A nyolcadik lemezükkel jelentkező Green Day-tagok éppen nyolcadik elnöküket fogyasztják, ezúttal – közmegelégedésre – demokrata érzelmű presidente lakja a Fehér Házat. A rendíthetetlenül balos srácok szerint nagy dolgok vannak készülőben a nagy vízen túl, erre utal az oaklandi stúdiójuk bejáratánál díszelgő, hatalmas Barack Obama-poszter, no meg a frissiben megfogalmazott buzdítás a 44. népvezérhez: „A bulinak vége, öreg, most aztán láss munkához, és rakd rendbe az országunkat!” Tény, hogy Billie Joe Armstrong énekes-gitáros, Mike Dirnt basszer és Tré Cool dobos nem Malibuban vagy Beverly Hillsben látta meg a kaliforniai napot. A Rodeo nevű porfészekben vese alakú úszómedencék is csak a reklámplakátokon akadtak. De menjünk sorjában.

Nixontól Reaganig (1972-1989)

Billie Joe Armstrong 1972-ben született a fent említett észak-kaliforniai iparvárosban, ahol a gyerekek azért kéredzkedtek haza a suliból, mert fájt a fejük a belélegzett szmogtól. Apját korán elvitte a rák, a hat testvért a pincérnő anyuka próbálta eltartani. Michael Ryan Pritchardot – aki a laza basszushúr hangjáról kapta a Dirnt művésznevet – heroinfüggő anyja hathetes korában elajándékozta.

California über alles

Kik a kaliforniai ős-punkok? Germs, Dead Kennedys, Black Flag, Bad Religion, Suicidal Tendencies, Social Distortion. És az újak? Green Day, Rancid, Offspring, Blink-182, Lookouts, American Steel.

A 12 évesen (!) akkori bandájában Tré Coolnak elnevezett Frank Edwin Wright III apja pedig vietnami veterán volt, aki azért nem engedte lányának besütni a haját, mert az égő hús szagára emlékeztette a frontról. Armstrong és Dirnt egyre gyakrabban lógott a berkeley-i 924 Gilman Street című és nevű nonprofit punk klubban („ott kezdődött el az igazi nevelésünk” - mondták később), az anarchisták, hippik és szocialisták által bőven lakott város pedig már a vietnami háború elleni tiltakozások óta magában hordozta a „la resistance” légkörét. Számtalan zenekar fogant meg a drog-, alkohol- és sztárbandamentes kommunában, és szinte mindegyiknek volt egy Mennyire utálom a kormányt című száma. Később a Dead Kennedys zenekar vezérét, Jello Biafrát azért verték meg ott, mert "eladta magát" egy nagy kiadónak.

A két rodeói srác létrehozta a Sweet Children együttest; az első fellépésükre 1987 októberében került sor abban a környékbeli bárban, ahol Armstrong mama felszolgált. A dobok mögött John Kiffmeyer dühöngött, aki a szülővárosára emlékezve időnként Al Sobranteként mutatkozott be. Az ő menedzseri vénájának köszönhetően hamarosan stabil rajongótábor verődött össze a koncerteken, amelyek egyikén a Lookout! Records tulajdonosa is kifigyelte a Childrent, és innentől már nem sok kellett ahhoz, hogy egymás tenyerébe csapjanak. Jött az első szerződés, jött az első, szerényebb stúdió, 1989-ben pedig jött az 1000 Hours című kislemez, amelyet akkor már EP-nek hívtak. A zenészi képességekről csak annyit, hogy az amúgy pofonegyszerű Dry Ice című számot tizennyolcadik nekifutásra bírták csak felvenni Sobrante ügyetlenkedése miatt, és a dal végén tisztán hallható a többiek örömujjongása: yes, we did it! Hol voltak még ekkor a Grammy-díjak meg a 65 millió eladott lemez…

Bush-bébik (1989-1993)

Miközben mi 1989-ben a rendszert váltottuk és kocsmában néztük a Ceausescu-kivégzést, az Egyesült Államok a vödröt csöbörre cserélte, azaz George Bush személyében újabb republikánus elnök esküdött fel a Bibliára. Mindez csak tovább fokozta a Green Day elszántságát, amelyet ekkor már valóban így hívtak, ugyanis nevet váltottak, mivel nem akartak összekeverődni a Sweet Baby nevű másik helybéli társasággal. A menedzseriátus ugyan nem értett egyet az ötlettel, de Armstrongék olyan lelkesedéssel téptek be nap mint nap, hogy egyszerűen muszáj volt valahogy emléket állítani a rengeteg elpippantott fűszernek. Később, a Dookie című album kapcsán mondta valaki róluk, hogy ez egy kakiról elnevezett lemez egy szívásról elnevezett bandától. Precíz summázat.

Szóval 1989-ben a kiadó feldobott egy nagylemezes lehetőséget, ez lett az öt nap alatt felzenélt 39/Smooth. Később hozzácsapták még az 1000 Hourst és a Slappy című EP-t, így született meg cd formájában a (kapaszkodni!) 1039/Smoothed Out Slappy Hours, amelynek lefordítására később vállalkozunk. A kispályás gyökerekhez való ragaszkodás – ami nem tartott sokáig – a belső borítón is megmutatkozik, ezen ugyanis Kiffmeyer levélben utasítja vissza az IRS Records kecsegtető ajánlatát. A hűséges rajongók még inkább magukénak érezték a srácokat, más kérdés, hogy ők nemsokára tényleg otthagyták a Lookoutot egy még kecsegtetőbb ajánlatért... Első komoly turnéjukkal bejárták az országot, aminek a világlátás és tapasztalatszerzés mellett az is a következménye lett, hogy Kiffmeyer kilépett. Beiratkozott a Humboldt Egyetemre, azóta menedzserként és producerként tolja a punk szekerét. A Green Day azonban zakatolt tovább, mivel felbukkant a dobos, Tré Cool a Lookouts nevű csapatból, amelynek legnagyobb slágere a simulékony Fuck Religion volt.

Cool apja már Vietnamban annyira megutálta a republikánus rezsimet, hogy egy hegyek közötti kisvárosba elvonulva nevelte gyermekeit. A GD jobb híján az ő nappalijukban próbált, így az öreg Wright első kézből kapta arcba a későbbi világslágereket. Ez olyannyira nem viselte meg, hogy felhajtott egy kiszuperált mozgókönyvtárat, átalakította turnébusszá, és néhány koncertkörúton még a sofőrködést is vállalta. „A szemem láttára lettek gyerekekből zenészekké – dőlt hátra később karosszékében az idősb Cool – Eleinte persze minden a bulizásról szólt, én meg azóta is csak vakargatom a fejemet, hogy hogy a fenébe futottak be ezek. Nem gondoltam volna, hogy bárki is megveszi a lemezüket.” Tré másodévesen otthagyta a főiskolát, az ő dobtudásával már messzebbre lehetett tekinteni, jöhetett a Kerplunk album és az európai turné.

A GD politikai vonala ekkor részben illegális lakásfoglalásokból és utcakődobálásból állt (1991-ben Armstrong is részt vett a berkeley-i villongásokban), a dalszövegekben pedig a lepattant mindennapok taglalásaként jelentkezett. A Dookie-ra is feltett Welcome to the Paradise például azt ecseteli, amikor a Green Day kiköltözött Oakland szélén egy üresen álló áruházba, ahol nem kellett lakbért fizetni, cserébe viszont lakótársuk lett egy csomó drogos, hajléktalan és gyilkos. A szózat meghallgatásra talált, a Kerplunkból már az első napon 10 ezret elkapkodtak, a Blender Magazine 100-as listáján ez lett minden idők 47. legjobb indierock-lemeze. Összesen négymillió fogyott belőle, Cool dobos is dalra fakadt egy kétperces country-hülyeség erejéig, és megszólalt az első akusztikus GD-nóta. Az albumzáró Who-feldolgozás My Generation pedig kötelező volt életérzésileg (I hope I die before I get old), a feldolgozásban Billie Joe még némi antimulti-ellenreklámot sem sajnált a publikumtól: Heineken? Fuck that shit! Aztán nem sokkal később a Green Day is világmárka lett.

A panamai áskálódástól, az Öböl-háborútól és az adóterhektől besokallt amerikaiak 1993-ban, 12 év után ismét demokrata elnököt választottak. A művészvilág fellélegzett, ami a Green Day-tagoknál olyan formában jelentkezett, hogy végre gazdagok és híresek akartak lenni. A Kerplunk óta egyre több szó esett róluk a nagy kiadók szivarfüstös íróasztalainál – egy producercápa még Disneylandbe is meghívta őket –, végül a Frank Sinatra által alapított Reprise Records mézesmadzagja nyert. A pár ezer régi rajongót pár millió új váltotta fel. „Nem tudtuk igazán élvezni azt, amit csináltunk, mivel megbénított bennünket a régi ismerősök ellenszenve. Nagy szívás volt. Bűnösnek éreztem magam. Később az American Idiot lett a vezeklésünk, amikor egy kis punk klub aktivistáiként nyomultunk a stadionokban” – tekint ma vissza Armstrong. Persze még addig hátravolt a Dookie és vele az abszolút világsiker.

A GD hírnevét brutális MTV-túladagolás segítségével megalapozó lemez – amely miatt a régi arcok kitiltották őket második otthonukból, a 924 Gilman Street klubból – három hét alatt készült el, 15 milliót vettek meg belőle és kapott egy Grammyt is. Az amúgy nagyon eltalált Basket Case klipje révén még a disznóvágásban járatlanabb magyarok is megtudhatták, hogy mi az a panaszos szemdüllesztés. Témául olyan punk-szokások szolgáltak, mint az unatkozás, maszturbálás, csajozás vagy kábítószerrel való visszaélés. Plusz Armstrong biszexualitása. Az album címe a vándormese szerint azért lett kaki, mert az első turnékon gyakran kaptak gyomorrontást a romlott kajáktól, a borítón – üres perceinkben – meg lehet keresni a sok exkrementum-öntögető kutyus között Elvist, Jézust és Angus Youngot is. Az eladott példányszám okán aligha kell ecsetelni a világ lelkesedését, az ortodox fejek és a szakmailag fanyalgók viszont azonnal fanyalogtak. Elhangzott a „pancsolt kamu-punk”, a „power-pop” és a „pop-punk” kifejezés, ám a trió fütyült a kritikára. Némi következményként számolható el azért, hogy a rá következő Insomniac album valamivel karcosabb hangzású lett. A Dookie mindazonáltal ékesen bebizonyította azt az axiómát, mely szerint gyors számok + pólóhoz felvett nyakkendők + hülye nézés azért nem egyenlő a sikerrel.

Az 1994-es Woodstock is jót tett a felhajtásnak. A Green Day koncertje alatt szabadult el a fesztivál harmadik sárdobáló versenye, és a színpadon ugráló rajongók mellett Dirnt is bekapott egy biztonsági pofont, a pay-per-view tévénézők pedig 35 dollárért megtekinthették a basszer kiütött fogait. A világ a festett szemű rockerek lábai előtt hevert, a nagy amerikai magazinok közül a Rolling Stone, a Spin és a Kerrang magazinok is felvették a Dookie-t valamelyik „minden idők” vagy „mielőtt meghalsz” listájára.

A washingtoni ovális irodában zajló események ellenére – vagy épp azért – Armstrongéknál 2000-ig elég politikamentesen telt-múlt a demokrata idő. Az 1995-ös Insomniac keményebb hangot ütött meg, ennek megfelelően csak kétmillió kelt el belőle az USA-ban. A borító ezúttal Cool régi haverját, Winston Smith-t dicséri, aki egyben a címet is adta: amikor megkérdezték, hogy hogyan képes rövid idő alatt rengeteget festeni, azt válaszolta, hogy álmatlanságban szenved. MTV-orrba-szájba, kitüntetések, díjak stb. Az egyéves pihenőt követő, 1997-es Nimrod a tokon lévő megbélyegzett öltönyös emberek ellenére inkább csak zeneileg nevezhető merésznek. A sláger ugyanis a Good Riddance lett, amelyben dob helyett hegedű szól, és vagy szerelmes dal, vagy ezzel akartak visszakéredzkedni a 924 Gilman Streetre. A számok között kotorászva találni még westernfilmzenét (Last Ride In), ska-indulót (King for a Day) és garázspopot (Walking Alone) is, megint MTV Video Award, aztán jó ideg semmi.

Nagyjából 2000 környékén erősödtek fel a Clinton bukásához vezető tendenciák, a szociális hálóból kipotyogó amerikaiak erősebb kézre vágytak, így reflektorfénybe lépett az újabb republikánus atya, George W. Bush egyenesen Texasból. A délvidék amúgy sem volt kedvenc terepe a GD-nek, vagy ahogy BJ fogalmazott pár évvel később: „Egy dolog azt mondani a színpadon Kaliforniában, hogy fuck Bush, és egy másik dolog Texasban tenni ugyanezt.”

Bár a Billboard magazin listáján a negyedik helyén nyitott, a Warning című hatodik album lett a banda történetének legnagyobb buktája, főként mert a Minorityt leszámítva semmi sem történik rajta. Ez a részben Bob Dylan által ihletett dal lett Armstrong első érett dolgozata a politikai odamondás tantárgyból. Durván kibelezte az állampolgári eskü szövegét: „hűséget fogadok az alvilágnak, kizsákmányolt a nemzet” (under God helyett under dog), aztán beszólt az Erkölcsi többség nevű konzervatív szervezetnek, a videoklipben pedig minden republikánus kapott egy középső ujjat is. „Eleinte úgy éreztem, nincs meg bennem a bátorság és a tudás. De olyan dolgokról akartam énekelni, amire büszke lehetek, nem csak a maszturbációról. Na, nem mintha az nem lenne fontos.” A Rolling Stone értetlenül szóvá is tette, hogy minek ártják bele magukat szocpol kommentárokba, a derék kollégák nem sejtették, hogy ez még csak szárnypróbálgatás volt. A GD renoméja amúgy is mélyponton volt, csak előzenekarként turnézhattak az ő köpönyegükből előbújt Blink-182-val. Valamit tenni kellett.Van a Mad Max II-ben egy jelenet, amikor a mutáns Humungus vezér a csata közben levágja a láncot kegyetlen főpribékjéről, Wezről, és elszabadítja őt. Valami ilyesmit idézhetett elő BJ-ben az értelmiség által lesajnált Bush család ismételt hatalomra kerülése: feltárult az addig takargatott politikai véna, és az elnyomók minden addiginál keményebb ostorozást kaptak. Dirnt és Cool ekkorra már a csapat nácijaként kezdte emlegetni az első számú ideológust.

Teátrálisan

A Berkeley Repertory Theatre ősztől egy hónapig műsorra tűzi az American Idiot adaptációját. A 19 tagú társulatot vezető Michael Mayer szerint a zenés dráma szinte könyörgött, hogy színpadra vigyék. Állítólag óriási élmény a Green Day-jel dolgozni, amely személyesen húzza majd a talpalávalót. Punk's not dead?

Hogy az új irányvonal pontosan hogy nézett ki, az örök talány marad, ugyanis a húsz számos Cigarettes and Valentines album mesterszalagját ellopták. Nem vették fel újra őket, sőt, Armstrong titkos áldásnak nevezte a tolvajlást, mivel az anyag úgyse volt száz százalékig Green Day-es. Helyette a Who további hatására írtak egy rockoperát, amely a világon csak Spanyolországban nem jutott be a top 20-ba. Benne van Bush utálata („őrült cowboy”), 9/11, Afganisztán, a terrorizmusellenes törvény (Patriot Act), Irak, minden. A konceptlemez közvetlenül amiatt született meg, hogy BJ a stúdióba menet hallott egy „büszke vagyok, hogy tahó vagyok” stílusú dalt az autórádióban, és mérgében pár perc alatt megírta az American Idiot című slágert. „Akkoriban rengeteget ittam, mert egyszerűen nem tudtam, hogy mi jön.” A hasonló érzelmű Neil Young és Eminem is ki volt borulva, de ők éppen nem alkottak ilyen jó számokat. Egyébként még a republikánusoknak is bátran ajánlható az Idiot lemez, ha nem figyelnek oda a szövegekre, vagy esetleg nem tudnak angolul.

A külvárosi Jézus élményeit feldolgozó szomorújáték csak a Kiváló anya és a Kiváló város kitüntetéseket nem kapta meg; ez lett az első No.1. albumuk Amerikában és 150 állomásos turnéval fejelték meg. Budapestre 2005. június 9-én jutottak el, a korabeli tévétudósítás szerint „bezöldült az Aréna” és „a punkbanda már az első percben beszólt az amerikaiaknak, hiszen a buli az American Idiottal indult”. BJ megpuszilt egy színpadra felmászott rajongót, majd a nyakába akasztotta a gitárját, úgyhogy nagyon szerettük őt.

Új album, hazai pálya

A friss 21st Century Breakdown ősbemutatójára természetesen Oaklandben került sor április 16-án. A csaknem háromórás koncerten a Green Day teljes egészében eljátszotta az új lemezt, Armstrong pedig arra biztatta a fiatalokat, hogy másnap nyugodtan lógjanak: „mondjátok meg apunak és anyunak, hogy bazmeg, holnap nem megyek iskolába”. Így vélhetően sokan töltötték a másnap(osság)ot az ingyen osztogatott szövegkönyv olvasgatásával.

Közben a dühödt termékenység sem hagyott alább, The Network fedőnéven kijött egy ál-GD-lemez (Money Money 2020), amelyen háromtagú kíséret mellett Armstrongot Finknek, Dirntöt Van Gough-nak, Coolt pedig The Snoo-nak hívják. BJ egy darabig elhülyéskedett a médiával, esküdözve, hogy nem ők állnak a new wave-zenét nyomó zenekar mögött: „Elhozom ezeket a fickókat ebbe az országba, kiadom a lemezüket, erre mindenféle ostobaságot összedumálnak.” Höhö, egy rocksztár, amikor unatkozik.

Három éve tessék-lássék nekiálltak dolgozni az új albumon, de aztán mindenki szabira ment. Dirnt a csajával végighátizsákozta Európát, Cool Kubába utazott dobot tanulni („mindig oda megyek, ahová a kormány szerint nem kéne mennem”), Armstrong meg házakat épített a Katrina pusztítása után New Orleansban. Előtte egy jótékony dalt is felvettek a U2-val. „Egy év elteltével még mindig szét volt verve a város. Verandákat, tetőket hoztunk rendbe a feleségemmel, miközben a néni, akinek a házán dolgoztunk, nem is tudta, hogy a Green Dayben zenélek. Teljesen odavolt, mikor mondtam neki.”

Lezajlott néhány, a trióhoz képest igen komoly beszélgetés is, hogy érdemes-e egyáltalán folytatni. Dirnt szerint „más banda simán feloszlott vagy terápiára ment volna, mi nem vagyunk olyanok. Mi sosem adjuk fel.”

A május 15-én megjelenő 21st Century Breakdown előszele egy újabb mellékprojekt volt, amely Foxboro Hot Tubs néven látott napvilágot. Armstrong ezúttal nyíltan bevallotta, hogy „az egyetlen közös dolog a FHT és a Green Day között az, hogy ugyanarról az együttesről van szó. Sok éjszakai jammelés és még több üveg bor van mögötte. Nagyon élveztük a garázsrockos feelinget”.

Mennyből Obama (2009-)

Tavaly novemberben, a választások éjszakáján a GD egy hollywoodi stúdióban dolgozott az American Eulogy (Amerikai dicshimnusz) című dalon. „Őrület volt – meséli Cool – összevissza rohangáltunk, és kiabáltunk, hogy megvan az új elnökünk. A szám éppen passzolt az estéhez. Ha a republikánus McCain nyer, akkor gyorsan kirobbantottunk volna valami forradalmat, az tuti.” Utóbbi esetben az album állítólag sokkal gyötrelmesebben szólna. A nyáron induló turnén a partner megint a Blink-182 lesz, lemezipari megfontolásokból ezúttal előzenekarként. Figyelem: november 6., Bécs.

Ami a hatásokat illeti, ott lesz az akkordfűzések között a Beatles, Bob Dylan és Bruce Springsteen is. De hát – a nagy Joe Strummert idézve – ők úgyis rég leszálltak a punk vonatáról, a legújabb szerelvény célállomását és menetidejét pedig egyelőre csak sejthetjük. Mindenesetre félő, hogy aligha fognak már megállni a 924 Gilman Street csúf téglaépülete előtt.

Matusz Endre