Eötvös Péter nyolcadik operáját – az Albert Ostermaier librettójával készült –, Az ördög tragédiáját 2010-ben láthatta a német közönség Münchenben. A darabot a zeneszerző azóta újrakomponálta, Paradise Reloaded (Lilith) címmel. A 2013 őszén Bécsben, majd január 23-án Budapesten a MÜPA-ban bemutatott opera alapgondolata Madách Imre Az ember tragédiájának egy új, mai értelmezése. A nézők Ádám, Éva és Lucifer történetében egy új szereplővel, az önálló, démoni Lilith-tel ismerkedhetnek meg, aki, akár Ádám, szintén porból vétetett, ám egy Éva karakterétől lényegesen eltérő nőfigura.

hvg.hu: A művészvilág ma megpróbálja újrafogalmazni, hogyan áll hozzá a mai viszonyokhoz, a globális kérdésekhez, a nemzetköziség-magyarság kérdéseihez.  Ön több mint 30 évig élt külföldön, tíz éve költözött vissza Magyarországra. Hogy látja, el lehet választani egymástól a nemzeti és nemzetközi művészetet?

E. P.: 1966-ban elmentem tanulni Németországba, Párizsba, Hollandiába. Bő 30 évet voltam távol. Kint épültem föl, ott alakítottam ki szakmai pályámat. Én a nyugat-európai kultúrának vagyok a része, a gyökereim azonban itthon vannak. A jelenlegi munkáimban mindkettő hatás együtt megtalálható. Azt is mondhatnám, a most bemutatott operám sem egy magyar produktum. A magyaroknak megmutatom, itt tartok most. Nem szeretnék semmiféle határt húzni. Ez Eötvös Péter. Ez vagyok, ezt csinálom, azzal a tapasztalatkörrel, ami számomra adódott. Nagyon ellene vagyok mindenféle határhúzásnak. Ezért is jöttünk haza tíz évvel ezelőtt. Elfogadhatatlan állapot számomra a határok szűkítése, meghúzása. Elég kicsi ahhoz a Föld, hogy azt vegyük egységnek. Fontosnak tartom, hogy a helyi kultúrákat védjük és támogassuk, de létezik egy nagyobb kulturális kör. Én a földi kulturális körben mozgok… ha elmegyek Tokióba vagy New  Yorkba, ahol a filharmonikusok játsszák a hegedűversenyemet, és jövőre majd az új operámat, értik, hogy én már csak a magam személyét képviselem. De a világ egy magyar szerzőt lát bennem. Az is vagyok.

Eötvös Péter 2011. augusztusáan

MTI / Kollányi Péter

hvg.hu: Innen indul, és ide jön vissza.

E. P.: Ez az Itthon érzés. Annak a nyugalma, hogy most itthon vagyok. Ezért jöttünk haza. Az ember nagyon jól él Párizsban, Németországban vagy Hollandiában, különösen az elején. Aztán felmerül a kérdés… Nem egyedül vagyok, aki hazajött, látható vonulat volt.

hvg.hu: Most ellenkező vonulat is van.

E. P.: Nem szeretnék arra gondolni, hogy el kell menni innen.

hvg.hu: De a közéletből nem lehet kivonulni…

E. P.: Nem kell. Biztos vagyok benne, hogy a Lillith-előadással a MÜPA-ban többet tettem a magyar kultúráért, mintha az utcán tartanám a táblát. Nem vagyok utcai harcos. Van más terület, ahol meg lehet mutatkozni. Egy ilyen bemutatóval, úgy látom, hogy nagy hatást lehet elérni. Sokan értik, évekig működik, remélem. Ettől boldog vagyok.

hvg.hu: Mennyiben volt más a budapesti előadás, mint a bécsi?

E. P.: Nagyon jó lett a vonzása az előadásnak. Jó a dramaturgia, jók a kapcsolódások egyik jelenetből a másikba. Nincs idő órát nézegetni, és ez nagy értéke a darabnak. Olyan, ami ritkán fordul elő. Nagyrészt ugyanez volt a Bécsben bemutatott verzió is, a rendezés, a szereplők – Lucifer kivételével – azonosak. De jót tett a két hónap szünet, beérett az előadás. Négyszer ment Bécsben – az volt az első fázis. Annette Schönmüller Lilith szerepében például olyasmiket csinált a színpadon itt, amiket korábban soha. Megértette, hogy miről szól a szerepe, és Budapesten lett belőle igazán Lilith. Nagyszerű volt a rádiózenekar és a karmester, Vajda Gergely is, akit az énekesek egyszerűen imádtak. Nagyon koncentrált hetünk volt a bemutató előtt, mert rádiófelvétel is készült, így igazán beérett a darab a próbaidőszakban. Teljes volt a harmónia.

hvg.hu: Volt az eredeti anyag, Madách Imre: Az ember tragédiája, azután Ostermaier újragondolása. Most az ő változata is újabb értelmezést kapott. Miért?

E. P.: A Müncheni Operaház igazgatójától jött a gondolat, hogy elővegyük Madách művét. Megnézte a bécsi Burgtheaterben német fordításban a darabot, és látott benne fantáziát. Korábban egyébként én is gondolkoztam ezen a lehetőségen, de biztos voltam abban, hogy a madáchi dramaturgiával nem tudok operát csinálni. Ostermaier Madáchból indult ki, de nem az volt a feladat, hogy modernizáljuk a darabot. Az opera címének megváltoztatása már magában hordja, melyik irányba szerettünk volna menni: Ádám és Éva történetét nem az Ember, hanem az Ördög szemszögéből akartuk vizsgálni. Az író azonban nem találta meg az ördög tragédiáját. Lucifer alakjának nem volt ereje. Viszont nagyon sok olyan gondolat volt a librettóban, amit értékesnek és újragondolásra alkalmasnak találtam. Már a müncheni próbák alatt kiderült számomra, hogy Lilith-ben több a potencia. Mezei Marival egy új történetet dolgoztunk ki, amelynek fókuszában Lilith áll, és ehhez, szokatlan módon, Ostermaier eredeti szövegét tudtuk felhasználni. Ő beleegyezett a mi újraértelmezésünkbe. A müncheni történetből pár jelenetet elhagytunk, és három új jelenetet vettünk be. Például a csecsen jelenetet, a négy "fekete özveggyel". Ez a valóban megtörtént moszkvai robbantást dolgozza fel. Lilith itt Éva anyját játssza. Gránátövet tesz a lányára, majd elküldi Moszkvába gyilkolni és meghalni. Mi ez, ha nem a mai valóság? Ők ott azt hiszik, hogy igaz ügyet képviselnek. Nehéz ezeket persze első látásra felfedezni, de ha lesz jövője a darabnak, akkor bekerülhet az emberek tudatába. A librettóban a víz állandó visszatérő motívum. A szereplők a második jelenetben még a Paradicsomban, az édenkertben vannak. Egyszer csak Lucifer azt mondja Évának, „a falon kívül van még más is”, és akkor Éva kíváncsisága viszi ki őket. Így kerülnek ki. „Törjünk át a falon, a tükörfalon.” Egy sivatagba csöppennek, és ott is éppen egy menekülttáborba. Ez a kapcsolás gyönyörű. A Paradicsomból oda, ahol nincs víz, ahol szomjan lehet halni. Ádám pedig elindul vizet keresni.

Eötvös Péter és Jeroen Berwaerts belga trombitás a Savaria Szimfonikus Zenekar próbáján

MTI / Kászoni László

hvg.hu: Az élet alapkérdéseivel találkozunk a műveiben. Mintha mindig ez izgatná, ezt kutatná. Már a címek is árulkodóak: Kozmosz, Atlantis, Ima… 

E. P.: Engem nagyon érdekel a világ struktúrája. Ma a világ, a kozmosz abban a fázisában van, amit itt és most megélünk. Megvolt az ősrobbanás, létrejött a levegő, növények, állatok, emberek. Pár évezrede felépült a társadalmi létforma. Én ebben a "fázisban", a jelenben élek. Az a dolgom, hogy azt a feladatot teljesítsem, amely számomra ebben a korban lehetséges. Az egészet egy ilyen nagy ívben szeretném látni. Sokkal nagyobb lélegzetű dolog ez. Visszamenni az alapkérdésekhez, például a férfi-női problémájára, vagy az Isten létezésének kérdéséhez. Milyen izgalmas, hogy a Földnek már lakosai vannak Ádám teremtésének pillanatában. Isten megteremti a mesterséges embert,  ő Ádám, a mesterséges asszony pedig Lilith. Miért férfi a teremtő? Logikus lenne, hogy Isten kétnemű vagy nemtelen legyen. Mitől férfi? De itt van rögtön ez a mesebeli ősmotívum, hogy ne kérdezd meg a nevét, ne nevezd meg. Lilithet kiűzik a Paradicsomból, mert megnevezi Istent. Már csírájában adottak voltak olyan élethelyzetek, melyek azóta sem változtak. Ezért találtam érdekesnek ezt a két női típust is egymásra ereszteni. A teremtődött és a teremtett rész. (Lilith ugye ugyanúgy teremtődött, mint Ádám, porból, míg Éva itt is Ádám oldalbordájából született, tehát Ádám része. De, ő A NŐ, akinek sok arca, sok élete van az operámban is, úgy mint Madáchnál.)

hvg.hu: A kortárs zenében sokan egyfajta minimalizmust ismerünk (Cage, Reich például). Itt jóval összetettebb világgal találkozik az ember, sokszínű és komplikált a zenei világ. Hol az Eötvös-életmű helye a mai kortárs zenében?

E. P.: Komplexebb, igen. Semmi kapcsolatom nincs az amerikai vonalhoz, az említett Cage–Reich-vonal engem nem érint. Alapvetően az európai zene gyökeréből táplálkozom. De jön ehhez egy csomó tapasztalat, amely a kelet-ázsiai, a japán, a koreai zenekultúrák tanulmányozásából adódik. Például az időhasználatoknál vagy a hangközöknél. A hangközökben érzem a karaktert. Ezekre támaszkodom, mint egy festő a színekre. Ezt tudom az európai vonallal egyesíteni. Ebből nagyon erős az a vonulat számomra, amelyet Varèse, Muszorgszkij képvisel, vagy Schönberg. Legerősebben természetesen Bartók hatott rám. Nem csupán ő az első, hanem olyan ő a zenében, mint az anyanyelv. Épp, ahogy magyarul beszélek, ennyire erős a bartóki hatás. Ott él bennem.