A hét éve működő HVG Kiadó eddig közel százötven könyvet adott ki – mondta bevezetőjében Budaházy Árpád kiadóvezető. Falcsik Mari, a könyv egyik szerkesztője szerint két kerek évforduló van idén. Egyrészt harmincéves a HVG, húsz éve pedig sok minden történt, például a berlini fal lebontása. A kötet főleg a mai, aktuális világpolitikai eseményekre fókuszál, de történelmi falakról – például az athéni falról vagy a római limesről – is szólnak fejezetek. „A könyv olvasója világutazásra készüljön” – hangsúlyozta a szerkesztő. Az utolsó fejezet a Pink Floyd-féle Falról, illetve annak 1990-es, berlini változatáról szól. A falak kizárnak, bezárnak, vagy elválasztanak – tette hozzá Falcsik.

A lebontás huszadik évfordulójára restaurálják a berlini fal megmaradt részét – derült ki Weyer Bélának, a HVG berlini tudósítójának szavaiból. A felújított falrészlet pontosan a ledőlés évfordulójára, november 9-re készül el teljesen.

Weyer – a kötetben is olvasható – érdekes adalékkal szolgált a berlini fal ledöntésének körülményeihez. Eddig a történet röviden a következő volt: 1989 őszén a keletnémet pártvezetés – azért, hogy Erich Honecker leváltása után fölzárkózzék Mihail Gorbacsovhoz – lazítani akart a zártságon. Hoztak egy rendeletet, mely szerint megnyitják a határt. A rendeletet november 9-én az állampárt jóváhagyta. Mindez azon a sajtótájékoztatón derült ki, melyen egy olasz újságíró kérdésére, hogy mikor lesz a határnyitás, Günter Schabowski, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) Politikai Bizottságának tagja úgy felelt: „Azt hiszem, azonnal.” Erre mindenki megindult a határhoz és az emberek ledöntötték a falat. „Ez volt idáig az érvényes legenda” – folytatta Weyer. Két hete azonban „a most hetvenkilenc éves olasz kolléga” elmondta, hogy nem magától tette föl a kérdést, hanem egy reformkommunista kelet-német pártfunkcionárius – akinek nevét azonban nem volt hajlandó elárulni – javasolta neki, hogy tegye azt föl, fölgyorsítandó ezzel a folyamatokat.

A HVG főszerkesztő-helyettese, Vass Péter, egyben a Nemzetközi gazdaság című rovat rovatszerkesztője, ott volt az ominózus 1990 júliusi Fal-koncerten. Azt mondta: 220-230 ezres lehetett a közönség, a TV-ben pedig háromszázmillió ember láthatta világszerte. „A koncerten fölépült, majd leomlott a fal.” Maga a koncert egy „pánkelet-európai piknik” volt, a pár hónapos eufória időszakában. (A személyes szálat erősítendő: a hvg.hu tudósítója hasonló eufóriát érzett a Rolling Stones 1990. augusztus 18-i prágai koncertjén. A Strahov-stadionban rendezett százötvenezres koncerten tizenötezren voltak magyarok, s minden bizonnyal a frissen lehullt Vasfüggöny mögötti államok mindegyike képviseltetett a küzdőtéren – Sz. P.) Vass szerint „azóta sajnos újjáépítettünk a falainkat”. Ugyanezt erősítette meg Weyer Béla: „ma sok szavazatot kapna a berlini fal”. Most már közel sem akkora az eufória, mint húsz éve volt.

A fal felépítésének okáról ugyanő azt mondta: 1949 és 1961 között hárommillió – főleg magasan kvalifikált – ember hagyta el Kelet-Németországot. Hozzátette: az elmúlt húsz évben szintén hárommillióan költöztek Kelet-Németországból Nyugatra. „Ha így meg tovább, a volt NDK elnéptelenedik.” Azzal kapcsolatban pedig lehet találgatni, hogy Kelet-Németország kiürült volna-e, ha 1961-ben nem húzták volna föl a falat.

Vass arra hívta föl a figyelmet, hogy akinek falhiánya van, annak  Kőszeg közelében van egy Vasfüggöny-múzeum. Át lehet menni a Vasfüggönyön, de virtuálisan meg is lehet halni: ilyenkor kiírja a kijelző, hogy „ön aknára lépett”. Ezt Falcsik azzal toldotta meg, hogy a Vasfüggöny Magyarországon szedte utolsó áldozatát, egy kelet-német családfőt, aki – mint az a kötetből kiderül – 1989. augusztus 21-én kapott halálos lövést egy magyar határőrtől.

A berlini falból néhány rész még áll, s bár már vigyáznak rá, azért lehet belőle törögetni – mondta a berlini tudósító, mire Vass Péter úgy reagált: „Ezek turistacsalogató helyek.” Szerinte „mindig van a konkrét fal mögött egy láthatatlan, képzeletbeli fal”.

A hvg.hu interjút készített Weyer Bélával. Lapunk arra volt kíváncsi, hogy – tekintettel az elmúlt húsz év általa említett hárommillió elvándorlójára – Németország ösztönzi-e a, Kelet-Németországban élőket arra, hogy ott maradjanak; b, a Nyugat-Németországban élőket arra, hogy Kelet-Németországba költözzenek. A HVG berlini tudósítója szerint elvben igen, de az ösztönzés „gyakorlati hatása csekély”, ezt pont a hárommillió átköltöző bizonyítja. Egyrészt létezik egy úgynevezett Aufbau Ost, másrészt minden adózó német állampolgár – a kelet-németországiak is – szolidaritási adót fizet Kelet-Németország támogatására. Ami a kelet-németországi gazdaságból megmaradt, „az nagyrészt ennek a támogatásnak köszönhető” Weyer szerint e nélkül a szolidaritási adó nélkül „még rosszabb lenne a helyzet”.

Ugyanez a különbség azonban Berlinen belül csak annyiban érezhető, hogy „Kelet-Berlin jobban fejlődik most, mint Nyugat-Berlin”, legalábbis a belterületi része. A Kelet-Berlin külterületein lévő lakótelepek kiürülőben vannak, viszont a belváros keleti része, például a Prenzlauer Berg abszolút divatos lett, magasabbak a lakásárak és a lakbérek, mint az ugyancsak elegáns nyugat-berlini Charlottenburgban. A város abból a szempontból összenőtt, hogy teljesen természetes, ha valaki Nyugat-Berlinben él és Kelet-Berlinben dolgozik, vagy fordítva. „Nyugat-Berlinben a rossz nyelvek szerint még mindig vannak olyan emberek – különösen az idősebb, polgári korosztályból – akik még nem is jártak Kelet-Berlinben, át sem mentek még – árnyalta némileg a képet Weyer.

Szegő Péter