Az ezermester Beck (Beck Hansen, 1970), és az ő nagyjából két évtizedes pályafutása a popzene - sőt, azon innen és túl, a nem-popzene - nagy olvasztótégelye, tulajdonképpen azt a kozmikus amerikai zenét tökéletesítette, amit két évtizeddel korábban, a tragikusan és fiatalon elhunyt dalnok, Gram Parsons megálmodott.

Egy szál gitáros-szájharmonikás folkkal és blues-zal kezdte, amit első nagykiadós lemezein hiphoppal, funkkal, néhol pedig az elektronikus tánczene elemeivel keresztezett és dúcolt alá. Első, és azóta is egyik legnagyobb slágere, a kilencvenes évek nagy Music Television-korszakának emblematikus darabja, a Loser 1994-ben jelent meg Mellow Gold című nagylemezén (apropó, MTV: a Loser előtt volt egy MTV Makes Me Want to Smoke Crack című kislemezdala is). „I'm a loser baby, so why don't you kill me”- énekelte, és, bár egy teljes korosztály életérzését jelenítette meg (éppen Kurt Cobain halálának évében), de egyáltalán nem volt lúzer, sőt: üzletileg és művészileg is ügyesen lavírozott. A kezdetekkor több nagykiadó is küzdött a kegyeiért, ráadásul az induláskor olyan nem-exkluzív lemezkiadói szerződést kötött a Geffen céggel, melynek záradéka engedélyezte számára, hogy kísérletező cuccait, korai lemezeihez hasonlóan, független kiadóknál jelentesse meg, zeneileg pedig virágról virágra szállt.

Azzal a bizonyos Mellow Gold című lemezzel és a Loser című dallal ismerte meg a világ, de akkor már túl volt két független kiadású albumon, az 1993-as Golden Feelings-en és az 1994-es Stereopathetic Soulmanure-ön (ráadásul 1994-ben még egy dalgyűjteményt kihozott, One Foot In The Grave címmel).

Két év múlva, 1996-ban jött az első Beck-mestermunka, az Odelay, mely csúcsra járatta a dalszerző-multiinstrumentalista korai folk-rock-blues-hiphop-funk-elektronika egyvelegét. Az elkövetkező években készített két akusztikus jellegű lemezt, a pszichedéliában megmártott 1998-as Mutationst, és a szépséges-éteri Sea Changes-t 2002-ben (mindekettőt Nigel Godrich Radiohead-producerrel), köztük pedig egy slágeres, funkos-prince-es albumot, az 1999-es Midnite Vulturest.

A kétezres évek közepe óta három nagyszerű, de a Becktől talán elvárható revelációt nélkülöző lemezt jelentetett meg: 2005-ben az Odelay-en is közreműködő Dust Brothers producerpárossal (a Beastie Boys egykori segédcsapatával) készített elektronikus-hiphopos jellegű lemezt Guero címmel, egy évvel később ismét Nigel Godrich-csel dolgozott együtt a The Information című eklektikus albumon, két esztendővel később, 2008-ban pedig egy újabb sztárproducert, Danger Mouse-t kért fel közös munkára - ebből egy elektronikát és gitárzenét keresztező retró-futurista dalcsokor lett, Modern Guilt címmel. 

Beck, bár az elmúlt években nem készített sorlemezt, egyáltalán nem lógatta a lábát. Sőt. 2009-ben Charlotte Gainsbourg egyébként igen jól sikerült IRM című lemezén dolgozott, ugyanabban az évben Record Club néven indított projektet, melyben zenészbarátokkal - kísérőzenészeivel és többek közt az MGMT, a St. Vincent, a Wilco és a Sonic Youth tagjaival - ismert lemezeket (többek közt a Velvet Underground első albumát, az INXS Kick című lemezét, vagy a Songs Of Leonard Cohent) dolgoztak fel. Az elmúlt két évben sporadikusan koncertezett, Song Reader címmel kiadott egy saját szerzeményeket tartalmazó kottásfüzetet (olyan dalokkal, amelyek csak ebben a kiadványban szerepelnek), dolgozott többek közt Jack White-tal (az I Just Started Hating Some People Today című dal kislemezen is kijött) és Philipp Glass-szal, valamint kiadott különálló kislemezeket is (Defriended, I Won't Be Long, Gimme) - utóbbiak állítólag egy, az Odelay világára hajazó, 2009-ben rögzített, de a fiókba süllyesztett lemezanyagról kerültek ki.

Igen, az elmúlt években több saját lemezanyagot is formálgatott párhuzamosan, bár nem pontosan tudta, mit is szeretne, "Nem voltam benne biztos, hogy megjelentessek-e, érdemes-e megjelentetnem új lemezt. Azt éreztem, mintha állnék, miközben minden más elképesztő mozgásban van", nyilatkozta.

A most megjelent Morning Phase gyökerei is messzire vezetnek. Beck még 2005-ben Nashville-be utazott, hogy - a helyszínválasztásból ez tulajdonképpen evidensen következik - egy folkos jellegű lemezt készítsen. A projekt végül elhalt, ám 2012-ben három új dallal friss lendületet vett, az előző bekezdésben említett Jack White-féle együttműködés farvízén, 2013. elején egy rövid, háromnapos felvételi időszakkal folytatódott - ekkor Beck kísérőzenészeivel, Justin Meldal-Johnsen basszusgitárossal, Joey Waronker dobossal, Roger Joseph Manning Jr. billentyűssel és Smokey Hormel gitárossal dolgozott Los Angelesben -, hogy aztán a következő fél évben maga a dalszerző rendezgesse össze az elkészült elemeket, ugyancsak hazai pályán.

A Morning Phase-t Beck pályafutása egyik legjobb lemezéhez, a fokozott szerelmi bánatban - egy hosszú kapcsolat, majd egy félresikerült Winona Ryder-affér után - fogant Sea Change-hez hasonlítja, és nem is kamuzik.

Ugyanazt az akusztikus-folkos-éteri zenét halljuk most is, mint a bő tíz évvel ezelőtt készült nagylemezen, némileg más zenei hangsúlyokkal, most leginkább a hatvanas-hetvenes évek fordulójának hippis, tengerillatú, Laurel Canyon-os kaliforniai zenéjével, többek közt a Byrds, Gram Parsons, a Beach Boys, Joni Mitchell és a Love hangulataival, hozzá természetesen a Sea Change-et ihlető fiatalon elhunyt brit trubadúr, Nick Drake pasztellszíneivel, és nem meglepő módon Beatles-hatásokkal.

A két album azonban - mindnyájunk szerencséjére - nem csak a stíl, az ihletettség és a megközelítés, hanem a minőség tekintetében is testvérlemez. A Morning Phase, ami a színvonalat illeti, egy igen vékony hajszállal ugyan elmarad az art-pop reneszánszember pályafutásának egyik kétségtelen csúcslemezétől, ám így is az elmúlt egy évtized (és a teljes katalógus egyik) legjobb Beck-albuma, amire megérte várni. S, amit, ha minden igaz, idén még egy Beck-lemez követhet.