The War On Drugs: Lost In The Dream

Mit várnánk egy ilyen zenekarnévtől? Mondjuk egy elszállt, pszichedelikus együttest, vagy valami hasonlóan experimentális elektronikus tánczenei produkciót. Nos, sem erről, sem arról nincsen szó. Adam Granduciel gitáros-énekes 2005-ben alakult philadelphiai zenekara leginkább egy hosszú autópályás utazás perfekt filmzenéje lehet - az alapértelmezett helyzet természetesen egy végtelen trip az amerikai interstate-en -, hiszen ha innen nézzük, akkor a bob dylanes, neil youngos, bruce springsteenes, tom petty-s tradíció van, ha amonnan vizsgáljuk, a Dire Straits vagy Don Henley legömbölyített popzenéje jön szembe. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű és rendezett: a War On Drugs zenéjét ugyanis befedi valami egészen különleges elektronikus textúra, ami az elmúlt évek divatos, chill wave-es könnyedségére (néhol eufóriájára) hajaz, és akkor még nem is beszéltünk a hosszan elnyújtott dalok motorikus, krautrockos lüktetéséről.

The Horrors: Luminous

Egy zenekar, amely már többször (kétszer) is járt Magyarországon, s amelyik már eljutott arra a pontra, hogy új lemezét kifejezetten izgatottan várja a nemzetközi zenehallgató közönség. A kvintett nagy hájppal és egy stílusosan gótikus, poszt-punkos, de nem túl erős lemezzel indult (Strange House, 2007). Ezt két évvel később egy, a portisheades Geoff Barrow produceri segédletével elkészített erős második album követett (Primary Colours, 2009). Két évvel később rögzített Skying című albumuk, mely a nyolcvanas évek újhullámának elemeit (gondoljunk főleg a korai Simple Minds-ra vagy a Psychedelic Furs-re), zajos gitárzenével, madchester-ritmusokkal és pszichedéliával keresztezte, elhozta az együttes számára az áttörést. Ez utóbbi album anyagával léptek fel egyébként a Dürer Kertben, majd a Sziget Fesztiválon. A Horrors új nagylemeze nem okoz csalódást - nem csak az előző két nagylemez szintjét tekintve, hanem abban az értelemben is, hogy a zenészek ezen az albumon sem ismétlik önmagukat; most éppen az elektronikus zene elemeivel dúsítják fel a Horrors amúgy is összetett zenei világát.

Foster The People: Supermodel

A háromtagú - turnékon kvintetté bővülő - Los Angeles-i Foster The People három évvel ezelőtti debütáló nagylemezével (Torches), de leginkább Pumped Up Kicks című megaslágerével egyenesen berobbant a kortárs könnyűzenei térbe. Persze láttunk már ilyen karriernyitányokat az elmúlt tizenegynéhány évben, melyek után számos, lógó orral elkullogó egyslágeres, egylemezes csoda hagyta el a porondot. Nos, hogy a Supermodel ugyanolyan sikerlemez lesz-e, mint a debütáló Foster The People-album, azt még nem tudjuk, ám az egészen biztos, hogy Mark Foster dalszerző-énekes-zenekarvezető képes újra és újra emlékezetes popdalokat írni. Szórakoztatóan emel át, idéz és keresztez klasszikus könnyűzenei kliséket, beatet, soult, new wave-et, elektronikát, akusztikus zenét, afrobeatet, pszichedéliát, Beatles- és Beach Boys-motívumokat. A végeredmény egy nagy, élvezetes és ihletett popzenei legó.

Kelis: Food

Az elmúlt bő másfél évtized egyik legizgalmasabb R&B-előadója négy éve nem jelentetett meg új nagylemezt - 2011-ben ugyan hírt adott készülő dalokról, ám abból az elektrósnak szánt új megjelenésből aztán nem lett semmi -, a most elkészült album azonban bőségesen kárpótolja a rajongókat. Az már magában különlegesség, hogy a producer nem valamelyik nyilvánvaló dance-, funk- vagy hiphop-nagyágyú (legutóbbi lemezén, és az azt követő néhány évben főleg ilyen zenecsinálókkal dolgozott), hanem a New Yorki- art pop-kollektíva, a "fekete Radiohead" néven is becézett TV On The Radio egyébként producerként is aktív gitárosa és kreatív vezetője, David Sitek, a lemez kiadója pedig a legendás brit underground kiadó, a Ninja Tune. A Food ügyesen cikázik az időben: egyszerre hozza a hatvanas évek motownos, staxos klasszik-soul elemeit és hangzását, ugyanakkor nem modorosan múltidéző, hanem, a jó ízléssel használt elektronikának köszönhetően, nagyon is mai.

Cloud Nothings: Here and Nowhere Else

Erről a háromtagú clevelandi zenekarról csupán az igazán keményvonalas bennfentesek tudtak 2012-ig - az igazi kapucnis pulcsis, szemüveges, gyógyegér Dylan Baldi gitáros-énekes és garázsrock-együttese ekkor adta ki ugyanis Attack On Memory című nagylemezét, amelyet egyszerre dicsért az indie-megmondó Pitchfork és a klasszikus Rolling Stone magazin, előbbi az év legjobb új zenéjének kiáltotta ki az albumot, de utóbbi is felrakta a lemezt év végi listájára. Amit a Cloud Nothings kínál, az nem könnyen fogyasztható ajánlat, mégis imádnivaló - fehér zaj, Nirvana-, sőt Sonic Youth-módra, néhol melodikusan és mániákusan punkos, néhol elnyújtottan motorikus zene, itt-ott a Joy Division depressziójával felütve. Láttunk már olyat, hogy egy zenekar ilyenkor roppan össze az elvárások súlya alatt, de a Cloud Nothings vagányul veszi a kanyart, és egy az előzőnél pozitívabb, de legalább annyira harapós lemezzel bizonyítja, hogy nem véletlenül keltette fel a kritikusok és a szélesebb közönség figyelmét.