgy még ijesztőbb lett volna valóság.
Az utolsó, csak a könyvben megjelent sajóörsi riportom során magam is megdöbbentem azon, hogy az ott élők mintha nem is akarnának emlékezni a fenyegető eseményekre. Volt, aki egyszerűen nem is értette miről kérdezem, pedig a saját szememmel láttam a kocsmarobbantások nyomait.
hvg.hu: Követte a tárgyalást? Nem fordult meg a fejében, hogy az elkövetőkről is hasonló riportot készítsen?
T. Z.: Természetesen foglalkoztatott az elkövetők személye is, sőt, többen biztattak, hogy készítsek interjút velük is, de amikor kiderült, hogy mindegyik vádlott tagad, akkor számomra egyértelművé vált, nincs értelme belevágni. Mit mondtak volna nekem, egy egyszerű újságírónak, ha a tárgyaláson is mindent tagadtak?
Nem is éreztem erre soha késztetést. A helyszíneken élők érdekeltek, őket akartam megszólaltatni. Sőt, addigra már az is kiderült, hogy mások dolgoznak egy ilyen riporton, s film is készül a tárgyalássorozatról (az Ítélet Magyarországon-t már be is mutatták a hazai mozikban – a szerk.).
Amúgy abban sem vagyok biztos, hogy csakis etnikai okok álltak a támadások hátterében, és abban sem, hogy csak ők négyen voltak az elkövetők. Én inkább fegyverőrülteket és nem cigánygyűlölőket látok az elítéltekben. Sok minden megfordul még ma is a fejemben, azt a lehetőséget sem zárom ki, hogy más nézte ki a célpontokat a fegyveres csoportnak.
hvg.hu: Miért csak 5-6 évvel a történtek után jelentek meg a riportok könyvformátumban, főleg úgy, hogy azóta már két film is kijött a témában?
T. Z.: A könyv elvileg a Magyarország felfedezése sorozatban jelent volna meg, de a kiadó egyik korrektora rasszista felhangokat vélt felfedezni a szövegekben. Ezen én akkor eléggé meglepődtem, és meg is sértődtem, így nem is kezdtem el házalni más kiadónál a kiadásért. Végül az Európa Kiadó keresett meg, hiszen ők tudták, hogy még továbbra is kiadásra várnak a riportok.
Utólag kicsit örülök is, hogy az ítélethozatal után jelent meg a könyv, bár igaz, így jóval kisebb visszhangja lesz.
