2010. március. 25. 08:30 Utolsó frissítés: 2010. április. 02. 14:17 Kult

Jó szellemű Rózsalovag

A rózsalovag, úgy látszik, tipikus századfordulós alkotás. Ha egy operaháznak van egy Tábornagynéja, egy Ochs bárója, és hozzá zenei ambíciója, hogy szépen játssza el a darabot – bátran előveheti. A Magyar Állami Operaháznak volt egy Marschallinja, és importált egy Ochs bárót, Kovács János pálcája alatt pedig gyönyörűen szólt a muzsika.

Richard Strauss: A rózsalovag
Rendező: Andrejs Žagars
Karmester: Kovács János
március 20., 21., Magyar Állami Operaház

(A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében)

Aki egyszer megszerette A rózsalovagot, rabjává válik: szereti barokk miliőben és szecessziós díszletben, hallgatná ma és holnap, ízlelgetné humorát, kortyolná szomorúságát. A szituáció örök, tele az operairodalom az öreg férfi és fiatal lány többnyire üzleti alapú házassági projektjeivel, félrelépő asszony, elhagyott szerető csaknem minden darabban feltűnik, az álöltözetes móka sem kevés. A rózsalovagban jóformán minden motívum megjelenik, nem valamiféle dramaturgiai vagy zeneszerzői mohóságból, hanem mert így kerek a történet.

Éder Vera /Magyar Állami Operaház

Ne keressünk bővebb magyarázatot arra, hogy miért most, 2010 márciusában tűzte műsorra a budapesti dalszínház A rózsalovagot. A lényeg az, hogy esztétikus és pontosan értelmezett, jó szellemű előadásra válthat jegyet az érdeklődő; olyanra, ami miatt nem kell a háznak szégyenkeznie.

A kultúra halála befelé fordulás, a bezárkózás. A Magyar Állami Operaház, ha szélesre nem is tárta kapuit (hiszen megfelelő kondíciók hiányában nem is tehette), tagadhatatlanul nyitott a világ felé. A nyitás eredményei láthatók és hallhatók. (A mennyiséggel ki-ki temperamentuma szerint lehet elégedett vagy elégedetlen). E tekintetben is kitűnő ötletnek bizonyult Andrejs Žagars színész-rendezőt, a rigai Lett Nemzeti Opera direktorát meghívni a színrevitelhez.

Žagars és díszlettervezője, Julia Müer, valamint a ruhák alkotója, Kristine Pasternaka szecessziós keretet ad a játéknak, azt az időt mutatja, amelyben a mű keletkezett. Jelzi egy-egy motívummal a lépcsőkorláton, egy kanyargó hímzéssel, finom vonalú kanapéval. Jelzi, de nem zsúfolja tele a teret, amely így szellős marad, a tágasság nagyságot sugároz a boldognak mondott „békeidőkből”. A színek is beszélnek, a mélybordó párnák erotikus hangulatot teremtenek Marie Therese hercegné és az ifjú Rofrano gróf, Octavian enyelgéséhez. Ochs sárga cipője kiemeli a báró karikatúrába forduló figuráját. A lánykérőbe küldött Octavian és apródjai tündöklő fehérben pompáznak, mintha csak a Gerolsteini nagyhercegnőből kölcsönözték volna a jelmezt. Bizony, itt a hanyatló Monarchia dekadenciája és a fölkapaszkodni induló polgárlány, Sophie találkozása erősen operettes, ami nem idegen a szerzői szándéktól, legalábbis a zene ezt alátámasztja.

Térjünk vissza az alapkövetelményhez: legyen Tábornagyné, és legyen Ochs. Bátori Éva tetőtől talpig Marschallin. Minden gesztusának, pillantásának belső indítéka van, és ez „átjön” a rivaldán, üljünk bármily messze a színpadtól. A straussi hang általa szólal meg legpontosabban, nincs nyelvi problémája, noha a szöveggel való játék nehéz, a szereplők ugyanis nem egyféle németet beszélnek. Marie Therese emelkedett és filozofikus, de nagyon is a földön jár, képes halk szóval is követelni. Osch „wienerische” szórakoztató – mindkét premieren Lars Woldt játszotta a bárót, kifogyhatatlan, néha túlhabzó energiával. A budapesti hagyomány több okból a minimum kettős szereposztást tartja, az európai „egyessel” szemben. A kettőzés javítja a foglalkoztatást, de nem javítja a közérzetet, számos konfliktushelyzetet teremt, néhány előadás után sajnos a „repertoárszínházság” okán keverednek a csapatok. Meláth Andrea és Mester Viktória Octavianja szinte egyenrangú. Sümegi Eszter mint Tábornagyné: Die Frau ohne Schatten, másként: árnyéknélküli, egydimenziós figura.

Kálmán Péter Faninalja hiteles, Rácz Rita nem talált magára Sophieként, Hajnóczy Júlia igen. A mű kényes pontja az olasz énekes egyetlen, de nehéz áriája, amelyet Fekete Attila megindítóan, Boncsér Gergely kicsit kevesebb rutinnal énekelt. Amit Temesi Mária művelt Marianne szerepében, érthetetlen és ízléstelen, Iván Ildikó duennája kellemes volt. A zenekar és Kovács János karmester fantasztikus teljesítménnyel szolgálta a sikert, de nem tagadható, hogy vasárnap néhány rút hang szeplőzte az előadást.

Albert Mária,
Gramofon Zenekritikai műhely