Az AIGA (American Institute of Graphic Arts) oldalán így írnak róla: „A nyolcvanas-kilencvenes években két név változtatta meg a dizájnt: a Mac (Apple Macintosh) és (Kálmán) Tibor. Az egyik azt, ahogyan dolgozunk, a másik, ahogyan gondolkodunk. Az előbbi egy eszköz volt, a másik a lelkiismeretünk.” Kálmán számított a dizájnszakma morális iránytűjének és egyben leghevesebb – az alkalmazott grafikára máig nagy hatással lévő – provokátorának. Hétéves, amikor 1956-ban szüleivel az Államokba emigrál. Egy New York közeli kisvárosban, Poughkeepsie-ben telepednek le. Az Eper és vér-korszakban a New York-i egyetemen újságírást tanul, szervezője a Students for Democratic Society (SDS – Diákok a Demokratikus Társadalomért) csoportnak.

Kálmán Tibor © Markku Nyytäjä

Ez az aktivizmus határozta meg életét, de hogy dizájner lett, azt a véletlennek köszönhette. Az egyetem után egy New York-i könyvesboltban dolgozik, ahol a beteg kirakatrendezőt helyettesítve olyan sikeresen alakítja át a kirakatot, hogy hamarosan ő lesz a kiadóvá fejlődő üzlet, a Barnes & Noble arculati felelőse. Pár kollégájával és feleségével, Maira Kalman illusztrátorral, aki haláláig társa marad, 1979-ben megalapítja az M&Co nevű céget. Nevéhez kötődik az egykor henteseiről ismert New York-i Meetpacking negyedben megnyíló Florent felfuttatása; a szokatlan dizájn felkapott hellyé teszi a kis éttermet. A Talking Headsnek, David Byrne-nek, Laurie Andersonnak lemezborítókat, Jenny Holzernek óriásplakátokat, a MoMA-nak és a Whitneynek szokatlan kiállítási dizájnt, katalógusokat készít. Hamarosan az Artforum, majd az Interview Magazine kreatív igazgatója.

Tibor Kalman nem tanult alkalmazott grafikusnak, de sajátos látásmódja meghatározó egyéniséggé emelte a szakmában. Munkáiban az ötlet, az idea, a gondolat kerekedett felül mindenen, felforgatva az addigi szabályokat: a hiba a helyességen, a rútság a szépségen győzedelmeskedett. A dizájn művelése Tibor Kalmannak lelkiismereti kérdés volt: számára a társadalmi felelősségvállalás, a jó ügyre való törekvés volt az értelme annak, hogy a dizájn mellett kötelezte el magát.

Amikor Oliviero Toscani 1991-ben a Benetton szponzorálásával szerveződő Colors magazinhoz hívja, ő nem tudja visszautasítani az ajánlatot. Családjával két év múlva Rómába költözik, ahol szabad kezet kap, és lehetőséget arra, hogy a corporate design, a cégarculattal foglalkozó alkalmazott grafika paradigmaváltásának irányítója legyen – a Colorst használva erre.

A multikulturalizmusra és globális tudatosságra fókuszáló kiadvány életművének csúcsa. A grafikán keresztül beszéljünk az elhallgatott igazságról, változtassunk meg dolgokat, zökkentsük ki hamis beidegződéseikből az embereket úgy, hogy a világ felfigyeljen üzenetünkre! A magazin Kálmán irányítása alatt készült első 13 kiadása a rasszista beidegződéseket, az AIDS-szel kapcsolatos előítéleteinket, az erőszakhoz való viszonyunkat kérdőjelezte meg. Toscani a mai napig az ő elgondolásai alapján dolgozik, a médiából ismert képek óriásplakátokká nagyítva döbbenetes hatást keltenek.

Kálmán bőröndje kettős fenekű: rámutat a média által megváltoztatott jelentésre, amellyel az manipulál, de arra is felhívja a figyelmet, hogy a cég, amelynek dolgozik, ugyanezt a technikát használja. Egy olyan társadalomban és kultúrában, ahol mindennek „jól kell kinéznie”, Kálmán rosszfiúként „rosszul kinéző” dolgokat vágott a képünkbe, s mindezt paradox módon egy divatcég által támogatott médium felületét felhasználva. A mai napig viták folynak arról, hogy ez a cégfelület rafinált hackelése vagy a fogyasztók trükkös márkahűségre szoktatása volt-e, avagy mindkettő egyszerre. A reklám „nürnbergi perét” szorgalmazó Toscani primadonnaszerű megnyilvánulásaihoz képest Kálmán pontosan tudta, mit csinál: a tökéletlen, az agyafúrtan őrült, a kiszámíthatatlan érdekelte. „Sosem arról beszélünk, hogy a gépek repülnek, hanem arról, hogy lezuhannak” – mondta. Munkamódszeréről és a Colorsnál töltött időről a Wired magazinnak így nyilatkozott 1996-ban: „Nézzünk szembe azzal, hogy olyan korban élünk, amelyben a kormányzat egyre kevésbé hatalmas és hatékony, a társadalmi változások közvetítője pedig már a közeli jövőben a cég, a corporation lesz. Így az embernek különféle trükköket alkalmazva ki kell találnia, hogyan tud együttműködni a nagyvállalatokkal, hogy rávegye őket, csináljanak szociálisan felelős dolgokat. A Colors jó példája volt ennek: úgy tekintheted, mint egy progresszív oktatóanyagot, amely az embereket új módon való gondolkodásra készteti a fajokról. De ha a Benetton részvényeseként nézed, azt mondhatod, hogy ez igazán nagyszerű módszer arra, hogy a fiatalokat elérd a márkáddal. (…) Senki sem kezdi a munkát etikailag tiszta körülmények között, de azt gondolom, hogy ha kapcsolatban vagy a közönségeddel, és azt gondolják, hogy őszinte vagy és hiteles, akkor már nem vékony jégen jársz. Mindenki, aki információt akar, ingyen szeretne hozzájutni. (…) De mitől lenne az információ ingyenes, ha a kaja sem az?”

Talking Heads: Remain In Light (1980)

Betegsége miatt 1995-ben, a Colorst maga mögött hagyva hazatelepül New Yorkba. Két év múlva újraindítja ügynökségét, de csak olyan munkát vállalnak el, amelyben maradéktalanul érvényesíteni tudják társadalmi felelősségvállalású elgondolásaikat. Az M&Co-nál az amerikai dizájnt meghatározó grafikusok több generációja nőtt fel Kálmán keze alatt (Stefan Sagmeister, Stephen Doyle, Alexander Isley, Scott Stowell, Emily Oberman). Optimista elképzeléseit 1998-ban a Fuck Commitees (I believe in lunatics) (A francba a bizottságokkal – Én a holdkórosokban hiszek) című kiáltványában fogalmazza meg: „Találjátok meg a repedéseket a falban. Van néhány – nagyon kevés – holdkóros vállalkozó, aki meg fogja érteni, hogy a kultúra és a dizájn nem a vastagabb pénztárcáról, hanem a jövő kitalálásáról szól. Ők meg fogják érteni, hogy a gazdagság eszköz, nem cél. Ha más körülmények közé kerülnek, ők is olyanok lehettek volna, mint ti: kreatív holdkórosok. Higgyetek nekem, itt élnek közöttünk, és ha rájuk találtok, bánjatok velük jól, a pénzüket meg használjátok arra, hogy megváltoztassátok a világot.”

A halála előtti évben adta ki Perverse Optimist (Perverz optimista) című könyvét a Princeton Press. Ebben teljes életművét megtalálhatjuk barátai és munkatársai hízelgő értékeléseivel és a róla megjelent, sokszor éles hangú kritikákkal együtt, de nem hiányoznak saját írásai, manifesztumszerű aranyköpései sem. Megérne egy magyar fordítást, talán bevinné a nevét a hazai köztudatba. Jó hír, hogy Major Lajos fiatal fotós-tipográfus monográfia írásába kezdett Kálmán Tiborról. De érdemes lenne idehaza is bemutatni a 2000-ben, a San Franciscó-i MoMA-ban megrendezett Tiborcity című kiállítást, az Aaron Betsky kurátor és Kálmán által még 1999-ben, halála évében végrendeletként összeállított anyagot. A tárlat egy nem ipari környezetben elhelyezkedő mitikus városban idézi meg Kálmán Tibor gondolatait és projektjeit.

A halála előtti héten még mesterkurzust tartott a New York-i Visual Arts iskolában. Idén lenne 60 éves. Gondolatai, amelyek a www.undesign.org „undizájnerei” által tiszteletére létrehozott szájton olvashatók, manapság is inspirálók.

Végül álljon itt Kálmán „útravalója” egy kezdő grafikusnak: „Beismerem, hogy nem lehetsz dizájner, ha semmi dolgod a cégekkel. Ez így van, és akár be is bújhatsz a csigaházadba, járhatsz az akadémiára, de meg is ölheted magad, vagy… kitalálod a módját annak, hogy miként úszhatsz együtt a barrakudával.”

Július Gyula