„Szeretjük a futballt csak játéknak tekinteni, ám (...) az rendszerint (mindig?) túlmutat önmagán” – írja Takács a teljes címén Szoros emberfogás - futball és állambiztonság a Kádár korszakban bevezetőjében. Egy a focit és az azt övező körítést és hisztériát szívből gyűlölő, vagy csak ignoráló embernek nehéz lenne elmagyarázni, mit is jelentett például, amikor Argentína a falklandi háború után nem sokkal a pályán, Maradona vezérletével legendás meccsen győzte le Angliát,  vagy  - hogy egy közelebbi példát is hozzak - amikor Steven Gerrard, a Liverpool csapatkapitánya a Hillsborough stadiontragédia évfordulóján aratott bajnoki győzelem után közvetlenül elsírta magát a pályán.

De a futball többletjelentését, hétköznapi hatásának érzékeltetéséhez nem kell messzire menni. Koromnál fogva kevés emlékezetes, magyar érdekeltségű mérkőzésnek voltam tanúja, de ugyanolyan jellegzetes hangsúllyal ejtem ki egyes városok (Bern, Marseille vagy Irapuato) nevét , mint az, aki valóban átélte ezeket a „futballmohácsokat”. Akár tetszik, akár nem ezek a kudarcok – és persze sikerek – máig bennünk élnek, nem csoda ez egy olyan helyen, ahol a sport propaganda-eszköz és történelembefolyásoló tényező is lehetett. Csakhogy valós, tényeken alapuló ismereteink elég hiányosak labdarúgásunk múltjáról, és főleg belső ügyeiről.  A titokzatos legendák, a kisajátítható féligazságok népszerűbbek.

Takács Tibor könyvében azonban olyan mendemondák, soha be nem bizonyított anekdoták világába tesz kirándulást, amelyek ugyan szinte napi szinten előkerülnek a mai magyar foci-közbeszédben, főleg baráti beszélgetések alkalmával, de senki nincs tisztában ezeknek a városi legendáknak az igazságtartalmával, eredetével. Főleg az én korosztályom, vagy a nálam fiatalabbak számára veszhet hamarosan végleg homályba, hogy miért beszél mindenki olyan sejtelmesen a 66-os szovjet-magyar vb-negyeddöntőről, hogy miért is lehet az antiszemitizmus célpontja az MTK, vagy, hogy milyen áldozatokkal járt egy-egy játékos számára a nyugatra disszidálás. Takács könyve még pont időben érkezett, nem is olyan sokára ezek a történetek már a sporttörténészeken kívül kevés embert fognak érdekelni.

De mielőtt a leírtak alapján úgy tűnne Takács könyve egy manapság oly' divatos, leleplező írás, nem árt tisztázni, hogy a szerző csak néhány sor vagy apró közbevetés erejéig esik ki eredeti – történész – szerepéből. A Szoros emberfogás ezért bizonyára csalódást okoz a szaftos sztorikat keresőknek: ez a könyv elsősorban a Kádár-korszak állambiztonsági szerveinek futball körüli működéséről és kevésbé a zöld gyepen történtekről szól. A Szoros emberfogást végig uraló következetesség és tárgyilagosság még egy futball játékvezetőnek is dicséretére válna, itt azonban kérdés, egy egész könyvön nem túl száraz-e ez a kétségtelenül széleskörű és mélyre ásó kutatómunka.

Kétségtelen, Takács olykor túlzottan történész-szemmel közelít az eseményekhez, de szerencsére végig tudatában van annak, hogy könyvét azért mégis csak a magyar futball-kedvelő réteg fogja inkább olvasni. Így aztán időről-időre a könyvben többször is megidézett írókhoz, Nick Hornbyhoz és Esterházy Péterhez hasonlóan inkább foci-irodalmárrá változik. Történeteket mesél, feltételez, magyarázatokat keres, és ami a legfontosabb: csapong, egyszóval visszavedlik egyszerű szurkolóvá, akit az unalmas, lineáris történetek egyáltalán nem érdekelnek.

Az 50-es, 60-as és 70-es évek magyar labdarúgó közege pedig bővelkedik a csavaros sztorikban, a bundától kezdve a szurkolói balhékon keresztül a már említett disszidálásokig. A könyvből kiderül, pontosan mennyit ért meg forintban egy csapat számára a bajnoki cím, vagy hogy mennyire tehetett jót egy válogatott teljesítményének, ha annak összeállításába az akkori Belügyminisztérium III/III-2/b alosztálya is közvetlenül beleszólhatott. A Szoros emberfogás dicséretes módon mértéktartó és nem a szenzációra hajt, de még így is sűrűn felbukkannak benne az említettekhez hasonló döbbenetes epizódok.

sportmuzeum.hu

Ahogy az várható, a Kádár-rendszer állambiztonsági szerveinek futball terén kifejtett tevékenységéről szóló könyv a tárgyalt kor közhangulatáról és az akkor uralkodó véleményekről is rengeteget elárul. Rendkívül izgalmas a magyar stadionokban a 60-as években megjelenő, szervezett szurkolói csoportok akkor újszerűnek ható új módszereinek (transzparensek, papírégetések, tábortüzek) születéséről és első fogadtatásáról olvasni, mint ahogy az is rendkívül tanulságos, hogy kezeli ezeket a „huligánokat” a BRFK politikai rendőrsége. De még ennél is szórakoztatóbb, ahogy Takács forrásokkal bizonyítja mennyire közelről figyeltette a politikai rendőrség még a szurkolói félelmeket, feltételezéseket is. „Olcsóbb lesz a Moszkvics, ha kikapunk a szovjetektől” – igen, még az ilyen szintű találgatások is megjelennek a korabeli állambiztonsági jelentésekben.

Politika és sport összefonódása talán leginkább a könyvben külön fejezetet kapó, 68-as eseményekben koncentrálódik. A világbajnoki selejtőzökön épp azzal a Csehszlovákiával játszik a magyar válogatott, akik a prágai tavasz miatt friss emlékeket őriznek a szovjet hatalom valós erejéről, és persze a forradalom leverésében szerepet vállaló magyarokról. „A (…) Tatabánya-FTC találkozóra különvonaton utazó drukkerek arról beszéltek, hogy ha leadjuk a meccset, a csehek »azt is megbocsátják, hogy részt vettünk a rendcsinálásban«”- idézi fel az akkori szurkolói véleményeket a szerző. A Népstadionban megrendezendő mérkőzés érthető okokból tehát maga volt az állambiztonsági kockázat: Takács pedig részletesen felgöngyölíti a mérkőzést megelőző –sokszor már nevetséges – elővigyázatossági intézkedéseket. Rendbontás végül nem történt, és legyőztük a csehszlovákokat, pontegyenlőség miatt azonban újabb mérkőzést kellett vívni szomszédainkkal, ezúttal semleges helyszínen, Marseille-ben. A történet ismert, csúnyán kikaptunk egy olyan válogatottal, amelynek összeállítását nem biztos, hogy kizárólag sportszakmai indokok vezérelték.

Napestig lehetne sorolni még a jobbnál-jobb részeket a Szoros emberfogás lapjairól, de hagyjuk meg azokat a kocsmai beszélgetésekre és a baráti meccsnézésekre. Még egy dolgot azonban illik még megemlíteni Takács Tibor aprólékos munkájáról. Ezt a könyvet – örömteli módon – a nemrég bemutatott, a Barcelona három legendás magyarjáról, Kubaláról, Cziborról és Kocsisról szóló dokumentumfilmhez (Magyarok a Barcáért) hasonlóan nem a nosztalgia vezérli. Végre színre lépett néhány alkotó, akik nem az unalomig ismert, általában kesergő frázisokat mondják fel futball-történelmünkről, hanem mernek más szemszögből is az események után menni – így árnyalva az öntudatlanul is belénk ivódott, belénk nevelt történeteket.  Végre itt egy könyv, amely nem a lazán dekázó, hanem a fiatal Albertet kiosztó Puskást, vagy az ellentmondásos szerepű kommentátort, Szepesit is megmutatja. Ettől még ők – és más a könyvben szereplő ismert játékosok - sem veszítenek dicsfényükből. Egyszerűen csak jó új, eddig ismeretlen szektorból nézni a pályán zajló ismerős eseményeket.