Rossini: Tankréd
Orchestre des Champs-Élysées
Ruby Hughes, Vivica Genaux, Aleksandra Kurzak – ének
Karmester: René Jacobs
október 26., Zeneakadémia

Rossini második operája, de első komoly alkotása az 1813-ban a Teatro La Fenicében bemutatott Tankréd (Tancredi). Játszották Pest-Budán is a Nemzeti Színházban, 1840-ig nyolcvankilencszer vehetett rá jegyet a publikum. Déryné Széppataki Rózának kedves szerepe volt a hősnő, Amenaide, mert megcsillogtathatta benne a színészi mellett énekes talentumát is. Aztán eltelt másfél évszázad, és a csak a legínyencebb zenebarátok tudtak a műről.

A Tankréd elég hosszú, de míg szól – mit szól? árad! – a zene, száguld az idő. Egy fiatal alkotó kápráztatja a nagyérdeműt, egymás után röppennek föl színes és vakító petárdái. Bravúráriát duett, tercett, kvintett, kórus, zenekari közjáték követ, felvonul minden pompás ötlet, humor és véres dráma. Minden, ami majd a későbbi, az érettebb művekben, A sevillai borbélyban, a Mózesben, a Tell Vilmosban, az Otellóban, a Hamupipőkében és a többiben csiszoltan bontakozik ki. (Ismert, hogy Tankréd Di tanti palpiti kezdetű kavatináját Wagner A nürnbergi mesterdalnokok harmadik felvonásában idézi.) A könnyű kézzel fölrajzolt skicc azonban kíméletlen az előadókkal, többrészes, díszes futamokkal terhes áriákat írt a szerző, nyilván tudta, hogy a Fenicében kiszemelt előadók képesek megszólaltatni muzsikáját.

René Jacobs © Harmonia mundi

Tudom, hogy vannak szerencsések, akik a zeneakadémiai koncertszerű előadás előtt Bécsben, a Theater an der Wienben a „normál”, Stephen Lawless rendezte előadást is láthatták, amelynek jelmezei és díszletei egyfajta időtlenséget, sőt a környezet határozatlan voltát sugallják, noha a darab eredetileg Szicíliában játszódik. A koncertszerű előadás azonban semmiféle hiányérzetet nem ébresztett.

René Jacobs elementáris erővel vezényelte az előadást. Az ifjúkori Rossini-mű stílusváltás határán áll, nem követel barokk affektusokat, de a múlt ismeretét mindenképp megkívánja. Kár, hogy a hazai muzsikusok közül kevesen ültek ott a nézőtéren, pedig stílus, odaadás, koncentráció tekintetében az Orchestre des Champs-Élysées munkája például szolgálhatna. A budapesti operajátszás intézményesen távol maradt a produkciótól, csupán az intelligenciájával mindig is kitűnő Várhelyi Éva volt kíváncsi a pályatársakra.

A Tankrédban egy nagyobb és egy kisebb nadrágszerep van. Ruggierót Ruby Hughes játszotta. A címszerepet pedig a barokk „hosenrollékban” több neves régizenei mesterrel dolgozó Vivica Genaux énekelte, aki az első hangok elfogódottsága után (avagy a pesti levegő miatt) fantasztikus tudatossággal építette föl drámai alakítását. Az apaszerepben egy lírai tenor, Colin Lee aratott rendkívüli és jogos sikert. A lengyel szoprán, Aleksandra Kurzak Amenaideként mutatkozott be Budapesten. Gyanítom, hogy a pazar technikájú énekesnőt egyhamar nem látjuk viszont élőben, felkérései a világ valóban legjelentősebb operaházaihoz kötik.

Bécs „másik” – valljuk be: izgalmasabb – operaházának előadásán szép ház volt, de azért a csilláron nem lógtak. Nem voltak jelen azok az úgynevezett „döntéshozók”, akik a szólamokon túl demonstrálhatnák is, hogy fontos a zenekultúra, az opera „BartókKodály” országa számára, akiknek hódolatukat kellett volna bemutatniuk egy olyan zenei „világhatalom” előtt, mint René Jacobs. Megjegyzem: Jacobs nem vesztett semmit.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely