Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Pőcze Flóra 2009-ben kiköltözött a Moszkva téri hajléktalanok közé. A téren szerzett élményeit és kutatási eredményeit a második kiadásban most megjelent, A Moszkva tér gyermekei című könyvében osztotta meg az olvasókkal. Tényleg minden hajléktalan önhibájából került az utcára és alkoholista? Melyek a legjobb kéregető dumák? Hogy vágódhat be a hajléktalanoknál a jövőbeli társuk, az állami gondozott fiú?
A fiatal egyetemista lányt nem a devizahitel, a lakbér- vagy éppen a rezsifizetési problémák küldték az utcára, a családjával és a barátaival sem került konfliktusba, továbbá a különböző függőségek, a drog- és alkoholproblémák is elkerülték. Mégis miért döntött úgy öt évvel ezelőtt egy szép nyári napon, hogy az albérlete helyett két hónapra az utcát választja?
Az ELTE harmadéves társadalmi tanulmányok szakos hallgatója a kulturális antropológia órákon kapott ihletet a résztvevő megfigyeléses módszer alkalmazásához. Mivel akkoriban a Moszkva tér közelében lakott, a fiatal, lelkes társadalomtudóst egyre kíváncsibbá tette az ott élő közösség élete. Miután egy alapos könyvtárazás után kiderítette, hogy Magyarországon eddig még nem végeztek résztvevő megfigyeléses etnográfiai kutatást a magyar hajléktalanok körében, úgy döntött, átmenetileg közéjük költözik a térre.
„Egy adott közösség vizsgálatánál mindenki más módszerre esküszik: vannak, akik a statisztikában hisznek, mások a mélyinterjúzásban. Szerintem az interjúzás kevés a többségi társadalomtól távol eső, zárt közösségek vizsgálatánál. Először arra gondoltam, hogy kijárogatok a térre interjúzni, de rájöttem, így egy csomó értékes információ rejtve maradna. Elsősorban azért, mert a hajléktalan nem fog szóba állni egy vadidegennel, aki azért zaklatja, hogy vájkáljon az életében. Másrészt, ha szóba is áll velem, a felét nem fogom érteni annak, amit mond, mert egy sajátos szlenget beszél.”
Flóra végül egy csomag ropival és egy zacskó gumicukorral állított be a Moszkva téri hajléktalanok közé, majd közölte velük, hogy a kutatás miatt köztük fog élni. A társaságba eleinte a punkkoncertekről ismert barátja, a foglaltházakban lakó Norbi segített neki beilleszkedni, ami nagyjából egy hét alatt sikerült. „Naiv kis hülye voltam. Úgy mentem ki, hogy fogalmam sem volt arról, milyen emberek közé megyek. Azt láttam, hogy fiatalok: harmincasok. Úgy álltam hozzá, ha én jófej vagyok, biztos ők is azok lesznek.”
Elmondása szerint hatalmas szerencséje volt a Moszkva téri hajléktalan közösség tagjaival, akik egyből úgy vigyáztak rá, mintha a kishúguk lenne. A fiatal szociológusnak két hónapos hajléktalan élete során két elesésen kívül semmi baja nem esett, de hozzátette, tisztában van vele, hogy ha a Blaha Lujza téri galerit találja meg, vagy egy másikban köt ki, talán már nem lenne életben. Persze a Moszkva téren is érték traumák: ilyen volt például az első rothadó láb látványa, a felismerés, hogy a tbc ma is létezik, vagy a találkozás az első hepatitis C-fertőzöttel.
A legmegrázóbb tapasztalat a halál hétköznapisága volt számára. „Az igazi trauma az, amikor fölszáll a villamosra, megkér, hogy vigyázz a dzsekijére, amíg visszajön. Aztán két óra múlva kiderül, hogy soha többé nem jön vissza, mert meghalt. Elkezded hívogatni a mentőket és a proszektúrát, végül kiderül, hogy túllőtte magát. Ilyenkor rájössz arra, hogy amiről eddig csak hallottál vagy olvastál, itt játszódik le a szemed előtt. Aztán valahogy ehhez is adaptálódsz, ahogy a hajléktalan lét többi eleméhez.”
Az egyetemista lány gyorsan hozzászokott az utcai napirendhez is, ami napi 10-12 órás kemény fizikai munkát jelent: „a kéregetés reggel 7-től este 9-ig tart, és sok kilométernyi sétával jár. A tarhálás sikeressége napszak-, hónap- és évszakfüggő: a hónap vége mindig kínos, mert akkor már mindenkinek fogytán a fizetése. A délután 1 és 3 közötti időszak mindig halott, főleg vasárnap, amikor mindenki elmegy a dácsára. Ősszel és télen az emberek már kedvetlenebbek, ezért nehezebben állnak meg. A péntek és a szombat este viszont nagyon frankó, mert ha a félrészeg fiatalokat megtalálod egy jó szöveggel, a napi költségeknél jóval több pénzt is összeszedhetsz.”
Flóra többnyire azt tapasztalta, hogy a kéregetésnél leginkább az őszinteség válik be, mert a nyíltságot mindennél jobban megbecsülik az emberek: a vidám, mosolygós, önmagukat adó hajléktalanoknak előbb adakoznak a járókelők, mint a beteg gyerekük képét mutogató, gyógyszerre gyűjtő, hangosan siránkozóknak. Érdekes módon a „Szitakötő vagyok, elvesztettem szitámat, újra gyűjtök, vagy a „kannás borra gyűjtök, mert szőlőérzékeny vagyok”- szövegeknél mindig bőkezűbbnek bizonyult a Moszkva tér közönsége.
A fiatal szociológus szerint azonban a „tarhálást” egyszerűen nem lehet megszokni, ami az otthontalanok számára évek múltán is ugyanolyan megalázó marad. „Amikor vasárnap délután szabadnapom van, ülök a szobámban, és nézegetem a videókat a Youtube-on, miközben tudom, hogy tele van a hűtő, mindig eszembe jut, hogy ebben az időszakban egy lélek sem jár a Moszkva téren. Teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, délután 3-ig föl is fordulhatsz, egy vasat sem kapsz. Amikor éppen jól érzem magam, mindig arra gondolok, hogy mennyire hálásnak kell lennem ezért a pillanatért.”
A Moszkva tér gyermekeinek szerzője azt is elárulta, hogy a közvélekedéssel - és a Balog Zoltán érvelésével (a szerk.) - ellentétben nem minden utcalakó alkoholista, és az sem igaz, hogy minden hajléktalan magának köszönheti, hogy utcára került. Flóra rengeteg absztinens hajléktalannak találkozott a Moszkva téren, és az általa vizsgált közösségben többen voltak azok, akik az utcán kezdtek el inni, hogy elviseljék a kéregetés miatti szégyent. „Sok hajléktalan önhibáján kívül került utcára. Például azért, mert egy elvonókúra vagy a börtön után nem fogadta vissza a családja, tönkrement a magánélete, vagy a kirúgás után nem talált magának új munkahelyet. Léteznek persze klasszikus csavargók is, akik önként választották ezt az életet.”
Flóra kutatásából az is kiderült, hogy az állami gondozásból gyakran egyenes út vezet a Moszkva térre. Ez főként annak köszönhető, hogy az intézetben felnőtt fiatalokat nem készítik föl a hétköznapi életre. Amikor kikerülnek az intézmény falai közül, nem tudják fölfogni az államtól kapott milliók értékét, ezért néhány hét alatt elköltik. Mivel az utógondozásuk nem tarthat örökké, és árva gyerekként nincs kihez fordulniuk, ezért többnyire csak az intézetben szerzett barátaikra számíthatnak, akik közül sokan már rég kint élnek a Moszkva téren.
„Ez egy öngerjesztő folyamat. Találkoztam olyan 14 éves állami gondozottal a téren, aki azért hozott 3 liter pálinkát, hogy már most megalapozza a státuszát a közösségben: ha 18 évesen kiszabadul az intézetből, már kiskirályként jöhessen ide. Ma Magyarországon az állami gondozott gyerek van a legkiszolgáltatottabb helyzetben, akinek tényleg semmi máson nem múlik az élete, mint azon, hogy az állam hogyan bánik vele.”
Flóra szerint mind a hajléktalanokon, mind az állami gondozásban felnőtteken, vagyis a legelesettebb rétegeken csapódik le a társadalom összes problémája. Rajtuk láthatjuk az ország minden pozitívumát és negatívumát. Mivel a Moszkva téri és a többi hajléktalanunk egyelőre képes túlélni az utcán, kijelenthetjük, hogy a segítségnyújtás szándéka még nem veszett ki az emberekből. A fiatal kutató úgy látja, hogy ha a magyarokban nem lenne részvét az elesettek iránt, a hajléktalanok már rég eltűntek volna a Moszkva térről.
Az otthontalanok életben tartása a civil humánum mellett nagy részben a szociális munkások emberfeletti munkájának köszönhető. „Teljesen fölösleges őket okolni a rendszer hibáiért. Miközben túlképzés van szociális munkásból, a különböző hajléktalan segítő szervezetek a folyamatos forráshiány miatt nem tudnak több munkatársat alkalmazni. Ezért a szakemberek sokszor napi 16 órákat dolgoznak, és még akkor is mosolyognak a klienseikre, amikor már két napja nem aludtak. Maximális tisztelet jár nekik.”
Flóra elmondása szerint mi is bármikor segíthetünk a hontalanokon. „Amióta megjelent a könyv, rengetegen írták a Facebookon, hogy szeretnének segíteni, de nem tudják, hogy hogyan tegyék. Ilyenkor azt szoktam válaszolni, hogy egy kis aprónak mindig nagyon örülnek, és ha ételt adunk nekik, az is hatalmas segítség. Viszont ha tényleg komolyak a szándékaink, ne féljünk tőlük, nem harapnak, nem esznek meg: menjünk oda hozzájuk, és kérdezzük meg tőlük, hogy melyiküknek mire van szüksége.”
