hvg.hu: Nemrég, a 40. születésnapja körül mondta azt, hogy nem számít az életkor, mindössze „egy tábla az utunk mentén”. A zenekar esetében sem számít a kor?

Lukács László: Egy zenekar életkora egyfajta emlékeztető, mindössze annyit jelez, hogy már húsz éves. Ám, ahogy tavaly 19 évesek voltunk, illetve jövőre 21 évesek leszünk, úgy ez is csak egy év a többi közül. Persze általában az ilyen kerek évfordulókat az emberek megünneplik, így teszünk mi is, de a kelleténél nagyobb jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Bízunk abban, hogy lesz még 30 éves is a zenekar.

© PLT

A rock and roll rugója

Lukács két barátjával, Buzsik Györggyel és Tóth „Labi” Laboncz Attilával 1989 elején határozta el a zenekaralapítást Debrecenben. Először szólógitáros volt, később váltott basszusgitárra, hogy azóta is a Tankcsapda emblematikus figurája legyen. Rekedtes hang, a színpadi ventillátor által mindig meglobogtatott haj, combközépig lelógó Gibson Thunderbird, fekete holmik, csuklószorító. Tömegek által skandált szövegek. Mindez nem működne, ha nem volna Lukács László előadásában hitelesség: a szemlélő számára úgy tűnik, személyisége tökéletesen fedésben van azzal, amit csinál. Körülötte néha cserélődtek a zenészek, de Lukács, mintha, az elmúlt húsz évet még mindig a kezdeti, lakótelepi lendülettel nyomta volna végig.

hvg.hu: A hétköznapokban sem hisz a szimbólumokban?

L.L.: Természetesen fontos, hogy elérkeztünk a huszadik évhez. Ráadásul nem lettünk önmagunk paródiái és nem váltunk sablonossá közben. Ez egy mindig is aktív, lemezeket készítő és turnézó zenekar volt - és az ma is. Ezért mondtam, hogy nincs nagy jelentősége annak, hogy éppen húsz évesek lettünk. Közben Magyarországon megélni húsz évet ebben a - mondjuk úgy - szakmában, nem egyszerű dolog. Főként, ha az ember elkötelezetten csinálja azt, amiben hisz, nem váltaná fel aprópénzre és nem próbálja magát mindenféle aktuális trendeknek megfelelően igazgatni. Sokkal fontosabb azonban ebben az egészben az, hogy ez alatt a két évtized alatt rengetegen csatlakoztak hozzánk. Ugye, először hárman voltunk, aztán a haver a szomszédból, majd annak az öccse, ma pedig már tankcsapdás az emberek egy jelentős része az országban.

hvg.hu: Ennyire sima volt? A szívügyét egyszer sem veszélyeztették a kompromisszumok?  Nem került kibékíthetetlen ellentétbe mondjuk, a magánéletével?

L.L.: Mivel az életemben a legfontosabb dolog a Tankcsapda, ezért sosem rendeltem alá azt a magánéletemnek. Fordítva megtörtént. Éppen ezért a zenekari létezést, előremenetelt az én privát életem nem tudta befolyásolni - legfeljebb időszakosan. Például amikor öt éve eltörtem a gerincemet, mert ejtőernyővel belezúztam magam a földbe. Akkor nem az történt, hogy abbahagytam a zenekarozást, hanem abbahagytam az ejtőernyőzést. Nem jönne jól, ha újra összetörném magam, mondjuk egy ilyen jubileumi turné kellős közepén. Tinédzserkoromban persze volt olyan álmom, hogy egy zenekar vezetőjeként állok a színpadon és ezrek skandálják a nevem. Ez megvalósult, és egyáltalán nem bánom, hogy emiatt le kellett mondanom más dolgokról, hiszen a zenekar határozta meg az egész életemet és létezésem értelmét. Remélem, hogy az észszerűség és az intelligencia határain belül. Tisztában vagyok azzal, hogy mik a zenekar érdekei. Éppen ezért minden olyan dolgot, amely a zenekar munkáját veszélyeztetheti, igyekszem visszaszorítani. Még akkor is, hogyha ez bennem konfliktust okoz. Ezeket lejátszom magammal.

hvg.hu: Összeegyeztethető a rockerlét egy családdal?

L.L.: Tamásnak két gyermeke van, Cseresznyének pedig már másfél éves a lánya. Mind a ketten családban élnek. Ez önmagában még nem akadályozó tényezője a zenekarozásnak.

hvg.hu: Önnél sem összeférhetetlen?

© PLT

L.L.: Egyáltalán nem. Félreértés ne essék: nem azért nincsen feleségem, mert a Tankcsapda énekese vagyok, hanem azért, mert nem találtam egy olyan nőt, akire ha ránézek, akkor azt gondolom, hogy vele szeretném leélni az életemet. Ha szembetalálkoznék ezzel a nővel, akkor egy hét múlva már mehetnénk is ultrahangra. Lehetnék akár esztergályos, akkor sem gondolnám ezt másként. Legfeljebb annyi lenne a különbség, hogy nem whisky-t innánk, hanem szilva ízű kommerszet a sarki kocsmában.

hvg.hu: Tizenéves srácok ezrei istenítik a rockzenészeket. Hogy áll a felelősség kérdésével? Hiszen a rajongók könnyen félreértelmezhetnek egy-két sort.

L.L.: Ha a dalszövegek írásakor az vezérelne, vagy motiválna, hogy vajon hány emberre hat amit írok, az nagy baj volna. Ezek a szövegek azért lehetnek nagy hatással sok emberre, mert őszinték. Nincsenek túlagyalva, olyanok amilyenek. Nem hiszem, hogy nekem az lenne a dolgom, hogy egy dalszöveg írása közben arra figyeljek, hogy egy 17 éves diákban, vagy egy 38 éves gimnáziumi tanárban milyen érzéseket kelthet. Az a dolgom, hogy megírjam ezeket a szövegeket. Ha valaki mondjuk, a szövegek miatt szeret minket az egy jó dolog, de ha valaki csak azért jár Tankcsapda koncertre, hogy megigyon egy csomó sört, csajozzon és pogózzon egyet, azzal sincs semmi baj. Megvan a magam értékrendje és a világról alkotott véleményem is. A szövegekben ezt adom tovább. De nem próbálom valamilyenné formálni, csak azért, hogy könnyebben érthető, emészthetőbb legyen. Mindenki azt ért belőle, amit akar. Ez már a hallgató dolga.

hvg.hu: Nem fél attól, hogy ami az elmúlt 20 évben gondolt a Tankcsapdáról, az egy napon összeomlik?

L.L.: Nem érdekel az elmúlás. Sem a Tankcsapdát, sem a saját életemet illetően - és ez most nem valamiféle vagány duma. Pontosan tudom, hogy eljön a halál az én életemben is, ahogy mindenki máséban is. Ezen változtatni nem lehet, minek féljek tőle? Egyébként pedig a Tankcsapda sem tart örökké. Legalábbis a szó fizikai értelmében semmiképpen sem.

hvg.hu: A siker el is hitetheti az emberrel, hogy örökké tarthat.

L.L.: Lehet ilyenekben is hinni, csak éppen nem érdemes. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem a Tankcsapdát. Szerintem ez látszik is azon, ahogy csináljuk. Minden egyes nap, amit a Tankcsapda énekeseként megélhetek, borzalmas nagy ajándék, öröm. Azonban, ha bármi közbejönne, mondjuk, a többiek már nem szeretnék tovább csinálni és abba kellene hagyni az egészet, akkor engem nem szomorítana el az, hogy véget ért a Tankcsapda. Így is köszönettel tartozom a sorsnak azért, hogy ezeket eddig megélhettem. Ha véget ér, akkor legfeljebb elkezdhetek gondolkozni azon, hogy mi egyébhez kezdjek. De amíg a színpadra úgy tudunk felmenni, hogy nem vagyunk önmagunk paródiái, nem lesz ciki, ahogy Laci bácsi kapaszkodik a húrokba, addig lesz Tankcsapda is. De még egyszer mondom: nekem az elmúlás semmilyen formájával sincs a világon semmi bajom.

Hankó Viktor