Egymillió dolgot csinál egyszerre a 30Y frontembere, Beck Zoli, aki 1994-ben egy félévre már volt rocksztár. Az énekes-gitárossal a kudarcokból való felállásról, a 30Y tagságának kreatív útjairól, az új lemezről és arról beszélgettünk, hogy mennyire komoly az, hogy a zenekar utolsó klubturnéját bonyolítja.

hvg.hu: Most épp ugyan Pécsett vagy, de a hét hátralévő részében bejárod az országot a 30Y-nal, miközben pécsi napjaid nagy részét a Zenélő Egyetem menedzselése és az egyetemi oktatás-kutatás teszi ki a próbák és a zenekari ügyek intézése mellett. Hogyan lehet összeegyeztetni ezeket az egyenként egész embert kívánó dolgokat?

Beck Zoli: Épp elkezdtek a fejem fölött összecsapni a hullámok. Vannak dolgok, amiket tudod, hogy meg kell csinálnod, és vannak dolgok, amiket azért csinálsz, mert belső szükségletből fakadnak. Egyszer arra jutottam, hogy kevesebb dolgot kellene csinálnom, de rájöttem, hogy csak azokról tudnék lemondani, amelyek miatt csinálom az egészet.

Tehát vagy úgy döntök, hogy elvesztem az életem boldogságfaktorát, és akkor tényleg nincs több dolgom, vagy úgy döntök, hogy néhanap boldog is leszek, akkor viszont folyamatosan dolgozom. Van, amikor az ember megijed attól, hogy túl sok ötlete valósul meg egyszerre, és most pont itt tartok. Fut például a Zenélő Egyetem, amely rengeteg kreatív energiát és napi teendőt kíván, tanítok továbbra is a romológián – ezek az egyetemi elfoglaltságaim.

Most jön ki az új lemezünk, ennek a finisével voltunk elfoglalva a múlt héten, ami elképesztően feszült meló volt egészen áprilistól mostanáig. Emellett néhány költő és zenész barátommal csináljuk a Rájátszást, aminek persze most decemberben szintén van koncertje, ráadásul nem rég vettük fel az első Rájátszás lemezt, ami szintén kemény munka volt, a zenekar pedig az utolsó klubturnéját játssza, rengeteg koncerttel, még 14 fellépésünk van év végéig.

Minderre jönnek rá az olyan kalandok, hogy az egyik közszolgálati rádióadón csinálok egy esszésorozatot a Zenélő Egyetem keretén belül, ami azt jelenti, hogy háromhetente öt esszét kell megírnom, felmondanom és zenéket válogatni hozzá. Ezen felül pedig itt van a Pannon Filharmonikusok Segítség, komolyzene programja, amelynek az az üzenete, hogy a zene egy univerzum, nincs értelme két részre, komolyra és könnyűre választani – jelen pillanatban ennek a megreformálásán dolgozunk.

hvg.hu: Az új lemezről is beszélünk majd, de kezdjük kicsit korábbról. Hosszú utat jártál be, míg elérted a jelenlegi ismertségedet és népszerűségedet. Több zenekarod is volt már, és a 30Y pályája sem volt nyílegyenes.

B. Z.: Nem is tudnék olyan általam kedvelt és fontosnak tartott magyar zenekart mondani, amelynek egyenes karriert lehetne rajzolni.

hvg.hu: Rengeteg mindent csináltál a zene mellett már csak azért is, hogy meg tudj élni. Sokan tudják, hogy egy időben utcazenéltél, azt talán kevesebben, hogy vásároztál is. 10 éve egyetemi oktató vagy, közben pedig folyamatosan próbálkoztál, végül sikerrel, a magyar könnyűzenébe való betöréssel. Nem volt olyan pillanat, pillanatok, amikor úgy gondoltad, hogy elég neked a tisztes polgári élet?

B. Z.: Ha kívülről nézel magadra, akkor szinte megmagyarázhatatlan, hogy épp miért csinálod azt, amit csinálsz. A zenélésnek nincs társadalmi presztízse, anyagi elismertsége, szóval: egy klasszikus karrierút felől nézve ennek nincs sok értelme. Másrészt viszont van egy belső azonosságélményem, amely akkor is, amikor épp az adott zenekar és én nem voltunk sikeresek – egyébként jók sem – dolgozott bennem.

Mindig is kontrolláda és mikrofon mögött, gitárral a kézben képzeltem el magam. Annak, ahogyan a világról gondolkozom, mindig dalok az első keretei, így fogalmazom meg a gondolataimat. Számomra mindez evidencia, épp ezért nem is tettem fel magamnak ezt a kérdést ilyen élességgel. Sohasem tudtam volna hobbizenész lenni, valami tisztes polgári foglalkozás mellett időtöltésként zenélgetni.

Bármit is csináltam, mindig úgy tekintettem magamra, mint a fickóra, akinek gitár van a kezében és dalokat énekel – még akkor is, amikor senki sem hallgatta ezeket a dalokat és én se szívesen. Mindig a dalban való létezés határozott meg. Emellett vagy a szerencsém, vagy a szerencsétlenségem, hogy nem tudok egydimenziós lenni. Mindig eszembe jut valami, amit nem dalban tudok megfogalmazni vagy megcsinálni, így nem tudom magam leírni a rock and roll zenész sztereotípiáival – ebben persze az is benne van, hogy nem 20 évesen kerültem ebbe a történetbe.

Beck Zoli: "A magyar rock and rollban furcsa cinizmus működik."

Lékó Tamás

A dolgokról nagyon szórakoztató gondolkodni egyéb módokon is. Szerencsére nem volt sohasem karrierkényszerem az egyetemi pályámon sem, egyszerűen belső késztetésből foglalkozom szövegek elemzésével, írok tanulmányokat, avagy esszéket. Az pedig már az én szerencsétlenségem, hogy nem azonosulok azzal teljesen, amit éppen csinálok, épp amiatt, mert egyszerre rengeteg mindennel foglalkozom, és ez néha identifikációs problémákat is okoz. Nagyobbrészt meg vagyok békélve magammal, csak épp nem mindig tudom, hogy melyikkel (nevet).

hvg.hu: Miben lenne más akár a te pályád, akár a zenekarod karrierje, ha mondjuk 15 évvel ezelőtt jutsz el ide?

B. Z.: Egyfelől konstansnak látom a személyiségemet, másrészt annak idején borzasztóan éretlen voltam, valahogy mindig megpróbáltam utolérni az életkorom által szabott elvárásokat. Azt gondolom, hogyha ez 15 évvel ezelőtt történik meg, akkor valószínűleg rég elvesztünk volna. A magyar rock and roll élet amúgy is egy érdekes terület, mert a működése egyáltalán nem nyilvános és kiszámítható, kívülről nem tudod megismerni.

Elég idétlen ügy ez, nincs olyan gépezet formája, ahogy például elképzeljük a rock and roll nagyhatalmak világát. Huszonévesen ezt nagyon nehéz megélni és értelmezni, nekem biztosan nem ment volna. Emellett egyszer mi már voltunk rocksztárok '94-ben a Körök zenekarral, egy egész félévre.

hvg.hu: Ennek mi a története?

B. Z.: Kijött az első lemezünk, és felkerültünk a fiatal magyar tehetségek válogatására, amin összesen 12 zenekar kapott helyett, koncertfelkéréseket kaptunk, közönségünk volt, szóval úgy tűnt, hogy sínen vagyunk. A kilencvenes évek második felében azonban a gitárzene épp mélyponton volt, és az elektronikus zene előretörése közben gyorsan kifulladt a mi tradicionális alapokból építkező rockzenénk. Hihetetlen volt megélni azt, hogy amit fél éve még teljesen újszerűnek éreztél, az hirtelenjében porosnak tűnik a saját magunk számára is.

hvg.hu: Hogyan lehet felállni egy ilyen kudarcból?

B. Z.: Valószínűleg úgy, hogy nem gondolkozol kifelé, ülsz a próbateremben és otthon, és dalokat írsz. Meg úgy, hogy ezután tíz évnek kellett eltelnie, amíg megjelent az első 30Y lemez, az Egy perccel tovább, és még két év, amíg a Bogozd ki, ami a jelek szerint épp a jó időben jelent meg, nagy siker lett. Ha mindezt kívülről nézed, akkor ott azon a ponton azt kellett volna mondani, hogy ennyi volt, elengeded az egészet. Megpróbáltad, nem sikerült. A legtöbben ezt teszik. Sokan elfojtják magukban ezeket a dalokat és nagyon szomorú emberek lesznek.

Sok ilyennel találkozom és beszélgetek a koncertek után. Az én generációm tagjai, a hetvenes évek szülöttei vagy azt hiszik, hogy tíz évvel fiatalabb vagyok náluk, ami persze nem igaz, vagy a saját nemzedékük életben tartójaként néznek rám, hogy legalább én megcsináltam, ami persze vagy igaz, vagy nem igaz. Akadnak aztán olyanok is, akik épp ezért nem szeretnek, mert a saját kudarcukat látják bennem. Nehéz szembenézni magunkkal és a saját kudarcainkat látni valakiben.

Az pedig nagyon érdekes dolog, hogy maga a zenekar is több generációt ível át, hiszen én a hetvenes évek elején születtem, Ádi (Varga Ádám, a 30Y basszusgitárosa – a szerk.) a nyolcvanas évek elején. A zenekaron belül is megjelennek néha generációs különbségek, például a zenei élmények terén. A grunge a zenekar többi tagja számára a kamaszkor, kora kamaszkor meghatározó élménye volt, nekem a kora felnőttkoré, épp ezért máshogy éltük meg. Cseh Tamás nem evidencia a zenekar számára, és ez egyértelműen generációs különbség: ők sosem éltek abban a világban, amelyikről Cseh Tamás énekel, legfeljebb akkor, amikor még a csattogós lepkével játszottak.

hvg.hu: Hány zenekarod volt  a 30Y előtt?

B. Z.: Az első gimnáziumi zenekarunkat Latrocknak neveztük az akkori kötelező idióta nyelvjátéknak megfelelően, aztán lettünk Szatírock, amit Szatyrocknak is lehetett olvasni. Azt hiszem, egész életemben nem volt egy jó zenekarnevünk sem, lehet, hogy azért, mert mindig figyeltem arra, hogy a zenekarnév rosszabb legyen, mint a zenekar maga (nevet). A zenekarnevek alapján az ember mindig valami borzasztóan rossz zenét várt, aztán többet kapott, még ha nem is jót.

hvg.hu: Igazi marketingstratégia...

B. Z.: Igen, lehet, hogy már akkor kitűnő marketingszakember voltam, csak nem tudtam róla. Ez a gimnáziumi zenekar aztán valamikor négy-, valamikor öt-, valamikor hattagú volt, attól függően, hogy épp hány fiú volt az osztályban. Mindenki zenélt, ez volt a feladat. Volt olyan formáció is, amikor senki sem akart basszusgitáron játszani, ezért három szólógitáros volt – kicsit mélyhiányos volt a hangzás. Egy dalszövegtöredék ragadt meg bennem ebből a korszakból: Üvöltött a rock két és fél wattal / és nem törődtünk a vékony falakkal. Ez elég jól le is írta a hangtechnikai lehetőségeinket.

hvg.hu: Plusz már akkor is elég erős volt az önirónia.

B. Z.: Az mindig is jelen volt. Egyrészt nem lehet nem drámaian komolyan venni, amit csinálsz, másrészt nem lehet nem ironikus távolságból rátekinteni. Ez a kettősség a mai napig meghatározza a 30Y-t, amellett, hogy gátlástalanul naiv és romantikus szerintem, egyfajta kendőzetlen hittel – ahogy Poós Zoltán megfogalmazta – a 30Y az utolsó népfrontos zenekar. Ez az az alanyi megszólalás, ami meghatározta a Doorst a hatvanas évek végén és egész életemben visszhangzik, avagy az Eddát, ha elvonatkoztatunk a 29 legutóbbi lemezüktől és mondjuk 1987-ig a Hobo Blues Bandet az akkori lemezeik közléserejével.

Ebben az alanyiságban borzasztóan komolyan veszed az általad létrehozott figurát, mert ennek révén rezonál az, amit csinálsz. Emellett még egy szempontból nagyon mások vagyunk szerintem, mint a mostani zenekarok: mi nem azt gondoljuk, hogy az lenne a dalok funkciója, hogy minket építsen, épp ellenkezőleg, a mi dolgunk az, hogy a dalokat építsük. Ez szinte teljesen hiányzik a magyar popzenéből. A 30Y sikere inkább ebből az attitűdből táplálkozik, mint mondjuk abból, hogy paradigmaváltó zenét játszanánk. A dalok vannak, semmi más, nem válunk le róluk.

hvg.hu: A 30Y felállása stabil, több mint tíz éve létezik ebben a formában. Hogyan működik a zenekar belülről, mi a dinamikája?

B. Z.: A 30Y alapvetően befogadó jellegű zenekar. Ez nem csak a zenekari tagokra igaz, hanem minden másra is. Ha videoklipet csinálunk, ott kiválasztjuk, hogy ki legyen az, akibe a bizalmunkat helyezzük, majd miután ez megtörtént, ráhagyjuk a dolgot: nem kérünk forgatókönyvet, nem ugatunk bele, hogy mi történjen a harmadik percben, csak beszélgetünk vele. Nem végrehajtóként, egyfajta szakmunkásként kezeljük, hanem alkotótársként.

"Nem lehet újra lejátszani egy egyszer már lejátszott meccset."

Mindig is alkotóközösségként gondoltunk magunkra, amelynek a fő kérdése az, hogy mi történik egy dallal. Nem a személyes kérdések fontosak, és ez határozza meg a zenekar belső dinamikáját is: nincsenek presztízskérdések, nem az a kérdés, hogy ki az erősebb. Egyszerre több és kevesebb ez a viszony a barátságnál. Amikor egy dal a tét, akkor nincsenek alkuk.

Nem férnek bele jótékony elhallgatások, gesztusok, kompromisszumok. Mondhatni mindenki feltépi a mellkasát és felmutatja a szívét. Ez pedig az idők során alakult, ahogy „felnőttek” a tagok: a zenéléssel együtt mindenki megtalálta azokat a kreatív kihívásokat, amelyek az ő fantáziáját izgatták. Mindenki ezeket az utakat járja be, és ahol ezek összeérnek, ott születnek meg a dalok.

hvg.hu: Sokáig készültetek az új lemezzel, amit érdekes kettősség jellemez, hiszen a dalok jó része hosszú évek óta létezik, játsszátok is őket. Miért pont most gondoltátok úgy, hogy lemezt érdemelnek?

B. Z.: Épp most néztem meg a dalokat: az elsőt, a Tüzet raktamot 1999-ben írtuk Papával (Sárközy Zoltán, a 30Y billentyűse – a szerk.) az ajkai zeneiskolában, miközben még a 30Y sem létezett, és Papa egészen 2002-ig nem is volt a zenekar tagja. Nagy időtávot kell átfognunk: míg sokan ezt új élményként élik most majd meg, nekünk 13 éves történet. Azért is fel kellett vennünk most a Szentimentálét, mert ezek a dalok a mi számunkra is elkezdtek közlésképtelenné válni, kijátszottuk belőle a dalt. Olyan ez, mintha most kellene felvennünk a Csészényi teret, miután már 500 alkalommal eljátszottuk: nem éreznénk a tétjét. Nem tudsz lejátszani újra egy már lejátszott meccset, márpedig a felvétel intenzitásához kell az, hogy ez ott történjen meg.

A Szentimentálé így a mi számunkra volt kötelező: úgy éreztem, hogy számunkra ez az utolsó pillanat, amikor a dalok még a maguk teljes tétjével tudnak velünk találkozni a stúdióban. Ugyanez volt a probléma a Cseh Tamás-dalokkal: mindegyik előadásként gondolódott el, és ez a felvétel során kicsit mindig elveszett. Nem az volt a tétje ezeknek a daloknak, hogy elcsúszik-e az énekhang, mi a hangnem, hanem a közlés. És ugyanez a helyzet a Szentimentáléval.

hvg.hu: Felmerül persze egy provokatív kérdés: jó, hogy most végre ezek a dalok is lemezre kerülnek, de mi a helyzet az újakkal? Utoljára két éve jelent meg lemezetek, a Városember: vannak már új dalok?

B. Z.: Nincsenek. A 30Y egy kreatív közösség, amelynek a tagjai a saját útjaikat járják, amikor ezek találkoznak, akkor születnek a dalok. A Szentimentálé inkább egy összegző lemez, amely a magunk árnyékvilágáról szól, és a kreativitásunk arra ment el, hogy hogyan tudjuk megmutatni ezt az árnyékvilágot. Évente egyszer-kétszer játszunk Szentimentálé-koncerteket, lényegében van egy 30Y és van egy másik, a Szentimentálé 30Y-ja. Nagy energia kellett ahhoz, hogy ezt teljesen meg tudjuk élni, főleg úgy, hogy közben a többi magyar zenekarhoz hasonlóan a stúdiózás közben is koncerteztünk, így egyszerre kétféle attitűdöt kellett vinnünk párhuzamosan.

Ebből persze kifelé semmi sem látszott, hiszen átmész az egyik helyről a másikra. Most abban a szakaszban vagyunk, ahol az útjaink nem a dalok felé kanyarodtak, és mi hagytuk ezt. Amíg minden évben jöttünk lemezzel, addig az volt a kérdés, hogy minek jövünk egy új lemezzel, most pedig hogy kihagyunk két évet, az a kérdés, hogy miért nem jövünk (nevet).

A dalokat csak akkor kell megírni, amikor jönnek, ettől vagyunk mi a kezdetektől fogva független zenekar. Ezért nem egy hardpop lemez érkezett a Csészényi tér után, hanem egy gitárokkal teli Semmi szédítő magasság; nem gondolkoztunk azon, hogy ez megfelel-e az imázsunknak, tetszeni fog-e a közönségnek, belefér-e a kiadó stratégiájába, mert azok a dalok szóltak bennünk, és ez azóta is így van.

Szerintem az a jó, ha nem a kontextus határoz meg téged, hanem te a kontextust, ezt pedig egy zenekar csak úgy érheti el, ha nem foglalkozik a zenén kívüli kontextussal. Mi a dalainkkal foglalkozunk, és ezért nem leszünk sohasem igazán mainstream zenekar. Megyünk a saját fejünk után, és visszatekintve persze néha azt látjuk, hogy elcsesztünk pár dolgot.

hvg.hu: Ezzel együtt a külső kontextus elég kedvező mostanság: tavasszal megkaptad az Artisjustól az év szövegírója díjat, múlt hónapban pedig a zenekar nyerte meg az MTV Hungary díját. Mit jelentenek ezek a visszajelzések?

MTI / Mohai Balázs

B. Z.: Két lemezünket jelölték korábban a MAHASZ díjára, a Semmi szédítő magasságot, meg a Városembert, az idei évben jött ez a két díj, amire pedig a legbüszkébbek vagyunk, az az, hogy Sárközy Papa a Zöld Pardon közönségszavazásán az év billentyűse lett. Ilyen díjesőnk még sosem volt (nevet). Az Artisjus díja inkább szakmai, az MTV-é pedig inkább közönségdíj. Nem sokat foglalkozunk ezekkel; inkább úgy mondanám, hogy semmit sem foglalkozunk velük. Ebben a széttöredezett világban kevés hitele van bármilyen díjnak. A mostani társadalmi bizonytalanság messze nem csak a rock and roll-életről szól, hanem az egész országról: az összes díj kapcsán felmerül ez a szó szerint és átvitt értelemben is értendő hitelválság.

hvg.hu: Azért az csak feltűnt, hogy mostanában jobban megbecsülik a popzenészeket?

B. Z.: A lehető legritkábban kap az ember akkor díjat, amikor ő is úgy gondolja, hogy na, ezért most megérdemlek egyet – szerintem mi most nem érdemeltünk semmilyen díjat. Sosem voltunk tekintélytisztelők, a díjhoz kapcsolódó örömhöz pedig az kellene, hogy tekintélyeket tisztelj. A magyar rock and rollban ráadásul olyan furcsa cinizmus is működik, ahol senki sem válik ikonná, és senki sem marad hős, mindenki inflálódik. Nincsenek példáink, őskövületeink, ami rossz.

Ráadásul ez a történet megszakításokkal teli, valakik fent maradhatnak a csúcson, mások nem, így pedig csak részleges ikonjaink lehetnek, nincs közmegegyezés, ezért nehéz átvenni egy ilyen díjat. Ugyanez van a Kossuth-díjjal: látjuk az anomáliákat a legfőbb állami kitüntetéstől a legkisebb szakmai díjig, sőt, a vidéki tehetségkutatókig bezárólag.

hvg.hu: Épp az utolsó klubturnétok közepén vagytok, ami nem tudom, hogy pontosan mit jelent, annyit biztosan, hogy egy jó ideig nem turnéztok, már csak azért sem, mert a jövő év első felét a Szentimentáléra szánjátok. November végén lemez: mi a menetrend aztán?

B. Z.: December 30-ig csináljuk ezt a zajzenét, akkor az A38-on fejezzük be a turnét. Addig bejárjuk az országot. Annyit kitaláltunk a Papp Szabival (a Supernem frontembere – a szerk.), hogy miután mindenki a világvégéről beszél, csinálunk két világvége koncertet: az egyiket Egerben, a másikat Nagykanizsán. November végén azért megállunk együtt ünnepelni a lemezt Budapesten egy régi-új moziban, az Átriumban, és megnézzük Lévai Balázs Szentimentálé filmjét.

Lékó Tamás

Január végén, február elején indul a Szentimentálé turné, ahol olyan helyeken játszunk, ahova rockzenekarokat ritkán engednek be, tehát elsősorban színházakban, illetve Magyarország két legjobb koncerttermében: a Müpában Budapesten és a Kodály-központban Pécsett. Nem is nagyon akarok ennél távolabb látni. Az utolsó klubturné talán nem az utolsó, hiszen a Szentimentálé után talán történik valami a jövő év második felében.