Keith Emerson, az ELP billentyűse Bonyolult struktúrák © WAN2

Ha valaki néhány évvel ezelőtt kiejtette a száján azt, hogy progresszív rock, az ötvenes, szakállas mackókon kívül mindenki megborzongott: lelki szemeik előtt a technikailag tökéletesen képzett, de lélektelenül játszó zenészek, félórás gitár- és szintetizátorszólók, gagyi témák, koboldok és űrhajók, giccses, túltervezett lemezborítók jelentek meg. Aztán jött a punkrobbanás, ami a progrock jégkorszakának bizonyult, és a dinoszauruszok, úgy ahogy voltak, kihaltak. Nemrég viszont a rock laboratóriumában sikeresen klónozták a dübörgő léptű őshüllőket.

Az olyan együttesek, mint a Mars Volta, a Wolfmother, a Flaming Lips, a Secret Machines, vagy a wan2-tól meg egy csomó más magazintól a 2006-os év lemeze díját bezsebelő Muse, rengeteget merítettek a progrockból. Nekik köszönhetően újra menő dolog lett olyan zenekarokra hivatkozni, mint a Pink Floyd, a Queen vagy a Jethro Tull.

A dinoszauruszok kifejlődése és tündöklése
1965-1977

Pink Floyd Látomásos fejek © WAN2

A hatvanas évek közepén járunk, és nem érezzük jól magunkat. Hallgassunk meg egy brit vagy amerikai slágerlistát! Mindenhol 2-3 perces, egyforma struktúrára épülő dalok, kevés mondanivaló, monotonitás. Az olyan zenekarok viszont, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy a Beach Boys másképp kezdtek gondolkodni, kevésbé figyeltek a listákra. Megjelennek az egzotikus hangszerek: a szitár (Beatles – Rubber Soul), bebizonyosodik, hogy egy dal akár 10 percnél is hosszabb lehet (Rolling Stones – Going Home), és a popzenébe fokozatosan bekúszik a pszichedélia (Beach Boys – Pet Sounds, Beatles – Revolver). A Rubber Soul hat a Pet Sounds-ra, ez utóbbi inspirálja a Sgt. Peppert, és a Stones is fejet hajt a flower power előtt a Their Satanic Majesties Request albumon. A dalok egybefolynak, a borítók lenyűgözően tarkák.

Mindez számos olyan zenészt inspirált, akik ebben az időszakban alakítottak zenekart. Mivel a Stones és a Beatles 1968-tól ismét visszatér a hagyományosabb dalformákhoz, fiatal feltörekvőkre bízták a progresszív rock megteremtését. Például Robert Frippre, aki King Crimson nevű együttesével felrúg minden addigi szabályt. 1969-es, In The Court Of The Crimson King című lemezükön mindössze öt track található, és egyik sem rövidebb hat percnél. A dalokat precíz kidolgozottság, felépítettség és komplexitás jellemzi, gyakoriak a váratlan ütemváltások, az alkotók egy felvételbe akár 5-6 témát is belezsúfoltak. Mellettük pedig ott vannak azok az együttesek, amelyek hozzájuk hasonlóan hadat üzentek a slágerlista-popnak: Iron Butterfly, Moody Blues, Van Der Graaf Generator, Nice – hogy csak egy párat említsünk. Ezeknél a zenekaroknál rendkívül fontos volt a magas szintű hangszeres tudás.

A hetvenes évek elejére a progresszív rock olyan nagyágyúkkal bővült, mint a Yes, a Pink Floyd, a Genesis, az Emerson Lake & Palmer és a Jethro Tull. Nekik köszönhetően a progresszív rock undergroundból tömegműfajjá nőtte ki magát, az eladott albumok példányszáma ugrásszerűen megnőtt, a kislemezeké pedig érezhetően csökkent. Látszólag minden csodásnak tűnt: azok vezették a lemezlistákat, akik tényleg tudtak zenélni. Csak egy valamivel nem számoltak. A kihalással. Önteltségükben nem ismerték fel, hogy a zenei képzettség nem egyenlő a kreativitással.

A Jégkorszak
1977-1997

Mark Knopfler a Dire Straitsből Csiszolt unalom © Wikipedia.org

A hetvenes évek közepétől a progresszív rock egyre regresszívebbnek tűnt, kimerítette lehetőségeit, élharcosai látványos önismétlésekbe bonyolódtak. Ugyanakkor feltűnt egy új generáció, mely ismét felfedezte magának a rock & rollt és hadat üzent a prognak. Az új hullám képviselői be akarták bizonyítani, hogy egy dal előadásához minimális zenei képzettség is elegendő, nincs szükség egzotikus hangszerekre, nagyzenekarokra, csicsás borítókra, elvont mondanivalóra és három percnél hosszabb dalokra. A punkok a kispolgárság és a politika mellett a progot jelölték ki céltáblának. A Sex Pistols frontembere, Johnny Rotten előszeretettel viselt „Gyűlölöm a Pink Floydot” feliratú pólót (később Rotten bevallotta, hogy igazából sohasem utálta a Floydot, az egész csak egy "publicity stunt" volt; Sid Vicious pedig egy alkalommal térdre borult, amikor összefutott a Led Zeppelin tagjaival).

A prog válasza is ellenséges volt: számos zenész, Rick Wakemannel az élen, fenyegetőzni kezdett, hogy elhagyják az EMI-t, ha az szerződteti a Pistols-t. Addigra azonban a prognak már lőttek: megölte a punk (ahogy másfél évtizeddel később a grunge megöli a hajmetált), a prog vezető zenekarai vagy jelentéktelenné váltak, vagy kommerszek lettek, és érdekes módon hirtelen a kislemezlisták élén találták magukat, ott, ahol 5-10 éve még a legkevésbé szerettek volna lenni. Ebből született meg az AOR, vagyis az Adult Orientated Rock, „szüleink kedvenc zenéje”, amelyre a „míves” slágeresség és rádióbarátság lett a jellemző. A prog szinte teljesen eltűnt, csak nagyritkán bukkantak fel ilyen hatású lemezek, viszont a nyolcvanas évek második felétől ismét erősödött az irányzat, akkor már a metál műfajában, olyan együttesek zenéjében, mint a Queensrÿche és a Dream Theater.

Fontos lemezek

Rush: Moving Pictures (1981); Asia – Asia (1982); Dire Straits – Love Over Gold (1982); Marillion – Misplaced Childhood (1985); Queensrÿche – Operation Mindcrime (1988); Talk Talk – Spirit Of Eden (1988); Cure – Disintegration (1989); King’s X – Dogman (1994); Spock’s Beard – The Light (1995)

Klónozás avagy neoprog
1997-2005

Thom Yorke a Radiohead-ből Gitárzenétől a posztprogig © radiohead.co.uk

Miközben a metál egyre progresszívebb csapatokat termelt ki (a 90-es évek első felében ilyennek számított a Cynic, az Atheist és a Death, Anathema), a kevésbé brutál műfajokban is megmozdult valami. A Radiohead ma már klasszikusnak számító OK Computer (1997) című lemezén, ha elvétve is, de felbukkantak progrock hatások. Thom Yorke egy interjúban bevallotta, hogy jelentős mértékben hatott rá a Pink Floyd (cserébe a Radiohead David Gilmour egyik kedvenc zenekara). És akik azt hiszik, hogy a progrock csak a 2000-es évek közepén tért vissza, azoknak itt egy megcáfolhatatlan tény: az NME a 90-es évek végén három olyan albumot is az év lemezének választott, melyek egytől egyig progrock ihletésűek voltak: 1997: Spiritualized – Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space; 1998: Mercury Rev – Deserter’s Songs; 1999: The Flaming Lips – The Soft Bulletin.

Ezek a jelek már sejteni engedték, hogy valami készülőben van, de hát a klónozás időigényes feladat, el kellett telnie egy kis időnek a sikeres újjáélesztéshez. Közben az említett zenekarokhoz olyan együttesek csatlakoztak, mint a Grandaddy, a Polyphonic Spree, az izlandi Sigur Rós, vagy a francia Air. A 2000-es évek közepére egyértelművé vált, hogy a klónozás sikeresen befejeződött, azaz megnyithat a dínópark.

Fontos lemezek

Radiohead - OK Computer (1997); Spiritualized – Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space (1997); Mercury Rev – Deserter’s Songs (1998); Dream Theater – Scenes From A Memory (1999), Grandaddy – The Sophtware Slump (2000), Air – 10,000 Hz Legend (2001); Elbow – Asleep In The Back (2001); Tool – Lateralus (2001); Flaming Lips – Yoshimi Battles The Pink Robots (2002); Sigur Rós – () (2002); Jason Forrest – The Unrelenting Songs Of The 1979 Post Disco Crash (2004); Polyphonic Spree – Together We’re Heavy (2004); Fiery Furnaces – Blueberry Boat (2004); Green Day – American Idiot (2004); Hope Of The States – The Lost Riots (2004); Coheed & Cambria – Good Apollo I’m Burning Star IV (2005); Mars Volta – Frances The Mute (2005)

Dínópark avagy posztprog
2006 - ?

Mogwai Nincsenek színpadias trükkök © WAN2

2006-ban számos proglemez született, bár ez a posztprog mozgalom azért alapvetően más, mint 30-40 évvel korábbi elődje. Az új évezred zenéje tele van tűzdelve kortárs hatásokkal, és a zenészek se olyan virtuózak, mint a Yes vagy az ELP tagjai. Hogy a prog mennyire jelen van, azt már a moziban is tapasztalhattuk: a popzenei utalásoktól hemzsegő Az ember gyermeke című filmben a főhős az egyik jelenetben megérkezik a londoni Batterfield Power Stationhöz, ahol a négy gyárkémény közé egy óriási rózsaszín malac van kifeszítve (lásd: Pink Floyd – Animals borítóját), miközben a King Crimson zenéje szól. Az biztos, hogy a posztprog kedvez az old school progerreknek is: ebben az évben Európa szerte – így nálunk is – koncertezik az ex-Pink Floyd Roger Waters. A jelek szerint a prog újra itt van köztünk, jól érzi magát, és lehet, hogy itt is marad egy darabig. Aztán ki tudja, az önismétlő rockzenét ismerve, lehet, hogy megint beköszönt egy jégkorszak és egy új trend képében elpusztítja a progot. Hogy fogják hívni? Talán posztgrunge-nak.

Fontos lemezek

The Flaming Lips - At War With The Mystics Grandaddy – Just Like The Fambly Cat; Mars Volta – Amputechture; Mogwai – Mr Beast; Muse – Black Holes & Revelations; My Chemical Romance – The Black Parade; Secret Machines – Ten Silver Drops; Tool – 10,000 Days; TV On The Radio – Return To Cookie Mountain; Wolfmother – Wolfmother; Thom Yorke – The Eraser

Hungaroprog

Orszáczky Jackie 1969-ben Világszínvonalat produkáltak © WAN2

Bár a ‘70-es évek elején Magyarországon is kidugta fejét a Kádár-kor töredezett aszfaltmezőjének repedéseiből a progresszív rock hidrája, de a műfajnak nem alakult ki különösebb kultusza. Annak ellenére sem, hogy az Omega proghatású, 1977-es Időrabló című albuma óriási nemzetközi sikert ért el: Nyugat-Európában, főleg német nyelvterületen milliós nagyságrendben értékesítették.

Külön kell választanunk a jazz-rockot és a popstruktúrákkal meghittebb viszonyt ápoló progresszív rockot. Kétségtelen, hogy a progrocknak a Syrius Ausztráliában, a Festival Recording Studiosban, 1972-ben rögzített Ördög álarcos bálja című zseniális albuma „ágyazott meg”, illetve a Török Ádám vezette Mini munkássága is inspiráló módon hatott a progrock elképzeléseket dédelgető V’73, és a Szegeden tevékenykedő ős-East (Angyalok) muzsikusaira.

A Bartók Zeneművészeti Szakközépiskola jazz-tanszakán verbuválódott V’73-at tekinthetjük az első, klasszikus értelemben vett, imázsában és koncepciójában is következetes progrock zenekarunknak. Patetikus szimfónia című Csajkovszkij-átiratuk – Emerson Lake and Palmeres felfogása a műfaj állatorvosi lova.

Két rádiófelvétel és két kislemez őrzi munkásságukat – illetve a magyar rockzenét behatóbb módon ismerő gyűjtők számára nem ismeretlen a CD-re digitalizált 1974-es rádiókoncertjük. 1977-ben Lerch Isván és Herpai Sándor csatlakozott a V’ Moto-Rockhoz, Sáfár József basszusgitáros a Volánhoz, majd 1980 őszén a P.Boxhoz. A honi progrock legnagyobb karriert befutó formációja kétségtelenül a szegedi gyökerű East volt, akik 1979 őszén rögzítették első kislemezük anyagát (Valóság hangjai/Szirének), mely 1980-ban jelent meg a Hungaroton Rockhullám sorozatában.

A Móczán Péter vezette csapat 1981 őszén publikálta első, és egyben legjobb albumát a Játékok című mesterművet, mely Japánban is megjelent, és a mai napig kapható New Yorktól Londonig minden jobb lemezboltban. Hasonlóan érett, nívós anyaguk, a Hűség is meglepően jól fogyott Magyarországon, nyilván az őszinte kőkemény rockból kiábrándult tömegek egyik menekülési útvonala pont az East-féle keményrock alapú, pszichedelikus progrock volt. A csapat 1983-ban megvált Móczán Péter énekestől, és Tisza Józseffel rögzítette a Rések a falon című orwelli ihletésű albumát, melynek címadó felvétele meglepő nyíltsággal bírálta a kádári diktatúrát – kész csoda, hogy átment a sanzonbizottságon. („Ki tudja, mik ezek a zajok / lehet, hogy ez is csak én vagyok / Ki tudja, honnan lesi más, amit magamban olvasok… Rések a falon, lyukak a plafonon/ Jobb, ha tudod, sosem vagy egyedül…..”) A zenekar az albumot túlságosan is populárisnak találta, ezek után Az áldozat (Szodoma) című balettzenével jelentkeztek, majd Takáts Tamás belépésével új irányokat vett a csapat, mely már jó ideje felfüggesztette a működését.

Az LGT 1980-as, Loksi című albuma is mutat progrock hatásokat, ugyanakkor inkább Dusán koncepciója szervezi a dalokat, mintsem egy nagy zenei vízió. A magyar rock egyik csúcsteljesítményének kikiáltott lemez nem egy vonatkozásban reflektál a Pink Floyd The Wall című albumára, gondoljunk csak a borítón elhelyezett grafika szövegére „Ez a fal csak fal”.

Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a sci-fi víziókból táplálkozó, kissé megkésett Solarist. Marsbéli krónikák című, 1984-es lemezük számos tételét használta fel a 80-as évek magyar reklámfilmes ipara. A prog-pop csapat slágerérzékenysége sejteni engedte, hogy pályájuk éles kanyart vesz majd. 1985-ben csatlakozott hozzájuk Vincze Lilla és megalakul az egyik legbizarrabb magyar formáció, a Duran Durant és a progresszív rockos elemeket ötvöző Napoleon Bld.

Számos proghatást épített be a zenéjébe az After Crying is. 1993-ban, a BS-ben, egy King Crimson emlékesten el is játszották a zenekar In The Court Of The Crimson King című albumát. A koncerten az 1998-ban motorbalesetben elhunyt Nagy Atilla Kristóf író basszusgitározott, aki az egyik első őspunk zenekarunkban, az 1979-ben alakult Lavinában is játszott.

P.Z.

Művészbejáró

Frank Zappa Hová soroljuk? © WAN2

A proglemezek nemcsak hangban, képben is progresszivitásra törekedtek. A borítókért felelős tervezők külön képzőművészeti műfajt alakítottak ki, olykor a zene monumentalitását is felülírva a borítókon a bombasztikus, meghökkentő és

példaképnek tekintett Boris Vallejo által teremtett giccses fantasyvilág megidézésére törekedtek. Íme, a legnevesebb prog képzőművészek.

Mark Wilkinson A Genesist majmoló Marillion házi művésze volt a 80-as években, de számos más műfajban is kipróbálta magát. Ügyfelei között található a Judas Priest, a Who, a Bon Jovi, Kylie Minogue, a Darkness és Robbie Williams.

Paul Whitehead Elsősorban fantasy festő, progművei többek között a Genesis és a Van Der Graaf Generator korai korszakánakborítóin tekinthetők meg.

Hugh Syme Nemcsak artworköket tervezett a Rush albumaira, hanem billentyűzött is rajtuk.

H.R. Giger Az Alien megteremtője időnként a lemezborító készítésnek is hódolt, elég csak ránéznünk az ELP Brain Salad Surgery-jére, és máris felismerjük a keze nyomát. A svájci mester dolgozott a Dead Kennedys-nek, és honfitársainak, a Celtic Frostnak is.

Roger Dean Neve összeforrt a Yesével, nemcsak a képekért, hanem a jellegzetes Yes-logóért is sokat köszönhet neki a zenekar. Dean festményei legtöbbször végtelennek tűnő utópisztikus tájakat ábrázolnak, stílusjegyeiben némi rokonság fedezhető fel közte és a híres francia képregény-rajzoló, Moebius közt.

Storm Thorgerson A Beatles után a Pink Floyd volt az első együttes, amely megengedhette magának, hogy saját képzőművészt tarthasson. A Hipgnosis csoport élén álló Thorgerson képei absztraktabbak voltak más prog-művészekéihez képest, elég csak az Ummagumma tükreire, az Atom Heart Mother teheneire, a Meddle disznófülére, a Dark Side prizmájára vagy a Wish You Were Here lángoló emberére gondolni.

Prog & kontra
avagy a top 20 prog-lemez, amit hallanod kell, mielőtt (vagy miközben) meghalsz

20. Frank Zappa: Joe’s Garage (1979) Zappa

A Joe’s Garage igazából egy trilógia, melyben az akkortájt alkotói túltengésben szenvedő Zappa egy Joe nevű zenész történetét meséli el, többek közt olyan bizarr pszichedelikus dalokban, mint a Stick It Out vagy a Why Does It Hurt When I Pee.

19. Mars Volta: Frances The Mute (2005) Universal

Az At The Drive-Inből alakult Mars Volta ezen az albumon többek között Storm Thorgersont (lásd még Pink Floyd) alkalmazta borítótervezőnek, és a prog-hatások a lemezen is folytatódnak. Még az ATDI-hez képest is jóval váratlanabbak és brutálisabbak a stílusváltások, latin, spanyol és angol szövegek keverednek, a prog pedig olyan műfajokkal vegyül itt, mint a metál, az emo és a HC.

18. Iron Butterfly: In-A-Gadda-Da-Vida (1968) Atco

A lemez B-oldalán található, sokak által az acid rock műfajába rangsorolt, 17 perces címadó szerzemény megelőlegezte a progrockot. Még akkor is, ha az a legenda járja, hogy azért ilyen hosszú a felvétel, mert a bedrogozott zenészek egyszerűen képtelenek voltak leállni. Már ekkor látható volt, hogy a prog sok esetben összeforr a droggal.

17. Talk Talk: Spirit Of Eden (1988) EMI

A szintipopból induló Talk Talk pár év alatt eljutott az ambientig és a progresszív rockig, a 80-as évek eleji hangzás ezen az albumon már nyomokban sem fedezhető fel. Kár, hogy ez az experimentalitás elriasztotta a kiadójukat, a három évvel későbbi Laughing Stock már a Polydor égisze alatt jelent meg, Mark Hollis-ék azt követően pedig be is dobták a törülközőt.

16. Sigur Rós: Takk… (2005) Geffen

Már a 2002-es ( ) avagy Brackets címmel ellátott lemez is a prog szellemében fogant, de az izlandi zenekar ezzel az albummal ért kreativitása csúcsára. Földöntúli (vagy túlvilági?) énekhang, szférikus gitárhangzás, vonósok és fúvósok, hangrobbanások, filmzenehangulat: miközben az ember hallgatja, szinte maga előtt látja a titokzatos izlandi tájakat.

15. Tool: 10,000 Days (2006) Volcano

A borítón is látszik, hogy nem szokványos albummal van dolgunk, a bizarr csomagolásban rejlő lemez pedig egyértelművé teszi, hogy a Tool 2006-ban egy sokáig tanulmányozandó, rejtjelezett és egyben monumentális művet tett le az asztalra, alaposan feladva a leckét a prog-metál művelőinek. Az albumot Maynard James Keenan édesanyjának évtizedeken át tartó szenvedése ihlette, a lemez azonban inkább a feloldozásról szól, mintsem a szenvedésről.

14. Polyphonic Spree: Together We’re Heavy (2004) Hollywood

A 24 (!) tagú Polyphonic Spree létszáma már megelőlegezi, hogy itt valami progszerűségről lehet szó, a zene pedig valami egészen szokatlan: jókedv, vidámság, derű, optimizmus árad belőlük. A hangzás emlékeztet a Flaming Lipsre és a Mercury Revre, a pozitivizmus pedig a Yes-re, de talán ez az egyetlen közös nevező az ősdinoszauruszokkal. A Together We’re Heavy meghallgatása után szebbnek látjuk a világot.

13. Emerson, Lake & Palmer: Tarkus (1971) Rhino

A Nice-ból (Emerson), King Crimsonből (Lake) és Atomic Roosterből (Palmer) verbuválódott szupergrupp zenéje nélkülözte a gitárt, a hangsúly a billentyűs hangszereken volt, melyeket Emerson szívesen pusztított el a koncertek végén. Ez a második lemezük, melyen Tarkus Medley című szám meghaladta a húsz percet és fejet hajtott olyan klasszikus komponisták előtt, mint Prokofjev és Muszorgszkij (az ELP később fel is dolgozza számos művüket).

12. Grandaddy: The Sophtware Slump (2000) V2

A Beach Boys-ra „hajazó” Grandaddy lo-fi country hatásokat vegyít egészséges elektronikával, melyről természetesen nem hiányozhatnak a vonósok, old skool szinti-effektek, és a természetes hanghatások.

11. Mercury Rev: All Is Dream (2001) V2

A már három évvel korábban a Deserter’s Songs-szal is nagyot szakító Mercury Rev az All Is Dreammel átugrotta a saját árnyékát. Az egyedi hangú Jonathan Donahue és zenekara szimfonikus, pszichedelikus altatódalokat ad elő, és úgy idézi meg a ‘60-as, ‘70-es évek prog szellemét, hogy tovább is fejleszti azt. Nem szimplán tiszteletköröket ró, hanem új elemekkel bővíti a műfajt. Részint nekik köszönhetően tart ma ott a prog, ahol.

10. Jethro Tull: Thick As A Brick (1972) Chrysalis

A kelta népzenéből is táplálkozó, csavargó imidzsű Ian Anderson és csapata feltalálta a progresszív folk-rockot, melynek csúcsműve a Thick As A Brick. A lemez két bakelitoldalára egy-egy húszperces, több tételből álló szerzemény került kibogozhatatlan, megfejthetetlen szövegekkel, melyek akkor még egyedi módon újságcikként szerepeltek a borítón.

9. Spiritualized: Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space (1997) Arista

Már a cím is utal a műfajra, de a borító aztán mindent visz: szokványos CD-tok helyett egy gyógyszer dobozát tartjuk a kezünkben, melynek belsejében a használati utasítások és mellékhatások között találjuk meg a dalszövegeket. A drogok által inspirált Jason „Spaceman” Pierce és csapata 1997-ben, a prog újraindulásának évében adta ki ezt a lemezt, melyet hipnotikus, elszállós hangzása alapján leginkább prog- ambientnek lehetne nevezni.

8. Yes: Close To The Edge (1972) Atlantic

Talán a hetvenes évek első felében alkotó, Anderson-Bruford-Wakeman-Howe-Squire felállású Yes a progresszív rockzenekarok archetípusa, sokan velük azonosítják a műfajt. A keleti miszticizmusból is merítő Close To The Edge ennek a korszaknak és felállásnak a csúcsműve, amit aztán már sohasem tudtak túlszárnyalni.

7. Genesis: The Lamb Lies Down On Broadway (1974) Atco

A színpadon bizarr maszkokat viselő Peter Gabrielnek ez volt az utolsó lemeze a Genesis élén, egy évvel később kilépett a zenekarból. A Who Tommy-jából merítő, több mint másfél órás, duplalemezként kiadott Lamb egy Rael nevű fiú története, aki szürreális kalandokba bonyolódik. A Tommy-hoz hasonlóan Rael történetéhez terveztek speciális színházi karakterű turnét és filmet, de az alkotók ezekkel a mai napig adósok.

6. Queen: A Night At The Opera (1975) Elektra

Freddie Mercury és csapata a hetvenes évek közepén érdekes elegyét nyújtotta a glamnek és a prognak. Ez a lemez a Queen Sgt. Peppere, elképesztően széles skálán váltakozó felvételek gyűjteménye, melyen nem szimplán dalok, hanem műfajok váltogatják egymást. Ezek között található hard rock (Death On Two Legs), operába hajló music hall (Seaside Rendezvous), slágerpop (You’re My Best Friend), történelmi témájú country (39), szerelmes ballada (Love Of My Life), na, és persze prog (The Prophet’s Song), nem is szólva a Bohemian Rhapsody-ról, minden idők proghimnuszáról.

5. Mike Oldfield: Tubular Bells (1973) Virgin

Volt egyszer egy induló lemezcég, és az azt felvirágoztató húszéves csodagyerek, akinek óriási karriert jósoltak, képességeit komolyzenei szerzőkkel vetették össze, de aztán az idő bebizonyította, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ettől függetlenül a több folytatást is megért Tubular Bells a prog alapműve, az összes hangszert (és az összesen itt több tucatot kell érteni) megszólaltató „suhanc” egy két részből álló, összefüggő zeneművet komponált, a baj csak az, hogy Oldfield művészileg a mai napig ebből a lemezből próbál megélni.

4. Flaming Lips: Yoshimi Battles The Pink Robots (2002) Warner

A Lips 1999-ben igazolt a csúcszenekarok ligájába a Soft Bulletinnel, a japán anime által inspirált Yoshimivel pedig megszilárdította pozícióját, amit azóta se hagyott el (lásd még At War With The Mystics, 2006). A színpadon időnként buborékba bújó, óriáskezeket növesztő, plüssállatnak beöltöző Wayne Coyne és társai túlléptek drogos korszakukon, ott szerzett tapasztalataikat hasznosították. Amúgy nehéz megmondani, hogy a Yoshimi miben jobb a Soft Bulletinnél, a válasz talán az olyan gyönyörű és szívszorongató dalszövegekben rejlik, mint a Fight Test vagy a Do You Realize.

3. Muse: Black Holes & Revelations (2006) Warner

Az, hogy a lemez mekkorát ütött, jól érzékelteti az a tény, hogy a Muse júniusi, Wembley Stadion avató koncertjére 45 perc alatt elfogyott a 70 ezer jegy, és új időpontot kellett beiktatni. A Black Holes… a korábbi Radiohead analógiák mellé sikeresen épített be olyan hatásokat, mint a Queen, Ennio Morricone, a Deep Purple, Rush (!) vagy akár Prince. A csúcssláger Supermassive Black Hole, és a 2006 legvalószínűtlenebb slágerének titulált, spagetti western hangulatú Knights Of Cydonia mellett a pálmát a Starlight viszi el: a Tears For Fears Head Over Heels-ének szintiriffjére emlékeztető billentyűs intró a gagyi és a zsenialitás határán egyensúlyozik, végül az utóbbi irányába billen el a mérleg.

2. King Crimson: In The Court Of The Crimson King (1969) EG

Az első igazi proglemez, kevés, de annál hosszabb, több tételből álló felvételekkel, melyek mind egy téma, az őrület köré csoportosulnak (lásd még Pink Floyd – The Dark Side Of The Moon). A csapat agytrösztje Robert Fripp gitáros, a prog egyik szülőatyja volt, mellette az egy évvel később az ELP-t megalapító Greg Lake énekelt és basszusozott, Ian MacDonald pedig olyan hangszereket szólaltatott meg, mint a mellotron, a Moog szinti, de a fúvósokért is ő felelt. A King Crimson foglalkoztatott még egy külön dalszövegírót, Peter Sinfieldet is, akinek szójátékait, szokatlan témáit és szimbólumait remekül zenésítették meg a kiválóan képzett muzsikusok.

1. Pink Floyd: Wish You Were Here (1975) EMI

Nehéz megmondani, hogy melyik a Floyd legprogosabb lemeze, hiszen az Atom Heart Mother, a Meddle és az Animals is tartalmaz hosszabb dalokat. Mégis talán a Wish You Were Here az esszenicális a progalbum katalógusukban, talán egy lemezükön sincs ekkora egyensúly a zeneiség és a dalszövegek között. Szinte hihetetlen, hogy a szédületes sikerű The Dark Side Of The Moon után, hogyan tudott a stadionkoncertektől frusztrált, rossz hangulatban dolgozó zenekar egy ilyen albummal előrukkolni. A Wish You Were Here az utolsó lemezük, mely sokat profitált Rick Wright és David Gilmour zenei ötleteiből, elég csak az albumot átszövő, összességében 25 perces Shine On You Crazy Diamondra gondolni. A szövegvilágot tekintve az egész lemez egy Syd Barrett tribute, a korai Floyd vezér, az őrült Gyémánt, a popgépezet elfelejtett áldozata, aki véletlenül bebotorkált a stúdióba, a róla készülő album munkálatai közben. Az 1975-ös lemez méltó zárlata és egyben egyik csúcsteljesítménye a klasszikus progresszív rocknak, melyet nem sokkal ezután elsöpör a három akkordra épülő punk.