Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ki kell tűnni a tömegből, de hogyan? Például úgy, hogy el kell bújni benne. Két jelentés a masszáról, a másságról, a többre vágyásról és a bukásról.
Két darab megy párhuzamosan Budapesten, az évad két kiemelkedő előadása. Az egyik Térey János Protokoll című verses regényét adaptálja a Radnóti színpadára, a másik John Osborne műve, a Hazafit nekünk!, amely Szabó Istvánt is megihlette a Redl ezredes készítésekor.
Szabó István 1984-ben Osborne darabjának azt a cselekményszálát emelte ki, amely az egyeduralkodó iránt rajongó simulékony kisember felemelkedéséről szól. Alföldi Róbert a Nemzeti Színházban bemutatott Hazafit nekünk! rendezése jóval nagyobb hangsúlyt fektet a férfiak közötti kapcsolatok sokszínűségére, és főleg a homoszexuális szerelemre.
Redl ezredes (László Zsolt) nem feltűnősködő ember, ismeri a játékszabályokat, tudja: mikor kell fejet hajtani. Bár egyre emelkedik a ranglétrán, lényének mégis marad egy része, ami a „normális” emberek számára elérhetetlen, amit nem tesz be a közösbe. Az, hogy ez a rejtett tulajdonság pont az ő szexuális „mássága” - de szörnyű a magyar szó! -, voltaképpen lényegtelen. De mivel van benne valami, ami miatt különbözik a többi egyenruhástól, leleplezhető, zsarolható lesz, és a bukása csak idő kérdése.
Mátrai Ágoston, a Protokoll főhőse, a Külügy fiktív protokollfőnöke szintén kitűnik a tömegből, és ugyancsak korának esszenciális lénye. A Protokoll nem a monarchia idején játszódik, hanem ma: a minisztériumban, a Gellért-hegyen - fitness-klubban, éttermekben, reptereken. Alakjai öltönyt viselnek és bánatosan erkölcstelenek. Protkollt nekünk! Az egyikben a legjobb, Redl: más. A másikban a legjobb, Mátrai: boldogtalan.
Mindkét darab különleges helyszínen mutatja az ismerős figurákat. A Protokoll futurisztikus, multifunkciós díszletei hűvösen csúszkálnak Mátrai körül, kapaszkodni semmibe se tud. Alföldi a Nemzeti színpada alá küldi Redlét és a közönséget: a folyton mozgó, hullámzó, egyszerre összepréselő és beláthatatlan színpadi tér nem irányítja űzött szereplői lépteit.
A közönség két sorban, egymással szemben ül – a katonaság így közöttünk játssza kicsiny játékait. Alföldi végre különlegeset alkotott a rendelkezésére álló épülettel – már régóta próbálgatja a lehetőségeit. A Hazafit nekünk! díszlete színpadtechnikai csúcsteljesítmény. Fernand Leger-rajongóknak is abszolút kötelező.
A darabban Szabó Kimmel Tamás és Gáspár Sándor képviselik az úgynevezett normalitást: Kimmel a fiatal, egészséges férfit, Gáspár a bölcset, a sokat látottat, aki tudja, kitől mit várhat. Mindketten kissé értetlenül szemlélik a tulajdonságoktól már-már mentes Redlt, és jó kontrasztját adják. Farkas Dénes pincére Isherwoodot idézi: jelenléte már jóslata a későbbi orgiáknak.
1965-ben a londoni Royal Court Theatre komoly problémákkal nézett szembe Osborne színműve miatt. És valóban, az előttem helyet foglaló bérletes nyugdíjasok nagy sikongatására egy hosszú jelenetben a színpadon női ruhába bújt férfiak játszanak. Középen Kulka János, arany lakkcipőben és csillogó műszempillákkal. Pont olyan üres és felszínes a helyzet, mint egy átlagos budapesti éjszakán. Ha valaki ebből itt még botrányt csinál, az tényleg nagyon unatkozik. A nyugdíjasok pedig imádják!
Alföldi egész interpretációját áthatja a romantika: az igazi összetartozás felülírhatja a többséget és másságot elválasztó konvenciót. Ez a kísértés lesz Redl bukásának igazi oka, nem a női ruha. A Hazafit nekünk! legerősebb pillanatai az intimek, a titkosak. Semmi fakszni, semmi polgárpukkasztás. Egyszerű, romantikus férfiszerelem, természetes és szomorú, és teljesen független a szoknyában illegéstől.
László Zsolt izzik, a különböző szerepekben, a vágy titokzatos tárgyaként újra és újra visszatérő Szatory Dávid a szokott módon, zavarba ejtően szerethető. Söptei Andrea Deljanov grófnő szerepében erőteljes és megindító, miközben valódi indítékai végig rejtve maradnak. Elgondolkoztató, hogy a brit John Osborne hogyan ismerhette ilyen bensőségesen Ká-Európa intrikáit és nihiljét – vagy esetleg Nádasdy Ádám remek új fordítása adta-e hozzá ezt a pluszt. Akárhogy is, Alföldi vitán felül egy jelentős művet hozott létre a szeptemberi Angyalok Amerikában gigaprodukció előtt.
Aki más, az mindig valaki másnak a markában lesz. A legjobb van a legnagyobb veszélyben – így a Protokollban is. Jönnek a normálisak, jönnek a középszerűk, és átveszik a hatalmat. A teljesítmény nem mérce. Térey azonban még tovább megy: a nepotizmus vezethet csak sikerhez – állítja. Ismerj valakit, aki ismer valakit, és még elbukni sem engednek majd! A Csányi Sándor alakította Kovács azért siet bemószerolni Mátrait a főnöknél. Biztos, ami biztos. Aztán elönti az agyát a nacionalizmus.
A Radnótiban Téreyt nézve a kedves néző fejben buzgón jegyzetel, annyi a találó, idézhető, „jé, tényleg!” felismerést okozó az alig-metrikus verssorok között. Aztán feladja, és inkább megveszi a szünetben a könyvet, mert ennyi mindent tényleg nem lehet megjegyezni. Mindig olyan jó egy Térey szöveggel találkozni: az ember megnyugszik, hogy akkor még sincs minden veszve! Ha írnak még ilyet, akkor oké.
Évek óta azt rebesgetik Budapesten, hogy olyan színész, mint a Fekete Ernő, nincs még egy. Eddig hittem is meg nem is. A Protokollban azonban tényleg döbbenetes, amit csinál: valami olyan dolog történik a színpadon, ami nem csak azonosulásra és önvizsgálatra készteti a nézőt, de egyfajta áhítatot is kivált, és ezt csak a legnagyobbak jelenlétében érezni.
Végre beérett, végre beteljesült az ígéret? Neki való szerep, neki való szöveg, egy rendező, aki tudja őt használni. Fekete brillírozik! Elképesztő mennyiségű verses szöveget hömpölyögtet maga előtt, és nem vész el benne. Az övé, bírja. Három órán át uralja a teret, fojtogatóan ismerős és elérhetetlenül éteri. Szerethetővé tesz egy szörnyeteget – ahogy a Nemzetiben László Zsolt bravúrosan teszi szörnyeteggé a szeretett hőst.
Mátrai belülről látja a világ működését, az urak döntéseit, amelyek meghatározzák majd az ország sorsát, és a menő polgárok teljességgel jelentéktelen problémáit egyaránt. Fogy az alkohol, sorra kúsznak be az apró fogások a tányérra, cserélődnek a nők és az arcokra fagynak a mosolyok. A protokollfőnök kezd szétesni, tikkel a szeme, nem alszik. Kihez forduljon? Kicsi a bálterem, és csak egyfélét lehet táncolni benne! Nem lehet könnyű Fekete Ernő mellett színpadra lépni, de Schneider Zoltán és Szervét Tibor nagyszerűen megoldják a feladatot, sőt pont annyi humort is visznek az előadásba, hogy a közönség azért mégse kövessen el közben kollektív rituális öngyilkosságot.
Új Hamlet-rendezésében Alföldi Poloniusból (Rába Roland) is hasonló politikai protokollost csinált. Hiszen korunk hőse ő: a magát mindenből kidumáló, külsőségekben elveszett, arrogáns, s mégis árnyékától rettegő talpnyaló – az üresség karmestere.
Radnóti és Nemzeti, két színpadi tér, kiszámíthatatlan és örökké mozgó. Belátható, de embertelen. Jó boraival, konyakjaival is kafkai. A katonaság és a protokoll értelmetlen formaságai mögött felsejlik a lényeg és a nagy semmi. Lecseng a káosz is, hogy a végén ne maradjon tartalom. Csak az ember egyedül, középen, minden fegyverét letéve, kora egyenruhájában, élve vagy halva.
