hvg.hu: Amikor megszületik egy filmterv, felmerül önben a világmegváltási vágy?

Mundruczó Kornél: Az ember mindig azt hiszi, hogy világmegváltó filmet csinált, ezzel én sem vagyok másképp az elején. Később persze az illúziók megdőlnek.

hvg.hu: És akkor mi marad? Szerényebb társadalomkritika?

M.K.: Valóban azt szerettem volna megfogalmazni, hogy a társadalom maga csinálja a szörnyeit. Ezek a torzulások nem csupán egyes embereken mutatkoznak meg, hanem akár csoportokon, amelyeket a többség nem fogad el. A Szelíd teremtésben mégis szűk családi környezetbe ágyaztam ezt be, ahol a torzszülött az elhagyott fiúgyermek. De a gondolat általánosítható. Mary Shelley Frankensteinjéből én a kiszorítósdira koncentráltam. Amennyiben ennek megmutatása, továbbá ennek a kritikával illetése megmozgat más embereket is, az már nekem öröm.

hvg.hu: Akkor a megoldással nem, csupán az ábrázolással foglalkozik a film?

M.K.: A problémák feloldhatatlan jellegére világítok rá. Csak akkor fogjuk megtalálni a megoldásokat, ha először a megoldhatatlan helyzetről beszélünk és azt mutatjuk meg. Ezt a feladatomnak tekintem, igen. De a kulcs az elutasítás helyett a megismerésben rejlik.

hvg.hu: Pedig pont az ellenkezőjét tapasztaljuk. Közhelyes, de mégis azt látjuk, hogy az erőszak erőszakot szül. Ez egy legkisebb vitánál is megfigyelhető: mindenki védi a bástyáit.

M.K. Igen. De ezért érdemes elolvasni a regényt, ahol a tükörjátékon van a hangsúly. A szörny, és aki teremti a szörnyet, egy és ugyanaz a személy. Ott ez egyértelműen megjelenik, és hiába 19. századi a mű, még most is nagyon aktuális. Az emberi lélek sokrétűsége nem feltétlenül azt jelenti, hogy skizofrének vagyunk. De vajon tudjuk-e mozgósítani magunkban a kritikai szellemet, és tudunk-e a klisékben megfogalmazott válaszokon túl gondolkodni? A filmem végén az apa megtanulja szeretni fiát, még úgy is, hogy a keze az elkövetett gyilkosságoktól véres. A feltétlen szeretet megtapasztalását szerettem volna megmutatni, és hogy ez az az út, ami a megértéshez vezethet.

hvg.hu: Tehát a családból indul ki minden?

M.K.: Igen, én szeretek családban gondolkodni, mert az az a mikrokörnyezet, melybe belefér a tágasság. Ha a családi princípiumokat vesszük, átvetíthetőek az anya-apa-gyermek szerepek a nagyvilágra. Ha vannak olyan szülők, akik kidobják a gyermeküket az utcára, nem kell csodálkozni, ha a társadalom is kivet magából úgynevezett deviánsnak nevezett elemeket. Ha van olyan anya, aki nem szereti a gyerekét, az egy inkorrekt dolog, amiből rögtön meg lehet érteni a deviancia forrását, ami a makrokörnyezetben már hatványozódva üt vissza. A filmjeimben ezért jelennek meg ezek a látszólag kicsi problémák, családi környezetbe ágyazott, nagyobb társadalmi kérdések.

hvg.hu: Ezek a témák mindig foglalkoztatták önt?

M.K.: Valahogy nekem erre dobban a szívem. Mindig is ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen valamilyen személyes megérintettségem a témával kapcsolatban.

hvg.hu: Ez nem luxus a filmvilágban? Sosem volt hajlandó kompromisszumokat kötni, például a producerekkel, a nézettségért?

M.K.: Megkeresem azokat a közegeket, ahol lehetséges kompromisszumok nélkül dolgozni. Nem hiába alakult úgy, hogy bár színésznek készültem, mégis a rendezés felé mozdultam el. Valójában azért lettem rendező, hogy ne legyek színész, és azért lettem filmrendező, hogy ne legyek színházi rendező. Bábunak éreztem magam. A munkáim során megkövetelem, hogy a szereplők társalkotók legyenek. Ez külföldön teljesen természetes, német területen ezt tapasztaltam meg, és bevezettem a saját filmjeimben is. Sokszor például nem is vagyok a jelen, amikor a színészek próbálnak: nem akarom, hogy az én válaszaimat adják meg. Találják meg saját értelmezésüket, és abban segítek, hogy dramatikusabbá tegyék a megjelenítést.

hvg.hu: Pedig sokszor az az elképzelés a rendezőkről, hogy a munka során apukává változnak át.

M.K.: Ezt nem szeretem, sőt, elutasítom. Jó lenne, ha mindenki felnőtt módon tudna dolgozni, és felelősen elvégezni a feladatát. Ez az érettség szerintem hiányzik sok hazai színészből, hiába nagyon kreatívak és tehetségesek. De nem csupán a művészvilágban figyelhető meg ez a tendencia. Persze, sokkal kényelmesebb, ha kész dolgokat raknak elénk, és csupán az „idomításnak” kell megfelelni. Ez lelki tunyaságot okoz, ami szerintem az egész országra jellemző. De ez csak az én szemléletem, mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. Vannak olyanok, akik szívesen kötnek kompromisszumot. Én nem tartozom közéjük.