2010. március. 24. 07:28 Utolsó frissítés: 2010. március. 24. 15:06 Kult

Én és a gép. Énem s gépem. Én gépem, gépénem

Munkáslevelezők korát éljük-e, vagy az internettel megvalósul a művészet, alkotó és olvasó nagy, testvéri demokráciája? Az úr már nem ír, szövegszerkeszt. A köldökzsinór elvághatatlan lett ember és gép között.

Az irodalom és az informatika egyáltalán nem újsütetű, hanem permanens násza volt a témája a Debreceni Irodalmi Napoknak (miszerint „tudományos tanácskozás”). Az ott elhangzott, azóta részben továbbírt előadások képezik a márciusi Alföld folyóirat tartalmi gerincét.

David Cronenberg eXistenZ c. filmje az ember és a komputer tartós együttéléséből következő változásokra reagált naprakészen 1999-ben, és több szempontból tekinthetjük profetikus alkotásnak is. A géphasználók függő–erotikus viszonya a virtualitáshoz; az életformát, a testet, a biológiai létezést is átgyúró állandósult információs készültség (ennek filmbeli megtestesülése a köldökzsinórral az emberhez kapcsolt „bioport”); az egymást generáló, határuk vesztett kreált világok és pszeudo személyiségek mindenen túlcsorduló turbulenciája és a gépi totalitás kényszere azóta valóban része lett életünknek, különösen a fiatal generációkénak. De a film beszámol az író–alkotó trónfosztásáról is, akit a kreatív világ csúcsán a játékarchitektúrákat létrehozó „programozó” (a hol „démoni”, hol megváltó Allegra Geller) vált fel. A fiktív, kitalált univerzum elsőszámú műfaja pedig nem a regény vagy a film, hanem az előre programozott, mégis követhetetlenül sok változatott lehetővé tevő, egyre „életszerűbb” játék lesz (lett), a létezés értelme pedig a folytonos szórakozás. Teljes valósághűség valóság nélkül.

Stiller Ákos

Álnév és nickname

Az Alföld interneten szabaddá tett három írása azonban nem a játékkal mint az új világrend centrumával, hanem az evolúciós előzménnyel, a számítógéppel létrehozott, majd hálózatosan publikált szöveggel foglalkozik. Illetve azzal, mennyiben változtatja meg az alkotó és a befogadó (gyakran egyazon testben lévő) személyiségét a „gép” és a hálózat. Ami nem is csoda, hisz a téma Debrecenben mégiscsak az irodalom volt, nem pedig az avatárok; és szerzőinknek is inkább van szövegekkel, mint hálózatos szerepjátékokkal.

Nem öreguras írásokat olvashatunk. Mindhárom szerző a megértés, nem pedig a pánikkeltés szándékával vagy a kultúrborongás jegyében veszi szemügyre a változásokat. Nem látnak (új) válságot, legalábbis nem kötik azt olvasóik orrára.

György Péter Spiegelmann Laura és Tibi világhálós szövegei kapcsán az irodalmi álnév és az interneten használatos nickname közti különbségekről és hasonlóságokról értekezik, meg a kétféle pszeudo alkotó személyiségről, írói énről. Mellékesen belerúg a szerencsétlen Vámos Miklósba, akit – saját szavai szerint – azért idéz, „hogy világos legyen, hogy egy több szempontból kanonizált [???] írót is miként bolondíthat meg a hálózat szelleme, pontosabban az arról alkotott tévképzet”. Kijár a bírálat a „naiv” irodalomkritikusoknak is, akik „nem értik” meg, hogy Spiegelmann szándékosan rontott–roncsolt szövegeket (Bad Text) ír, hiábavaló és elhibázott tehát számon kérni rajtuk a stiláris megformáltságot, az érthetőséget. Hiábavalónak hiábavaló, de miért lenne elhibázott? Ha szándékos is „az elírás”, miért kellene azt az olvasónak tudni, vagy ha tudja, miért lenne kötelező az író „szándékát” akceptálni? Az író legtöbbször szíve szerint mesterremeket adna ki a kezéből, a kritikust ez azonban semmire se kötelezi – Tibinél és Lauránál maradva – nem kell mindent beszopni.

A magyar kritikával György Péternek még az a baja van, hogy „az irodalmi megújulással kapcsolatos nyomtatott viták eleddig ijesztően vérszegénynek tűntek”. Kiosztja „a nyomtatott sajtót, a Gutenberg galaxis lakóit” is, akik nem fordítanak kellő figyelmet a hálózaton megjelenő szövegeknek, „kettős könyvelésről” ír. Vele ellentétben én nem látom, hogy a hazai nyilvánosságnak rendszerszerűen duális szerkezete lenne – információk, eszmék, szereplők vándorolnak ide-oda, a szimbiózis elég szoros ahhoz, hogy a tévé, a nyomtatott sajtó és a hálózat sokszor ugyanazon gyékényen kínálja ugyanazt a portékát ugyanazoknak. Nyilván az ozmózis nem tökéletes, sok az esetlegesség, de ha már mindenképpen törvényszerűségekre vágyunk, akkor leginkább műfaji okait látni annak, ha az egyik médiatípusban sikeres vagy érdemes alkotás vagy alkotó nem kerül át a másikba.

[[ Oldaltörés (Cseppfolyós állapotban) ]]

 

Ennél fontosabb, amit szerzőnk a netes szövegek halmazállapotáról, folyékonyságáról ír: „A hálón minden olvasó aktív lehet, tehát író, aki létrehozhatja a maga szövegváltozatát, és létre is hozza. Azaz: az olvasó órája és a szerző halála másként valósul meg, mint egykor hittük volt, miszerint mindenki művész és minden művészet. A hálózaton, ha akarjuk: minden olvasó író. Ahogy én látom, a helyzet olyan, mint egy koraszovjet regényben: a munkáslevelezők kora jött el. […] ez a szabadságharc nem azonos-e, nem a másolata-e azoknak a posztmodern szövegeknek, amelyeket nagy magyar írók írtak? Az eljárás nem hasonlít-e kísértetiesen Esterházyra, s egyben nem igazolja-e őt abban, amikor idézőjel nélkül idéz, használja az elválaszthatatlan nyelvet és kultúrát?” – szól György Péter kérdése. S mindjárt jön a válasz: „Csak épp az invenció a kérdés.” Hát ez az! Csak a csakot tudnánk feledni.

„A számítógép megjelenése segít abban, hogy […] meg is fogalmazzuk a kiutat, nem arra, hogy hogyan kell írni, hanem arra, hogy tán nem is nagyobb a baj, mint mindig is volt. Miként történeteink, magunk is kitaláltak vagyunk, s a koherencia megteremtésének igénye annak megszűnésével együtt állandóan, mint önépítés, konstrukció jelenik meg. A személyiség is megkonstruált, akárcsak a regény, s nem biztos kiindulópont” – fogalmaz Pléh Csaba annak kapcsán, hogy milyen hatása van az énre a számítógépnek.

A történetek és a személyiség konstruáltságára az irodalom már a tudományok előtt ráébredt Pléh szerint, példaként hozza Stendhal, Musil és Kafka írásait. Ahogyan Ady is megélte – Pléh kifejezésével – a „kartéziánus emberkép” és európai modernitás megrendülését. „Milyen csonka ma a Hold. / Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött. / Fut velem egy rossz szekér”. Verse nemcsak politikai látlelet, a „bús magyar helyzet dala”, hanem tudósítás a felismerésről, hogy a világ (többé) nem fogható fel és nem érthető meg, s az „Én már nem úr saját házában”. Míg Ady még elsiratja a régi világot; mi már inkább azzal bódítjuk magunkat, hogy konstruálunk, dekonstruálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, hopp. A magyar kognitív kutató például – Daniel Dennett nyomán – egyenesen ironikusnak tartja ezt a bizonyosság nélküli, kaotikus állapotot. Vannak, akik egy ilyen felismeréstől inkább összecsinálnák magukat, vagy gyorsan beszaladnának valamelyik bajszos diktátor bácsi szoknyája alá.

Pléh cikkének fontos tézise, hogy a komputert nem tekinti „radikálisan új elemnek” az emberi gondolkodás történetében, mivel az „beilleszkedik a gépies gondolkodás hagyományának folytonosságába”. Miközben formálja önképünket, „újragondoltatja velünk számos intellektuális hagyományunkat, pl. az írásbeliséget, a test-lélek viszonyt, az emberréválást, a szellemi szféra önállóságát, az irodalmi elbeszélés szerveződését is”. És kapcsolódva György Péter gondolatához: a gép „a személyiség és a személyesség viszonylag új, lágy és hipotetikus koncepcióit teszi lehetővé. […] A leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább egy könnyed felismerés, afféle elbeszélő könnyedség lesz jellemző az Én e legújabb megszüntetésére.”

Legfontosabb perifériánk

Pléh I. Hassant idézve „az én játékos elhajlásairól ír”, amelyek ragyogó új struktúrákat hoztak létre kortárs művészetben. A magyar irodalom egyik ilyen „játékos elhajlója” Parti Nagy Lajos, aki az Alföld mostani számában a szövegszerkesztőhöz fűződő bensőséges, egyenesen érzéki viszonyáról ír. „Annyira gyűlöltem, annyira féltem tőle, hogy az első pillanatban belészerettem.” A „számítógép-cédulák” a túl az eszközhasználaton, túl a munkakapcsolaton, túl a barátságon érzéséről mesélnek. Ugyanarról tanúskodnak szelíden, amiről Cronenberg filmje naturálisan, hogyan válik gép létszükségletté, hogyan válik függővé tőle az ember.

„Tizenöt éve előtte, benne telik el az életem. Leülök a géphez, beleülök a gépbe. […] Gyönyörű, ahogy vasnak kezdték nevezni a hardware-t, mindazt, ami megfogható az eszközből, holott nyilván vasból van benne a legkevesebb. Áldjon vagy hardver sors keze, itt élned, halnod kell. […] Éveken, lassan évtizedeken át mozognak, surlódnak bizonyos kéziratok a számítógépemben, érnek, kopnak, alakulnak, keverednek, mint valami betonkeverőben, ha valamit évek multán veszek elő, találok meg, egészen más arcát, lehetőségeit mutatja. Kicsit misztikusabban: dolgoznak helyettem a szövegeim, dolgoznak egymáson, a gépben. A gép ilyen értelemben a legfontosabb perifériám. Vagy én a gépé, nem tudom” – számol be az eszközhasználat antropológiai következményeiről Parti Nagy Lajos. Velünk nevelkedik a gép, de – igaza van Pléhnek – ez nem új dolog. Luddita vagy paranoiás lenne, aki szerint az újdonság az, hogy mára a fejünkre nőtt? Nem tudni.

(Alföld, 2010/3)

Zádori Zsolt

Itthon Bábel Vilmos 2025. január. 07. 14:32

„Azt mondta, el kellene mennem Indiába” – Orbán ájurvédikus gyógyító ismerőse Keralába közvetít ki magyar betegeket

Orbán Viktor egy indiai származású, Magyarországon élő ájurvédikus gyógyító oldalán tűnt fel az indiai Kerala államban, akiről azt mondja, ismeri, de azt már nem árulja el, honnan. Orbán azt is mondta: nem egészségügyi kezelés miatt utazott ki. Nem messze onnan, ahol a miniszterelnök nyaral, van egy ájurvédikus klinika, ahova az indiai ismerőse Magyarországról közvetít betegeket kezelésre. Felhívtuk a klinikát, és beszéltünk valakivel, akit a gyógyító oda közvetített volna kezelésre.