Bukás vagy siker a Király utcai tolerancia-projekt?
Részben kudarcként, részben sikerként értékeli Németh Ilona képzőművész az egy napot sem megért köztéri művészeti projektjét a budapesti VI. és VII. kerületben.
© Stiller Ákos |
Elfogadna-e családtagnak/szomszédnak egy romát/zsidót/kínait/határontúli magyart?”. A többnyelvű táblák a Külhoni Magyarok Művészeti Fesztiváljának keretében, a Műcsarnok-Ernst Múzeum szervezésében került az utcai kandeláberekre – amelyek amúgy nem a kerület tulajdonai.
Az esemény, amelynek része volt ez a projekt is, a GPS - Ismeretlen szcéna című kiállítás, amely határon túli magyar művészeket vonultat fel. Nos, úgy tűnik, külföldről az ottani magyar művészek olykor pontosabban tapintanak rá az itteni problémákra, mint olykor a hazaiak.
"Részben kudarc" – kezdi Németh Ilona a hvg.hu kérdésére, hogy miként értékeli a történteket. "Jobb lett volna, ha a táblák kint maradnak és valamilyen párbeszéd, diskurzus kezdődik róluk."
Mint mondja, Dunaszerdahelyről, ahol már megvalósult ez a projekt, eltérő tapasztalataik voltak. Ott kint maradtak a táblák, sőt, lakossági fórumokon meg is beszélték őket az emberek.
"De ha ott fel mertük tenni a szlovák-magyar együttélést firtató kérdéseket, akkor Budapesten miért ne tettük volna fel az itt érvényes kérdéseket? " – mondja a művész, aki azért nem kis részben sikerként értékeli a projektet.
"Többször elsétáltam a Király utcában a táblák mellett, és figyeltem a reakciókat. Kialakultak párbeszédek, mindenki találgatta, mit akarhatnak a táblák. Egymás mellett állt egy helyi magyar lakos, egy angol turista és csatlakozott hozzájuk egy roma muzsikus; hárman próbálták megfejteni, mi is ez. Végül a turista magyarázta meg: ez semmi egyébről nem szól, mint a toleranciáról."
Németh Ilona – akit a kortárs művészeti színtéren az egyik legfontosabb közép-európai művészként tartanak számon, s hazáját, Szlovákiát az 1999-es Velencei Biennalén is képviselte – így foglalta össze köztéri műve lényegét:
"Szlovákiában azt figyeltem meg, hogy a különböző kultúrák párhuzamosan élnek együtt, s alig van köztük interakció. Ha együttműködés kezd kialakulni, azt sokan úgy élik meg, mintha fel kellene adniuk magukból valamit. Én arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy ez nem önfeladás; az együttműködés inkább erősíti a két felet."
"Nem azt kérdeztük, hogy elfogadna-e szomszédnak egy fideszest..." – reagál a művész arra a felvetésünkre, hogy ma Magyarországon szinte minden üzenet politikai olvasata kerül előtérbe a konkrét jelentés helyett.
"Ennél sokkal alapvetőbb kérdésekről van szó. A táblákon több nyelven szerepelnek a feliratok. Meg akartuk mutatni, hogy a kultúrák olykor vizuálisan is alapvetően különböznek: a roma abc-ben latin betűk vannak, de a zsidó szövegek nem így íródnak. S hogy a látható különbség ellenére mégis lehetséges a tartalmi párbeszéd" - foglalja össze Németh Ilona.
Azt szomorúnak tartja, hogy az érintett önkormányzatok inkább kihátráltak a projekt mögül, semmint hogy a viták ellenére kiálltak volna mellette.
Ez annál is inkább különös – tesszük hozzá mi –, mivel a VI. kerületi önkormányzat értette és támogatta is a public art művet, s nem feküdt keresztbe a VII. kerület sem, noha kissé húzta az időt az engedélyezéssel. Végül aztán mindkét önkormányzat jobbnak látta, ha a táblák lekerülnek a helyükről. Egy napot sem ért meg ez a mű Budapesten. A művész-szociológus páros azonban valószínűleg mégis célba talált a kérdésekkel; azóta folyamatosan hívják őket a rádiók és televíziók. A valódi fogadtatás tehát a következő napok kérdése lesz.