Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
70 éve halt meg Rejtő Jenő, a pesti humor grál lovagja. Nincs szentebb pillanat arra, hogy számot vessünk végre, mire használjuk humorunkat és a kabarék hagyatékát. A vicc és a spricc, Gorcsev Iván és Schwartz, az Ismeretlen Katona.
„Használjunk szarkazmust! Hiszen másokat agyonverni illegális.” A közösségi média ismeretlen költője arra buzdít, hogy ha már lázadni szeretnénk mások ostobasága, pökhendisége, aljassága ellen, inkább szellemes szavakban lincseljük meg, semmint könyök-térd technikákkal.
Aki viccet mond, az lázad. Állandóan lázadunk – lázadunk a tandíj, az inkvizitorok színház- és művészeti térfoglalása, a kormány média, a csetlő-botló miniszterek, a pitiáner polgármesterek, és az unortodox jobbágyság ellen – ezért állandóan viccet mondunk.
Magyarországon e kultúra három provinciára oszlik: az anekdotikus furfang (pl. székely csavaros ész), a szegény legényes talpraesettség (pl. Lúdas Matyi), és a pesti vicc. Mindhárom esetben a kis ember... vagy inkábbb kisember lázad. A proli, a paraszt, a kisebbségi.
Kisember volt a pesti zsidó is, aki asszimilálódni szeretett volna, lentről beerőszakolni magát a magas társadalomba. Tanulással vagy pénzzel. Úgy alakult, hogy a pesti csípős nyelv, bal- és jobboldali lázadók, bürokraták és civilek, vagyis mindannyiunk lingua francája bizony a zsidó küzdelemből származik. Főleg logikájában, dramaturgiájában, de szereplőiben és szókincsében is.
Mivelma, 2013. január 1-én 70 éve, hogy munkaszolgálatosként halt meg a pesti humor grál lovagja, Rejtő Jenő, ezért most a zsidó viccel foglalkozunk.
A Simplon kávéház pultját két bokszoló támasztotta
Egy idősebb, tapasztaltabb profi, és egy fiatalabb, amatőr melák. Nekik való hely a Simplon: itt, a József körút és Népszínház utca sarkán még ma is érezzük a proli és polgári városnegyedek surlódását. A fehérgallérosok, akik biztos háttérrel érkeztek a csatorna-, forgács-, szén- és sörszagú negyed határára beleszagolhattak az 1920-as évek külvárosi levegőjébe. Más fehérgallérosok, akiknek télikabátra sem futotta, megszimatolhatták a polgári kávéillatot.
A fiatalabb bunyós színészként is próbálkozott már, de nem sok sikerrel. Író lett végül, a könyvein P. Howard vagy Gibson Lavery áll szerzőként. Huszonegynéhány éves, csupa izom srác ez a Rejtő Jenő, aki önálló márka a viccmesélő szakmában, hiszen egy új figurát hozott a pesti élc műfajába: a pofozkodó zsidót.
De nem így kezdődött.
A városfejlődés alapja: vicc és a spricc
Úgy kezdődött, mármint a pesti vicc, hogy fal állt a régi város körül még a 18. század végén. Ide költözött a prostitúció, a bűnözés és a humor – a három, ami nem tisztel sem rendet, sem polgári erkölcsöt. Innen is költöztek tovább a 19. században, amikor Pestből világváros lett.
A bűnözésnek mindig megfelelt az utca.
Az örömlányok bordélyokba vonultak, például a Maison Fridába, vagy más Magyar utcai intézményekbe, a történet korai éveiben ezek még a város határon álltak.
A humor kezdetben osztozkodik a trágársággal a dalcsarnokokban a 19. század közepétől. Végülis a trágárság is lázadás. A Király utcai Berger-pincében Weichselberg Riza egy tűzoltó fecskendős számot adott elő, német címe: Mit der Spritzen in der Hand. Bár ártatlanul csak lóbálta a slagot és csilingelve énekelt róla, a kétértelmű szöveg egyértelmű utalásokat tett, amin az 1870-es évek közönsége jókat derült, emlékszik vissza Molnár Gál Péter (Pesti mulatságok és malacságok).
Azt ismeri, hogy négy zsidó bemegy a kávéházba?
Az Monarchia Budapestjének legfontosabb intézménye a Blaue Katze (Kék Macska). A szintén Király utcai műhely tagjai: Chorini Richárd, Schönberg Rudolf, Honetz Károly, Waldau Janette. Zsidó nevek mind, akárcsak Lövi Antalé, akit Oroszi vagy Oroszy Antal, vagy Caprice néven ismert meg a magyar irodalomtörténet.
Oroszi négy képzeletbeli zsidó szereplőt küldött világhódító kabarédarabjában, A kalábriász partiban egy kávéházi márványasztal mellé. A jelenetet 1891-ben mutatták be itthon, de egészen Hollywoodig futott karriert.
Az Oroszi darabnak alapja az asszimiláció, ami már vagy 70 éve folyt, mint a zsidó küzdelem a társadalmi elismerésért. A Blaue Katze színpada és A kalábriász parti előadások ráadásul alig 200 méterre estek a helytől, ahol a küzdelem elindult: az egykori Angol király kávézótól, és a kávézót befogadó Orczy-háztól (ma: Madách tér).
Pest ekkor, a napóleoni háborúk alatt és után vált fontossá Európának, mint kereskedelmi központ. Ahogy teltek az évek, az egyre mohóbb adás-vétel több vásározót követelt. A vásározók egyre gyakrabban érkeztek és állandó szállást kerestek. Először itt, a mai Madách tér környékén, az Orczy-házban találtak ideiglenes otthont, az Angol királyban pedig asztalokat, amelyek körül állandóan seftelhettek.
Végül a küzdelem meghozta első gyümölcsét: bejutottak a városba és letelepedtek. A kávézó utcanevet adott, a Királyét, ez lett a beköltözés fő csapásvonala. A zsidó kisember a bőröndjében cipelte minden asszimiláns ambícióját, lázadását és annak legfontosabb eszközét, a viccet.
Erre a küzdelemre emlékszik Oroszi műve. A szereplők itt, az Angol királyban ülhették körül az asztalokat. Csakhogy a szerző nagyapáit orrtúró bunkóknak, frusztrált törekvőknek rajzolta meg, akik csak mímelik a vágyott előkelőséget, modorosságukból idétlen Hacsek és Sajó szóviccek kerekednek. Mindenki önző, így szűntelen marja a másikat. Mindenki ugyanarra vadászik, a mitugrász Grünre, de ő mégis csatlakozni kíván a partihoz egy kölcsön cilinderben. Vakognak a pincér Móricra, Móric visszamorog, a színpadon keverednek a magyar-jiddis-német szavak… Ha nem zsidó szerzőtől, zsidó művészekkel adták volna elő, merő antiszemita uszítás lenne.
Lázad a kor és a nagyember ellen, ami és aki kirekesztette. De inkább lázad a saját múltja ellen, hiszen a legmakacsabb szennyeződéseket felmenői kisembersége hagyta hátra. Önirónia.
Móricka
Oroszi darabja telibe talált, túlnőtte a mulatónegyedet. Úgy tűnt, már nincs szükség arra, hogy a hetérák és könnyűvérű dívák uszályára ülve sodródjon. Ő és kollégái, mint Somossy Károly vagy Grósz Endre önállóvá és kezdeményezőkké váltak. Somossy már 1874-ben elhagyhatta a Rostély utcai Carlé mulatót (ma: Gerlóczy utca) és tovább költözött, hogy a Nagymező utcában megnyissa a kabarét, ahol Grósz (Nagy) Endre konferansziéként lépett fel, műfajt teremtve.
A nagyember elleni lázadás és a kisember öniróniája szétvált. Az előbbi a színpadra költözött. Főleg a bankár, a politikus, a hadvezér és a többségi társadalom kapta a maflásokat. Most már a gazdag zsidókat is meggyomrozták, ők is a konzervatív többséghez tartoztak, kirekesztve a szegényeket.
A kisember önértékelése a flaszterre vonult, kávéházi adomákba, és lapokba. Itt a zsidó szülők, a tanárok, és a hétköznapi polgár a főhős. Nem lenne Woody Allen pesti vicc nélkül, ebben biztosak lehetünk.
Bárkit ütlegelnek is a régi viccek, jellegzetes logikájuk máig fennmaradt. Például...
1. Előtte és utána logika
Mórickát beíratják zsidó iskolába. Nem tanul, a büdös gyerek, ezért édesapja átíratja a piaristákhoz. Egyik napról a másikra a kis kehes, torzonborz, sápadt Móric osztályelső lesz. „Végre észhez tértél, te mesüge!” „Csak megijedtem. Azt a lehetetlen, hosszúhajú srácot felszögelték a falra, tudtam, hogy ezek nem viccelnek.”
Móricra így hatott az asszimilációs kényszer.
2. Fordítsd ki! dramaturgia
Mórickát beíratják a piaristákhoz. Nem tanul, a büdös gyerek, ezért a tiszteletes úr behívja apját: „Kohn úr, ez nem járja. Befogadtuk a gyereket, és csak eszi az ingyen menzát, de nem tanul.” „Csuldigung, reb tiszteles, nadon rendes viselkedik ez gyerek. Ad másik esélyek, já?” De nem telik el néhány nap, ismét magához hívja az édesapát a tiszteletes. „Kohn úr, ez tarthatatlan, ki fogjuk csapni Móricot!” „Nem csap, nem csap, bitte, jó gyerek, körmére ver apja.” Körmére is ver, de ő maga is látja, hogy nem tanul a kölyök. Harmadik alkalommal is magához hívja a tiszteletes, de mielőtt megszólalna, Kohn apuka maga zendít rá. „Reb tiszteletes, fogom büdös kölyök, elcsapom dolgozik, nincs iskola.” „Ne viccel reb Kohn, én nagyon megszeret ez gyerek.”
Móricka asszimilálja a világot.
Egy közlemúltbeli hír a Hírcsárdáról:
Hajléktalan vett cipőt egy rendőrnek.
3. Túlozd el! írói eszköz
- Ez itt - mutatott rám a Török - egy ostoba, de ravasz skót. Hülyeségeket firkál, és hiú bolond.
Micsoda hazugság! Én és hiú!
- Ez meg itt Tuskó, a világ legnagyobb tolvaja.
- De hogy tudok pofozni! - mondta hévvel Hopkins, mint aki ezt mentségére hozza fel, és bal kézzel adott egyet a Török Szultánnak... De egy olyant... Még évek múlva is elfog a lelkesedés, ha erre a pofonra gondolok.”
(Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában.)
Rejtő a Simplonban kalózokról, szaharai huligánokról, kocsmai kópékról mesélt. Ravaszak, mocskos a szájuk, borsot törnek a társadalom orra alá. Vagy eltörik a társadalom orrát. Persze, Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins, Senki Alfonz vagy Gorcsev Iván nem zsidók a történetekben. De mégis mind megvalósítják azt a tökéletes szabadságot, amire a rettegő zsidó kisember csak áhítozott: a ravaszság és a kemény öklök mindig is garantálták a biztonságot. A ravaszság megvolt/megvan. Mi a helyzet a kemény ököllel?
Ma a kifinomult merengők a Szimplában, akiket a kurucinfón alkalmanként "dávidkáknak" és "sárikáknak" gúnyolnak, néha lemerészkednek egy-egy kravmaga edzésre. Ez egy izraeli küzdősport... de valahogy a harcművészek mégsem hemzsegnek a romkocsmákban. Bezzeg Gorcsev Iván elmorzsolna egy-egy gárdistát a Jobbik sarkában, sőt, még Nobel-díja is akad.
Rejtő sem ért révbe. Szolgált a légióban, de összeomlott, és leszerelték. Volt szanatóriumban. Hisztérikusan balhézott kiadójával. Élsportoló sem vált belőle. 1943. január 1-én, éppen 70 évvel ezelőtt munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában.
Jó lenne egy ököllel érvelő Gólem, néhány Becstelen Briganty, de egyelőre marad a szarkazmus és az irónia, a túlzás. Nem csoda, hogy a grimaszokat eltúlzó karikaturisták közül került ki a Rejtő figurák legpontosabb illusztrálója, Korcsmáros Pál. A kocsmabetyárság pedig olyannyira kedves a magyar népléleknek, hogy a kevés igazán sikeres magyar brand közül az Unicum éppen ezeket a szereplőket és hangvételt választotta hosszú időn át márkaazonosítójának.
4. Más szemszögből nézve...
„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.”
Örkény István az Arról, hogy mi a groteszk? egypercesében ebből a pózból mutatja meg a világot. Egy temetésre is ellátogatunk. Így, a feje tetejére állított világban a gyászjelenet igen vidám. A gyászolók nem sírdogálnak, inkább egy koporsót lebegtetnek a magasban, feszes kötelekkel tartják meg az égre törő ládát. Közben a többiek ügyességi versenyen vesznek részt, próbálják földdarabokkal eltalálni a koporsót. Az ügyes célzókat megünneplik, de az ügyetlenek sem haszontalanok, hiszen ha az előkelő rokonokat találják el, akkor aztán mindenki zokogva kacag.
Örkény második világháborút követő abszurdja kénytelen megbékélni azzal, hogy a történelem pitiáner és gonosz komédia. Nem is történelem, csak fingszagú szadizmus, a záptojás szag pedig örök humorforrás.
El is mondani és el is viselni, hogy mi történik velünk – erre szolgál a Más szemszögből dramaturgia.
Használjuk is eleget. Az elmúlt 22 évben sosem élt ez a logika olyan virágzó reneszánszot, mint most. Ezt pedig az ostobán hazudozó kormány propagandának köszönhetjük. Fajtiszta példája a mémmé változott MTI tudósító, aki szakmai öngyilkosságra vonult ki 2012. január elején az Operához. Vagyis csak az Opera közelébe, és csak nagyjából annak az eseménynek az időpontjában, amiről tudósított. Míg az új alaptörvény blőd szövegéért egymás vállát veregették az Operában összegyűlt kormánytagok, addig igazi tömeg dühöngött odakint. A vicc hőse képes volt úgy tudósítani, hogy nem látszott a tömeg.
A gyengeelméjű agitprop mindig magaslabda. Az Andrássy úti médiabohóc a közösségi portálokon ezernyi fricskát kapott már. Ahányszor új ellenzéki vagy kormányellenes civil megmozdulás történik, még mielőtt a lomha hatalmi sajtó megmozdulna, lépnek a fürge lázadók. Új háttérképet retusálnak a lojális kisdobos mögé, és megajándékozzák egy-egy szellemes képaláírással.
5. Helyezd át!
- Idefigyeljenek emberek! – mondta Alfonzó.
- Pusszantás mindenkinek! – mondta Hofi.
Igazi kisemberi retorika. Proli báj. Érdes barátság. A melós hangja, ami nem érdekelte a boldog békeidők fimodni és felemelkedni vágyó értelmiségi zsidóit, érdektelen volt a két világháború közti kabaréknak, és sérthetetlen az ötvenes évek politikai kultúrájában.
Az enyhülő hatvanas évekkel azonban a Mikroszkóp színpadra lépett egy Komlós nevű újságíró. Rabbi is volt a családban, az értelmezést, a magas szintű érvelést és elemzést jól ismerte. A Népszabadság kultúra rovatának szerkesztőjeként azonban világ elemzővé vált. Még a színpadon is. Kicsit suta, picit merev, de ez mindn nem baj, hiszen a színpadon is megmaradt, ami: újságíró. Előadás publicisztika.
A fattyú műfaj, amit művelt – glosszák színpadi hangon – ismét ostort adott a kisember kezébe. Lehetett csattogtatni, megkorbácsolni a nagyembert.
Innentől nincs megállás, előbb jött az atléta termetű és erejű Alfonzó, munkaszolgálatos múltjával, nyájasság helyett szembesítette a hétköznapi embert hétköznapi csetlés-botlásával. Ahogy zenét hallgat. Ahogy fagyit árul. Ahogy barackot eszik.
Majd jött Hofi Kőbányáról, művelődési házak és üzemi estek színpadáról, rácsodálkozott a nagyvilágra proli hangon. Plebejus világba lépve minden olyan mulatságos.
Ahogy Parti Nagy Lajos Fülkefor sorozata is ebben hisz. Hogyan nézhet ki a világ akkor, ha átlépünk a fülkeforradalmárok világába? Plebejusan bájosan.
6. Értsd szó szerint!
Grünt megbízzák, hogy készítse el a háborús emlékművet a város főterén, az Ismeretlen Katona szobrát, hogy a csonka Magyarország Isonzóra emlékezhessen. Eljön a leleplezés napja, még Horthy is ellátogat az eseményre, a város apraja-nagyja megjelenik. A szívszorító és álszent beszédek után lerántják a leplet. Alóla felbukkan Schwartz, a cipész bronz szobra.
- Grün, te mocskos zsidó, ez meg mi??
- Ez Schwarz, a suszter. De mint katona, ismeretlen.
A diákok téli rózsás forradalma, a rózsák Dunába dobálása meglehetősen világos üzenet.
