A leleményes Hugo Martin Scorsese talán első munkája, ami nem kapott 18-as korhatár-besorolási karikát. Scorsese művészien megkomponált brutális, erőszakos filmjei, a Taxisofőr és a Nagymenők olyanok a filmművészetben, mint a tévé jobb vagy bal sarkába beégő, minden másnál maradandóbb csatornaazonosító. Scorsesenek nem kell vezekelnie a korábban elkövetett lenyűgöző bűneiért, ugyanúgy, ahogy a hatvanas években végzett legendás hollywoodi osztály összes többi tanulójának sem, de talán ő az egyetlen, aki számottevő veszteség nélkül úszta meg ezt a sok boldogságot okozó, de előbb-utóbb sokakat elfárasztó kalandot, a filmet.

AP

Steven Spielberg, Francis Ford Coppola és George Lucas elvesztették azt, amiben régen osztályelsők voltak. Coppola körül elfogytak a hősök, Lucasban elapadt a mese, Spielbergből eltűnt az, ami minden filmjét éltette: a hősiesség valószínűtlen megjelenítésének képessége. A szentimentalizmus nem mindig jár kényelmességgel és elhülyüléssel, de a mesében felvonultatott hősök hiányában nehéz filmet készíteni. Vannak a lényegről a figyelmet elterelő megoldások – ilyen a felerősített hang és égrengető zene, a vágás megsokszorozása, a trükkök, és a mindent megoldó 3D, ám a végeredmény minden esetben legfeljebb filmnek látszó tárgy lesz.

Scorsese új filmje, A leleményes Hugo rendelkezik illúziót keltő mesehőssel: Hugo Cabretnak hívják, aki jó korban és jó helyszínen jelenik meg: a húszas évek végi, harmincas évek eleji Párizsban, ott, ahol a sínek melletti egyik csehóban Django Reinhardt gitározik. Az ilyesféle túl intelligens utalások ugyan nem mindenkivel osztják  meg az élmény felfedezésének örömét, a világ második legjobb gitárosának azonosítását, de ez nem baj. A film tele van egyéb, hozzáférhetőbb kulturális emlékekkel, művészettörténeti és filmes utalásokkal. Nemcsak, hogy tele van, A leleményes Hugo a filmet minden eredőjeként jelöli meg.

Hugo – az angol változatban Hjugo, a franciában Ügo, a magyarban Hugó – az apjától örökölt szenvedélyességgel tizenévesen csodálatos szerkezetek megjavításával foglalkozik. Ha már teremtő nem lehet, legyen a Teremtő munkatársa, akinek rendbe kell raknia a dolgokat, ez az ő földi küldetése. Amikor árván marad, egy vasútállomáson – mit vasútállomáson, a építészetileg is valószínűtlenül pompázatos Gare de l’Esten, a mozgás templomában lakik, és a pályaudvari órák felhúzásával foglalkozik.

A mesehős a múló idő szempontjából a legfontosabb szereplő. Felhúzandó órák nélkül idő és elmúlás se lenne, sőt: egyszerűen múlás sem. A mechanikusok, e finom emberi szerkezetek életben tartói nélkül az egész világ csak állókép lenne. Az már a film kibontakozását kissé lassító, egyelőre még hiányos és bizonyításra váró filozófiai rész, hogy miként csatlakozik ehhez a rendszerhez, miként indukálja ezt maga a film, ám a Bibliában sem magyaráznak el mindent. A példabeszédek és a kinyilatkoztatások mindent világossá tesznek. Igy kerül a képbe George Méliés francia rendező, minden játékfilmek atyja.

Scorsese az „Egyfilm” létében hisz, és meg is nevezi azt: minden játékfilm előképe az Utazás a Holdba (Le voyage dans la Lune). A film 100 éve készült, nem véletlen, hogy a mozimitológia talizmánja éppen most került elő. Méliés, a korábbi bűvész, mint minden filmjét, ezt is néhány nap alatt vette fel a saját stúdiójában. Mindössze 14 perc alatt mesél az emberi kíváncsiságról, ambíciókról, merészségről és kalandvágyról, az első Hold-expedícióról, amelyik valóban megtörtént.

Az Utazás a Holdba volt az első 3D-re tervezett film: a stúdióban úgy építették fel a díszleteket, hogy alkalmasak legyenek a térélmény visszaadására. Az más – lényegtelen – kérdés, hogy a korabeli felvételi technikák, a film lejátszása a 3D-élmény megvalósítását nem tette lehetővé. Méliés fejében azonban megvolt a gondolat, az érzet, és mivel Méliés energiaátadó képessége is rendelkezésre állt, a nézők ennek megfelelően lenyűgözötten nézték.

Méliés viszonylag rövid pályafutása alatt 500 (!) filmet forgatott. Kevés maradt fenn, mert a celluloid nemcsak filmalapanyagnak volt jó, hanem kiváló cipősarkakat lehetett belőle készíteni. A rendező állítólag eltűnt az első világháborúban. Hugónak és társainak sok egyéb mellett az a dolga, hogy visszaadja a hitét azoknak, akik még bíznak a moziban.

A film nagy misztériumai közé tartoznak azok az időbeli egybeesések, amelyek úgy működnek, mint A leleményes Hugóban is látható pompás szerkezetek – tökéletes összhangban, egyszerre jelzik az emberek számára, hogy a Teremtő munkálkodása nyomán ennek és ennek eljött az ideje. A Nagy Varázsló szerint most a filmre reflektáló filmek ideje jött el.

A leleményes Hugo és A némafilmes időben egymáshoz közel, ám egymástól viszonylag távol készült, és mindkettő beszélhetne franciául. Az egyik (Hugo) nem akar, hanem angolul beszél, a másik meg egyszerűen nem szólal meg. A némafilmes Franciaországban készült Hollywoodról, a Hugo Hollywoodban forgott, viszont Párizsban játszódik.

Ki érti ezt? A filmrajongók, természetesen. Ha ezekhez még hozzávesszük, hogy néhány napja megjelent az Air Le voyage dans la Lune című albuma – a Méliés-filmhez utólag írt „kísérőzene” –, máris egy rejtélyekkel teli kulturális mátrix közepében találjuk magunkat. Nem nehéz bevallani, éppenséggel tetszik nekünk, hogy jól működő fogaskerekek lehetünk a pontos időt jelző gépezetben.

Scorsese lenyűgöző képei azt üzenik, a világ működése hasonló az óraművek összhangjához: minden egymáshoz méretezett, tökéletesre és fényesre csiszolt alkatrész az idő előrehaladásán dolgozik, és valamennyi alkatrész nélkülözhetetlen, amíg el nem kopik. 
Valaki azt kérdezte, elviheti-e a gyerekét A leleményes Hugora. A válasz az, miazhogy. Sőt, vigye magával a szüleit is. A leleményes Hugo olyan, mint egy társasjáték. 9-99-es korig mindenki megtalálja benne az élvezetet.