Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy tökéletes hétvége körültekintően elkészített tükörtojással kezdődik, következik a borsóleves, néhány szem nem túl jó eper, egy kis sauvignon blanc, fél óra A Finkler-kérdésből, este pedig közös képnézés Wahorn Andrással. Mindegyikért érdemes felkelni.
A közös festménynézés leginkább a golfhoz hasonlít, ám annak, aki benevez egy ilyesmire, nem egy kis labdát kell az elütésére alkalmatlan eszközzel a beláthatatlanul messze lévő lukba tuszkolni, hanem meg kell tanulnia vonulnia a tömegben, amelynek minden egyes tagja az esemény főszereplőjét követi.
Az esemény a felkért tárlatvezető számára sem egyszerű. Wahorn András képzőművész-zenész úgy érkezett meg a Magyar Nemzeti Galéria C-épületébe, hogy délelőtt nem tudta megcsinálni a traktorját, ami feszültté, kiábrándulttá és csalódottá tette. Wahorn nem Bel-Budán lakik, hanem már jó rég óta életvitelszerűen illeszkedik bele a praktikus természetbe Észak-Magyarországon, ennek ismeretében így bátran kijelenthető: elvben sokkal közelebb áll az impresszionista Ferenczy Károly művészetéhez, mint a traktorszereléshez, ami mégiscsak valamiféle hűvös fejjel végezhető műszaki tevékenyég.
Wahorn nem igazán kedveli Ferenczy képeit, ezért inkább a Kerényi-féle ambiciózus kortárs-festmény tárlatot akarta vezetni, erre viszont vagy kért engedélyt az eseményt szervező Magyar Narancs, viszont nem kapta meg, vagy rutinosan nem kért, mindenestre: az nem jött össze. A Narancsnak ez már a harmadik ilyen akciója a Múzeumok Éjszakája történetében. Az előző kettő is jól sikerült Rutkai Borival és Elek Ferenccel, de mint a lap képviselője elmondta – most vannak a legtöbben.
Nagyon jó érzés, hogy a Múzeumok Éjszakáján ilyen sokan érdeklődnek a nagy magyar festő, Ferenczy Károly művészete iránt, és ezt egy kortárs művész kalauzolásával tehetik meg, aki a legendás hawaii ingét viseli téglavörös vászonnadrággal, a lábbelije pedig valószínűtlen, talán égszínkék velúr cipő. Jól sikerült az a topográfiai kísérlet, ami Wahornt úgy írja le, mint finom fodort az univerzum balettszokányáján.
Ferenczy művészetének megítélése a fősodorban igen kedvező. A Nagybányai Iskola egyik alapítója és vezéregyénisége, szinte olyan népszerű, mint Szinyei-Merse Pál, tehát ez a közel 200 művét felvonultató életmű-kiállítás „igazi kulturális szenzáció”. A vaskos vendégkönyvben többnyire elismerő vélemények olvashatók, de van néhány bejegyzés a rendezés hiányosságairól is, főleg a képek élvezetét csorbító botrányos világításról.
Saját véleményt érdemes idehozni, ez biztos, és akár bizonyos segédeszközök használata is megengedett. Wahorn a szopránszaxofonjába kapaszkodik, amit az udvarias beköszönő után fenyegetően meglóbált: „Lesz olyan is, hogy szaxofonozni fogok. Nem tudom, tetszik-e önöknek a szaxofonjátékom, de mindenkit biztosíthatok arról: nekem tetszeni fog. Hölgyeim és uraim, induljunk!”.
Az első teremben Ferenczy korai munkái sorjáznak, köztük a mindenki által ismert Kődobálók. Wahorn ismerteti, hogy a mester ezt a képet a szentendrei Duna-parton szórakozó fiúkról festette, és neki személy szerint ez sem tetszik. Közbevetőleg megjegyezzük, Wahorn elutasító mondatában benne van akár az azonnali botrány, és ha így folytatja, csak idő kérdése, mikor fordul ellene a jól nevelt és csalódott tömeg. Nem ez történik. „Nincs rossz kép és nincs rossz művészet" – jelenti ki. „Nem érdekel, ki van egy kép mögött és nem érdekel az sem, milyen történetek vannak a kép mögött. Egyetlen dolog fontos: tetszik-e a kép vagy nem tetszik, rezonál-e az álmainkra vagy nem. Menjünk tovább.”
A Nagybányai-időszakot bemutató teremben Wahorn azt mondja, azért fogalmaz ilyen metszően a „fény és az árnyék kontrasztjának briliáns tehetségű mesterével” kapcsolatban, mert ismeri a saját véleményét, ezért szórakoztatja a mások véleménye. „Önök mit gondolnak? Beszéljük meg.” Az első diskurzus egy kétalakos, erdei interakciót megörökítő kép előtt zajlik. Wahorn visszatérő problémája a Ferenczy féle kompozíciókkal az, hogy a képen, többnyire a vászon bal oldalán mindig szerepel egy, a nézőnek hátat fordító személy. „Itt egy férfi – háttal, persze, tehát máris vesztes pozícióban –, aki egy nő haját piszkálja. Mi történik itt?”
Társaságunkban a Kékruhás nő azt mondja: nem piszkálás ez, hanem lehet simogatás, a férfinak még ellenálló nő megnyugtatása. Wahorn szerint igen, ez is benne van a képben. Ha például ez a befejezettnek tekinthető kép még csak vázlat lenne, felmentené a bizonytalankodó mestert, hiszen „a festő az Úristen ecsetje, és mivel a világ végtelen, a festő bármit választhat belőle. Jót is, rosszul, természetesen.”
Mielőtt bevonulnánk a Ferenczy Károly portréfestészetét bemutató terembe, Wahorn beváltja ígéretét: eljátszik egy futamot a szaxofonján, a közönség fegyelmezetten tudomásul veszi ezt, jutalmul pedig a tárlatvezető újabb érdekes megfigyelésében részesül.
„Hölgyeim és uraim: tudják-e, hogy Ferenczy megrendelésre szívesen festett portrékat, és mint kicsit később látni fogják, aktokat is. Itt van például Herrer Cézár és neje. Miért van az, hogy Herrer Cézár szinte kiesik a képből, az egész vásznat a neje uralja. Mit akart közölni a szerző? Talán azt, hogy a férfi a háttérből finanszírozta a képet… Nyújtsa fel a kezét az, akinek ez a kép tetszik!”
Egy Fehérruhás hölgy nyújtja, és különvéleményt fogalmaz meg: „Ez a festmény a házasságot fenyegető egyensúlyi állapot megbomlásáról üzen.” Wahorn erre azt mondja, egy jó képnek inkább az egyensúlytalanságról kellene tudósítania, és szaxonfonját újra meglóbálva megismétli a közönséget megnyugtató tézisét: mindenki azt láthat egy képben, amit akar, és mindenkinek igaza van.
„Nem tudom, megfigyelték-e, mesterünk nem gatyázott a részletekkel, amidőn nagyvonalúan átsiklott olyan jelentéktelen részleteken, mint a kéz, a láb, a szemek megfestése. Mi lehetett festőnk legmélyén, ami arra indította őt – ne gatyázzunk a szemekkel, jó ez így. ”
Most pedig belépünk egy ajtón, ami egy olyan terembe vezet, ahol még nem jártunk. Én azt várom egy kiállítástól, hogy olyan termekre nyisson ajtót, ahol még nem jártunk. Ha jó a kiállítás, abban a szobában meg fogjuk találni azt, akit mindig is kerestünk: saját magunkat – mondja Wahorn.
Az egyórás tárlatvezetés végéhez közeledve – miközben a vezetővel mindenki lépést tartott, vagyis nem tünedeztek el az addigi követők egy-egy fordulóban, mint a Négyszáz csapás című filmben – még megtekintettük az aktokat, és láttunk a tárlatvezető tetszését elnyerő munkát is, egy kacsás csendéletet. „A hatalmas ecsetvonások suhogása közben szinte érezzük a kacsatoll szagát” – mondja. A bibliai kompozíciókat összegyűjtő teremből egy vörös színű szobába lépünk, ami Wahorn szerint tökéletesen passzol és egyben lezárja a szürke minden árnyalatát professzionálisan használó Ferenczy munkásságát.
„Én ezt a tárlatvezetést nem is akartam elvállalni – búcsúzott Wahorn –, mert bár nagyon szeretek beszélni, arra gondoltam, hogy amit látok majd, az én érzéseim, az én problémám, és az én életem, amit én sem ismerek eléggé.”
