Hollywoodban mindenki benne akar lenni Wes Anderson varázsdobozában. Önnek is megvan a Nehezen Kezelhető Gyerekek kézikönyve? Ha igen, azonnal dobja ki. Mostantól használja a Holdfény Királyságot.
Most már Bruce Willis is tudja, hogy tényleg máshogy csöng a telefonja, ha Wes Anderson van a vonal másik végén. Ez ilyen hollywoodi mendemonda azokról a ritka hívásokról, amikben benne van az ígéret, hogy most mást fogunk csinálni. Tessék otthon hagyni a manírokat, kizárni az ügynököket, takarékra állítani a személyi titkárokat, akik ha lejárt a forgatásra kialkudott egységnyi idő, abban a másodpercben figyelmeztető sms-t küldenek a rendezőnek, hagyja már békén az A-kategóriást sztárt.
Bruce Willis, aki miatt Anderson filmjének magyarországi bemutatójával egyidőben zárták le a Hősök terét (persze a készülő Die Hard5 miatt), a Holdfény Királyság forgatására vihette a haját, például. Cserébe viszont otthon kellett hagynia a muszklijait. Anderson nem mozdította ki őt a rendőrszerepből, de a rendezőnek van egy olyan észrevétele, hogy nem minden rendvédelmi dolgozó rendelkezik értelmezhető izomzattal meg egynél több élettel. Többen vannak a kisvárosi seriffek átlagos járőrkocsival, akik a tenegerparton takarásban néha eldurrantanak egy füves cigit az ügyvédnével, akivel amúgy valszeg csalják az ügyvéd urat.
Az már nem úgy van, mint régen, amikor egy westernszínésznek kétféle nézése volt: egy szemébe húzott kalapos, meg egy nem szemébe húzott kalapos. Willis koponyája kartársilag annyira megértő Hollywooddal, hogy az év 350 napján nem nő rajta a haj. De ha Anderson hívja, tíz napig igen. A Holdfény Királyságban néha belekap a szél.
Willis pályakezdő Wes Andersen filmjében, a többiek - vagy a többiek haverjai - nem annyira. Na jó, a családját egy megafonnal összerántó Frances McDormand nem egyszerűen Anjelica Houston helyére pattintódott be, ő új ember, nyilván a barátság hozta ide. Jól láthatóan van egy olyan társaság offHollywoodoffban, amelynek tagjai megpróbálják a városból kiszorítani az idiotizmust, a Coenék is ennek a tagjai. Bill Murray (ő a kisvárosi ügyvéd, ez a hatodik filmje Andersonnal) és Jason Schwartzman néhány percre jelenik meg, mint Ben kuzin, de ezekért a néhány percekért érdemes moziba járni. Harvey Keitel khaki rövidnadrágban és térdzokniban is HK.
Ritka alkalom: megint lehet színészkedni, bohóckodni, ha úgy tetszik, mint régen, amikor még minden nem ilyen volt. Egyébként az nem igaz, hogy régen minden más volt. Akkor is sok volt a kifacsart szar színész és a szar film, de most tényleg szinte csak ócska filmek vannak kibírhatatlan színészekkel. Owen Wilson most nem játszik a filmben, és forgatókönyvrészeket se írt. Ez érdekes. Anderson azt mondja, OW egyszerűen nem ért rá. Kár. Viszont Edward Norton ráért, ezért ő játssza Owen Wilsont. Ne tessék megsértődni az EN rajongóknak, ez nem amolyan helyettesítés, beugrás.
A Holdfény Királyság az Ivanhoe nevű cserkésztáborban és környékén játszódik 1965-ben, a tábort tizenéves gyerekek népesítik be, értelemszerűen a háttérben aggódó és hülye felnőttek vannak. A gyerekszereplők kiválasztása gyakorlatilag úgy zajlik, mint a NASA kasztingja egy űrutazásra. Nagy és minőségi a kínálat, a szereposztók ritkán nyúlnak mellé, a probléma a rendezőkkel van, akik az anyagot hol elszúrják, hol nem.
Anderson természetesen nem szúrja el. Marhaság lenne azt mondani, hogy valamiféle tinédzserekre applikált poszt Sztanyiszlavszkij-módszert követve engedi kibontakozni a gyerekek természetes oldottságából és ösztönösségéből kinövő színészi játékot, de az mégiscsak lenyűgöző, hogy Sam és Suzy játéka ennyire vonzó, tökéletes és irigylésre méltó.
A piros Adidas-melegítőben Ari és Uzi sem volt akárki a Tenenbaum, a háziátokban, de a cserkész Rómeó és Júlia szerepében Jared Gilman és Kara Hayward még több. Anderson mindent és mindenkit rendezni tud. A színész, a környezet, a színészek közelében heverő tárgyak összeállnak előbb képpé, aztán történetté, a legvégén pedig valami elmondhatatlan jó érzetté. Ráadásul ez a történet megtartja az eredeti ötletet: esküvő lesz temetés helyett.
Ezért akar mindenki benne lenni Anderson varázsdobozában. Ez a varázsdoboz most 1965-ben nyílik ki, amikor az Egyesült Államokban nem történt semmi különös, legfeljebb egy nagy vihar előtti fura helyzet okoz kényelmetlenséget, vagy valami nyugtalanító előérzetet. Bob Balaban -régebben is karakterszínész volt, ma a mesemondás szempontjából kulcsifigura, mert ő maga a mesélő - Grincsnek öltözve tájékoztatja a közönséget arról, hol vagyunk, és mi várható. Az unalomtól csillogó amerikai kisváros tengerparti részén vagyunk, egy régi indián törzs erővonalainak metszéspontján: ahogy Edward Norton előront a cserkészparancsnoki sátrából, már tudjuk, ő az igazi terepszaki, aki élvezi a kisfarkasok faragását, de nem viszi túlzásba, mert mégiscsak egy csapat ez, na.
Ward parancsnok eszére nemsokára szükség lesz, mert mielőtt a problematikus gyerekektől a vakációra szabadulni akaró szülők vágyainak megfelelően minden a lehető legnagyobb rendben lenne, rögtön a történet reggelén az 55-ös számú csapat közutálatnak örvendő tagja, Sam eltűnik. Egy sátor oldalán szabályos kis lukon távozik, mert randija van Suzyval, aki otthonról van menekülésben. Ők ketten, meg a Suzyval hozott néhány mesés könyv, a varázserejét jelentőt távcső, Sam Davy Crockett hódprém-sapkája, tajtékpipája, és kiváló cserkész-kiképzéséből kéne összerakniuk a szülőktől független önálló életüket, és amilyen egy Wes Anderson-film, ezt meg is csinálják.
A Holdfény királyságban minden működik, amitől egy film életre kel. Fordítva működik minden, de működik. A zene például Alexandre Desplat finom Purcell-variációi, úgy ahogy Benjamin Britten ajánlja és Leonard Bernstein játszatja. Ez még az a kor, amikor egy lemez lejátszásához kell némi emberi erőforrás, nem volt elég valami irányító lézerfény, a hajó a vitorlát dagasztó széltől ment, és a reggelizőasztalnál rá lehetett gyújtani. Ne gondolják azt, hogy ez ódivatú vagy oldszkúl-film, és nincs közönsége. Dehogynincs, sőt: a közönség annyira megértő és együttműködő, hogy nem a film alatt eszi meg a szokásos, zavaró pattogatott kukoricáját, hanem ha nagyon kell neki, utána vesz 2 litert.
Ma már egyre kevesebben csinálnak szabadon, intelligensen és nagyon érzelmesen filmet az élet nagy kalandjáról úgy mint Wes Anderson, de ha mégis: a végeredmény soha nem lesz olyan jó, mint az övé. Aki látta egyetlen filmjét, az összeset látni akarja, aki az összeset látta, várja a következőt.