Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Menni, vagy nem menni, ez itt a kérdés – az ország egyik legsúlyosabb problémája a tömeges méreteket öltött kivándorlási hullám, amelyről Máté Gábor valós történeteket gyűjtött, s ezekből színdarabot szőtt. Az Illabereket ugyan végignevetjük, de gombóccal a torkunkban sétálunk haza.
Kisfiú szaval egy iskolai évzárón, Kiss Judit Ágnes Szó című Szózat-parafrázisát mondja. „Hazádból, hogyha még bírod, / Ne menj el, ó, magyar. / Hogy menekülj, lesz mindig ok, / És mindig, hogy maradj. / Itt áldozat, s vajon mi ott? / Bevándorló lehetsz, / Nem tudhatod, végül melyik / A súlyosabb kereszt.” Így kezdődik a darab végén nekünk, a képzeltbeli iskolai évzáró közönségének üzenő vers. A Katona József Színház legújabb bemutatója a kivándorlásról szól – megrendít, elgondolkodtat, de végig megnevettet.
Mint lapunknak korábban a rendező, Máté Gábor elmondta, a színháznak szerinte kötelessége egy ilyen súlyú társadalmi jelenségre reagálni. (Tény, hogy a Katona azon kevés magyar teátrumok egyike, amely eminens feladatának tekinti ezt, lásd cigánykérdésről, hajléktalanügyről, vajdasági vérengzésről szóló darabjait.) Valós történetekből építették fel a darabot, mindannyiunk számára ismerősnek tűnő esetekből. Kinek ne lenne manapság családtagja, barátja, ismerőse, aki itt hagyta Magyarországot, hogy másutt próbáljon szerencsét?
Felvezető videoklip nyitja az előadást, amely egyrészt megindokolja a témaválasztást, másrészt a riportalanyok (a sok bőrbe bújt Elek Ferenc) nyilatkozatai rögtön egy „ne vegyük nagyon komolyan az előadást, de legalábbis nevessük ki saját nyomorunkat”-alaphangulatot közvetít. A közönség dől is a nevetéstől. Bele-beletapsol abba a mesébe is, amit a klip után egy anyuka mond gyermekének. A mese Andriskáról szólt, aki elment hetedhét országon is túl, s talált ott szerencsét, lett nagy filmes ember, akit aztán a király hazahívott, hogy itthon is építsen messze földön sikeres filmművészetet, cserébe megkapta az ország legszebb lányait is. Itt félő volt egy pillanatra, hogy konkrét aktuálpolitikai kiáltvánnyá válik az Illaberek, de szerencsére az előadás sikeresen elkerülte a továbbiakban az aktuálpolitikai sztorizás veszélyét.
Az Andrew-vá lett Andriskáról szóló mese után a következő képben már a 47-es villamoson vagyunk. Zötyögés közben mindenki mobilozik (ahogy azt ma minden villamoson látjuk), és arról beszél, kije van, és mit csinál Angliában, Svédországban, Németországban, vagy hogy épp ő maga tervezi a kivándorlást (ahogy azt ma mindenütt halljuk). A villamos-jelenet még egyszer visszatér a darab végén: ott majd azt hallgathatjuk ki a beszélgetésekből, hogy bejött-e a nagy kaland vagy sem. (Általában nem.)
Sok személyes sztoriból kellett összefüggő darabot építeni, meg is döccen néha a dramaturgia, leül itt-ott a történet, de szerencsére végig van min nevetnünk, noha a mélyben nagyon súlyos egyéni (összességében pedig súlyos társadalmi) drámákról van szó.
Három fő szálon fut a cselekmény. Egy prostituált (aki totális kiszolgáltatottsága miatt megy ki Londonba, ahol mi más: a totális kiszolgáltatottság várja), egy meleg pár (iskolaigazgató és fiatal nőgyógyász párja, akik „összeházasodnak”, majd az orvos megy, az igazgató marad, és a diákjait készíti fel arra, hogy ki tudjanak menni) és egy vízvezeték-szerelő (akinek már a reptéren elveszik a munkájához szükséges szerszámait) történetét ismerhetjük meg. A szálak a végén összeérnek, ahogy kell.
Ötletes és egyszerű díszlet a forgószínpad közepén felállított bőröndfal, ami időnként a jeleneteket oldó és továbbgörgető videobejátszások (például a semmitmondó és semmirekellő politikus EU-parlamenti felszólalása, vagy televíziós interjúja, máskor egy svájci lány vallomása arról, miért jött ide Budapestre) „vásznaként”, máskor repülőtéri ellenőrzőkapuként, megint máskor térelválasztóként funkcionál. A színészeknek – Elek Ferenctől Szacsvay Lászlóig, Jordán Adéltól Rezes Juditig, és a többiekig – hálás jutalomjáték az Illaberek. Mindannyian a legkülönbözőbb karakterű szerepekbe bújhatnak.
Nem üzeni azt a darab, hogy mindenki menjen ki Nyugatra, mert ott biztos jobb lesz, de azt sem titkolja, hogy nem jó itt és most élni. Az országunk jelen állapotában élhetetlen, s erről mindannyian tehetünk, még akkor is, ha a politikusokat nagyobb felelősség terheli ebben.
A kisfiú tehát kijön a színpadra, miután a meleg pár itthon maradt fele elmondta igazgatói évzáró beszédét, és szavalni kezd az egybegyűlteknek. Arról, hogy ez a föld már régóta ugar, "de van még, ki zenét szerez, és színházat csinál", arról, hogy az is lehet, nem jön jobb soha, s "ki itt él, mélyrepül", vagy arról, hogy azért kell maradni, mert meg kell védeni azokat, akik alól kihúzták a talajt, „legyen szegény, hajléktalan, zsidó, meleg, roma”. Nagyot ütnek a darabban a tízéves forma fiú szavai: fel is zúg a taps a vers után.
Pedig még nincs vége, noha jó lezárása lett volna a darabnak, sőt még vagy kétszer érezhettük úgy ezután is, hogy ez most az utolsó jelenet. Több vége volt (egyik sem vidám).
Több vége lehet a kivándorlási hullámnak is.
