A magyarok szeretik a szenvedélyeket, főleg ha fáj, kiábrándít és lekever két nagy pofont, miszerint a világ még mindig egy hatalmas ól, még ha a disznók fütyürésznek is benne. Nevenincs égetett szeszek, délelőtti langyos sör és persze az elhagyhatatlan cigaretta. Magyarországon ezekre mindig is került valahonnan pénz , ha már a kirúgás, a bedőlő lakáshitel mellett képtelenek vagyunk elviselni saját, leértékelt tükörképünk látványát.

Fülöp Máté

A Nemzeti Dohányboltok fóliázott üvegei mögötti egyenhelyiség pont az önpusztítás katalizátorának, a meghittségnek állít fejfát. Mégis ki akarna futószalagszerűen, állami kamerák fürkésző szemeinek keresztüzében kötelet vásárolni? Ám nincs más esély: ha legálisan szeretnénk rágyújtani, július 1-jétől muszáj elballagnunk a legközelebbi, koncessziót nyert üzletbe, legyen az az utcasarkon vagy a harminc kilométerrel arrébb eső megyeszékhelyen.  Ráadásul az MTVA-hagyományt a valódi fogyasztók világába átültető korhatárkarikáknak hála, még a gyereket is ki kell kötnünk a bejárat előtt. Nincs több pult alól előkerülő retro rágógumi cigaretta, de még közös jégkrémvásárlás sem.

A hazai dohányosok a piac újraosztásával választás elé kerültek: vállat vonva, apró füstgomolyokkal a lelkükben nekiláthatnak megszokni a nemzeti együttműködés rendszerét, esetleg áttérhetnek a bársonyos ukrán füvekre vagy pedig akár el is nyomhatják az utolsó csikket. Mivel ez utóbbihoz a 2013-as sztenderdeket meghaladó eltökéltségre és akaratra van szükség, az államot megkerülve pöfékelni pedig természetesen nem csak abszurdum, de egyben hazafiatlanság is, érdemes átvenni, melyek azok a kritériumok, melyeknek megfelelve egy Nemzeti Dohánybolt feledtetni tudja, mondjuk az utcára került extulajdonos mélabús jelenségét.

Mert minden dohányosnak van, vagyis inkább volt kedvenc trafikja. Egy hely, ahova kisebb nagyobb időközönként szeretett visszajárni, ahol kedvenc cigarettáját szinte családias körülmények között szerezhette be. Senki sem tér vissza egy lekezelő eladóhoz, egy rideg bolthoz, vagy oda, ahol négyszer annyiba kerül ugyanaz a Pall Mall, mely a kerítésszomszéd kamionról leesett portékájaként párszáz forintos tétel.

Akárhogy is nézzük, a közel azonosra belőtt árképzés után a legfontosabb tehát a megkerülhetetlen emberi tényező: ha a Nemzeti Dohányboltok funkciójukban is országimázst szeretnének formálni, érdemes a nesze-kiszolgálást mellőző pult mögötti alkalmazottat fizetniük. Volt rá precedens, hogy a trafiknyertes, szigorúan tapasztalt, szakmabéli vállakozó a dohányárudáját véletlenül épp elvesztő extulajdonosnak kínált állást annak korábbi üzletében. Bizonyára volt, aki kissé feszengve, de igent mondott e morbid felkérésre is. Az esély tehát arra, hogy ismerős helyünkön ismerős, cserébe boldogtalan és alulfizetett embert találjunk, nagyobb mint gondolnánk.

MTI / Szigetváry Zsolt

Kétséges persze az is, hogy a törvény szerint szeszes italokat is legálisan árusító – és ezzel a megmaradt, egyik oldalukra lebénult kisboltok torkát is átvágó – állami egységek kormányiroda miliőjébe miként illeszkedik majd a sarki késdobálók határán stagnáló, idült alkoholista figurája és általában azok az emberek, akik egy kopott pultú, dohos és nagyon szerethető dohánybolthoz voltak hozzászokva.

Ahogy ma bármilyen területen, a magyarok a dohánybizniszben sem várnak érdemi változást. Nekünk picit kevesebb, valakinek egy csöppet több marad a zsebében, rágyújtani ugyanúgy rágyújthatunk majd a gangon, legfeljebb nem költünk majd annyit a mindennapi luxusra. Nagy ügy. Ezen is túl leszünk valahogy, még úgyis csak kevesen haltak éhen.