Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Imponáló a prágai kiállítási élet: nemcsak a nemzetközi sztárprojektek, hanem a hazai művészetet értékelő bemutatók is komoly szakmai és közönségsikert könyvelhetnek el. Egy évvel ezelőtt Márie Klimesová 1950-es éveket elemző tárlata bizonyította a cseh modern művészet folytonosságát a sztálinista korszak alatt, most pedig Az avantgárd vége? című kiállítás vált a nyári szezon meghatározó projektjévé. A Műértő cikke.
A csehországi művészettörténet-írás szaktekintélye, Hana Rousová vezette kurátori csapat egy évtizedet visszalépve az 1938 és 1948 közötti évtizedet tárgyalja: a modernizmus diszkontinuitását tanulmányozza mélyrehatóan a müncheni egyezmény (a II. világháborút megelőző Csehszlovákia szétverése) és a kommunista hatalomátvétel közötti történelmi periódusban. Már nem meglepő, hogy ismét a Fővárosi Galéria ad otthont ennek a rendkívüli tárlatnak (még véletlenül sem a Nemzeti Galéria), ahogyan az sem, hogy egy könyvművészeti alkotásként is értelmezhető, tanulmánykötetnek is beillő katalógus kapcsolódik hozzá.
A projekt és vezetője igényességét, több évtizedes kutatómunkáját igazolja, hogy a tárlat és a katalógus ezúttal is felülírja az eddig érvényes műtörténeti kánont. A címben nem véletlenül fedezhető fel analógia a 2002-ben az Ernst Múzeumban Szücs György rendezésében bemutatott Elfeledett évtized című kiállítással, amely az 1939 és 1949 közötti magyarországi művészet mellőzött személyiségeire fókuszált. Bár a prágai projekt célja és léptéke messze meghaladja a budapesti koncepciót, nem mellékes a két látószög közötti különbség. Míg Magyarország a területgyarapodás szemszögéből szemlélhette az évtized „elfeledett” művészetét, addig a csehek az 1938-as történéseket a demokrácia, a jogállamiság, a területi szuverenitás felszámolásaként, a függetlenség elvesztéseként értelmezik, ami 1948-ban a háború utáni második XX. századi diktatúra színrelépésében tetőzött.
Ez az alapvető különbség jellemzi Hana Rousová koncepcióját: az 1945-1947 közötti interregnumot leszámítva politikai szempontból felvállalhatatlan évtizeddel szembesülünk - és ugyanolyan intenzitással, mint az ötvenes éveknek szentelt kiállítás esetében. Rousová és Klimesová következetesen megkülönbözteti a művészet és nem művészet fogalmát: utóbbiba sorolják a diktatúrák propagandaművészetét, ezért azt nem engedik galériaközegbe. Nem kímélik a kollaborálókat, de a szalonfasisztákat és -kommunistákat sem, erkölcsi megfontolásokból őket is marginalizálják.
A tárgyalt évtized bemutatását leginkább a relativálás veszélyeztetheti. Rousová kikerüli ezt a csapdát - a korabeli művészet mellett a cseh-morva protektorátus vizuális kultúráját is felvonultatja, a kivégzéseket hirdető német-cseh kétnyelvű plakátokat, a náci nagygyűlésekről tudósító sajtófotókat, a korabeli antiszemita kiadványok címlapjait, a fasiszta művészeti kiállítás fotóit, a nemzetiszocialista jelképrendszert ugyancsak beleértve. A döbbenet még fokozható: elolvashatjuk az „elfajzott” cseh művészek terjedelmes listáját, ami az 1937-ben még csak itt-ott emlegetett, majd 1939-től erőteljesen követelt nácibarát új nemzeti kultúra és művészet megvalósítását jelentette.
Joggal kérdezhetjük: művészeti kiállítás ez? Nem, ez nem hagyományos képzőművészeti tárlat. A muzeológia eszközeivel teszi láthatóvá és megismerhetővé azt a társadalmi és történelmi közeget, amelyben a kor művészete létezett. Ugyanez a szemlélet vezérelte Jan Lukas fotós tíz történelmi pillanatát felvillantó sorozatát, amely az 1938-as általános mozgósítástól Benes államelnök 1948-as temetéséig kíséri végig a cseh történelmet. Ennek a koncepciónak tulajdonítható két rekonstrukciós kísérlet is. Csehszlovákiai művészet 1938 és 1946 között címmel már 1946 júniusában kiállítás nyílt Párizsban a Galerie la Boetie-ben.
A Josef Sima és Paul Éluard rendezte tárlat elsősorban a fiatal művészeket vonultatta fel, cseheket és szlovákokat közösen. Ennek rekonstrukciója részleges, akadtak olyan művek is, amelyek megsemmisültek vagy ismeretlen helyen találhatók, ezeket fotókkal vagy azok hiányában feliratokkal pótolták, a korabeli sajtófelvételek alapján követve az egykori elrendezést. A másik rekonstrukció igen attraktív: az 1948-ban Brnóban megrendezett Művészet és giccs című népművelő kiállítás részletének újrainstallálása. A modern művészet védelmében népi gyökereket és párhuzamokat felmutató, az összefüggéseket zsinórokkal hangsúlyozó tárlat még óva intett a szocialista politikai giccstől. Néhány hónappal később azonban éppen az vált meghatározóvá.
Ebben a tágabb kulturális, társadalmi keretben jelenik meg az a művészet, amely a háború alatt - bár megbélyegezve és üldözve - létezett Csehországban. A művek a háborús korszaknak megfelelő tematikus egységekben tekinthetők meg: Elidegenedés, A brutalitás archeológiája és az Ember a kereszten. Meglepetés a Szerelem - kommunikációs kísérlet szekció, amelynek felfedezései a fiatalon elhunyt Václav Chad (1923-1945) erotikával telített rajzai és festményei, valamint női pandanja, Olga Cechová kréta- és tusrajzai.
Ezek újabb cáfolatai azon véleményeknek, amelyek szerint a szerelem, az érzékiség és a női szempont nem érvényesült a háborús években. Minden tiltás ellenére a szürrealizmus is létezett, s ez nemcsak Toyen és Frantisek Muzika festészetét jelentette, hanem az irányzat biomorf változatát is, például Josef Istler és Václav Zykmund művészetét. Az új generáció útkeresésének egyedi formáját Jan Krízek és Václav Bostík találta meg, akik a középkor művészetében vélték felfedezni az akadémizmusból kivezető utat. A lebombázott Prágát olyan jeles alkotók örökítették meg művészfotóikkal, mint Stanislav Marsál vagy Josef Sudek. A brnói művészek 1944-ben csoportos játékokat szerveztek „spontán tombolás” címmel; a Václav Zykmund vezette társaság tüzetes fotódokumentációt készített együttléteikről, amelyek olykor az akcióművészet határára is eljutottak.
A kiállítás és a katalógus tanulmányai egyértelművé teszik, hogy 1938 és 1948 között az avantgárd a maga esszenciális formájában már nem létezett. A belső személyes szabadságot vállaló művészet azonban igen, ám annak modernizmusa inkább formálisnak tekinthető. Az idősebb, de a háború alatt induló generáció számára sem volt követhető többé az avantgárd világmegváltó szemlélete, a művészet forradalmi eszközzé redukálása, a társadalmi expanzió. Rousovával egyetértve igennel válaszolhatunk a kiállítás címében megfogalmazott Az avantgárd vége? kérdésre. Egyéni utak és stratégiák érvényesültek, az identitás és az egzisztenciális lét hangsúlyozásával. (Megtekinthető szeptember 25-ig.)
Hushegyi Gábor
Hogyan tovább, műtárgypiac?
Megjelent a Műértő július-augusztusi száma
