Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az FBI egy egész festménykiállítást lefoglalt, mert a képek szinte biztosan hamisítványok. Ha nem azok lennének, 100 millió dollárt érnének. A műhamisítás mind a mai napig hatalmas üzlet, és rendkívül elterjedt, pár éve az egyik legpatinásabb galéria volt kénytelen lehúzni a rolót, mert évekig hamis képekkel kereskedett. Valószínűleg gondatlanságból.
Nyitvatartási időben, a látogatók között ütött rajta egy csoport FBI-ügynök az orlandói művészeti múzeum Basquiat-kiállításán – a látogatókat kiterelték, a festményeket leszedték a falakról, becsomagolták és elszállították. A razziát megalapozó, eskü alatt tett vallomásokat és szakértői véleményeket tartalmazó dokumentum tanúsága szerint enyhén szólva komoly kétségek merültek fel a képek eredetiségével kapcsolatban – számolt be a New York Times a dokumentum ismeretében.
Közleményében a múzeum igyekezett leszögezni, hogy nem tudtak semmiről, az intézmény nem volt és továbbra sem áll nyomozás alatt, az eljárásban tanúként vesznek részt.
40 milliárd forintot érne a gyűjtemény, ha eredeti volna
A képeket korábban nem láthatta a nagyközönség, bár állítólagos alkotójuk, Jean-Michel Basquiat az 1980-as évek neoexpresszionista mozgalmának egyik legnagyobb alakja, sőt a műkincspiac egyik legkeresettebb festője általában: 1982-ben készült, cím nélküli festménye 2017-ben 110,5 millió dollárért cserélt gazdát, ezzel egyike a világ legértékesebb festményeinek.
A szóban forgó gyűjtemény – ha a képek eredetiek – értékét szinten 100 millió dollár környékére taksálják. Ez aktuális árfolyamon körülbelül 40 milliárd forint.
A képek tulajdonosa William Force műkincskereskedő, illetve patrónusa, Leo Mangan állítása szerint azok 1982-ben készültek, mikor Basqiat Los Angelesben élt egy műteremben Larry Gagosian galériatulajdonos lakása alatt, és egy kiállításra dolgozott.
A történet úgy szól, hogy Basqiat a képeket közvetlenül, személyesen és készpénzért adta el Thad Mumford forgatókönyvírónak 5 ezer dollárért. Mumford a képeket raktárba tette, majd a jelek szerint a létezésükről is tökéletesen megfeledkezett. A festmények 2012-ben kerültek elő, miután Mumford nem fizette a raktárhelyiség bérleti díját, annak tartalmát ezért lefoglalták és elárverezték. Itt szúrta ki őket Force, és 15 ezer dollárért megvette őket.
A sztori erősen sántít, legalábbis Gagosian „rendkívül valószínűtlennek” nevezte az egészet. Basquiat műtermi segédje, John Seed pedig azt állítja, ő egyáltalán nem emlékszik ezekre a képekre. Mumford 2018-ban meghalt, de 2017-ben FBI-ügynökök jelenlétében azt vallotta – és ezt eskü alatt alá is írta –, hogy se az 1980-as években, sem semmikor máskor nem találkozott Jean-Michel Basquiattal, és soha nem vásárolt a képeiből. Egy FBI-ügynök, Elizabeth Rivas 2014-ben beszélt Mumforddal, aki akkor azt állította, a képek tulajdonosai nyomást gyakoroltak rá, hogy a gyűjtemény birtoklását alátámasztó dokumentumokat írjon alá. Mumford azt is mondta Rivasnak, a képek tulajdonosai 10 százalék részesedést ígértek neki a képek után befolyó bevételekből.
Az időutazó betűtípus esete a festményhamisítással
A gyűjtemény eredetiségét egyébként már az orlandói kiállítás februári megnyitója után megkérdőjelezték. Az egyik képet Basquiat ugyanis újrahasznosított kartondobozra festette, a kép hátoldalán fellelhető egy korabeli FedEx-es felirat. Vagyis inkább „korabeli”, az adott betűtípust ugyanis csak 1994-ben kezdték használni a cégnél – Basquiat 1988-ban, 27 évesen herointúladagolásban meghalt.
Az évek során – mármint 2012 után, amikor Force „rájuk bukkant” – a képek eredetiségét több szakértő megkérdőjelezte. Az legalábbis beszédes, hogy eladni nem sikerült őket, és nem azért, mert Force és Mangan ne próbálkoztak volna. Beszédes továbbá, hogy az orlandói múzeumig egyetlen nagy, közmúzeum sem állította ki őket. Sőt az orlandói kiállítás után sem csaptak le rájuk, a képek a tervek szerint legközelebb Olaszországba vitték volna.
Bár évekig gyanú övezte a képek eredetiségét, az orlandói kiállításon pedig szinte azonnal majdhogynem biztossá vált, hogy valami nem stimmel a FedEx-felirat miatt, nem tört ki különösebb botrány – legalábbis addíg, amíg az FBI ki nem szállt, és le nem foglalta az egész gyűjteményt.
Ez egyébként meglehetősen általános, legalábbis ez az egyik talán meglepő megállapítása Noah Charney témával foglalkozó könyvének, a The Art of Forgery-nek (A hamisítás művészete). A könyv másik fontos megállapítása, hogy miközben legtöbben a műalkotások hamisítását hallva másolásra gondolnak, nem ez a legjellemzőbb csalási mód. A másolatokkal ugyanis könnyű lebukni. Ha valaki eladásra kínálja a Mona Lisát, egyszerű ellenőrizni, az eredeti festményről van-e szó: meg kell nézni a Louvre-ban, ott van-e még a kép. Sokkal gyakoribb az olyasmi, mint ami a Force-féle Basqiat-gyűjteménnyel történt: valaki egy híres művész alkotásainak állít be olyan műalkotásokat, amelyek valójában csak imitálják az adott művész stílusát, vagy esetleg régiségnek olyan alkotásokat, amelyek jóval később készültek az adott kor stílusát utánozva.
A legtöbb művész nem jeleskedik abban, hogy katalógust vezessen az alkotásairól, ez a velük foglalkozó kutatókra marad. Ezzel együtt rendszeresen előkerülnek korábban ismeretlen, de igazolhatóan az adott művésztől származó alkotások. Mivel ilyesmi előfordulhat, egy ügyes, korhű anyagokkal és technikákkal dolgozó hamisító munkájáról nagyon nehéz lehet eldönteni, hamisítvány-e.
Az ember, aki átverte Göringet, és a gyanús kúrosz
Charney könyvében több szórakoztató anekdotát leír híres-hírhedt hamisítványokról. Az 1920-as években egy enyhén megalomániás, ópiumfüggű hamisító, Han van Meegeren kisebb vagyont keresett Johannes Vermeernek és más holland mestereknek tulajdonított képek eladásával. A második világháború után az egyik, általa eladott Vermeert Hermann Göring tulajdonában lelték fel. Van Meegerent bíróság elé állították, mint náci kollaboránst, amiért a holland kultúra egyik remekét lepasszolta a náci birodalom második emberének.
A tárgyaláson bevallotta, hogy a kép nem eredeti Vermeer, hanem maga festette pár évvel korábban a provence-i villájában. Vagy legalábbis próbálta, a kép ugyanis annyira jól sikerült, hogy senki sem hitt neki. Állítását igazolandó festenie kellett még egy „Vermeert”, hogy bizonyítsa, valóban képes ilyen szintű megtévesztésre. A történet happy enddel végződött, van Meegeren nemzeti hősként halt meg – mint az ember, aki csőbe húzta Göringet.
Azt, hogy bizonyos esetekben mennyire nem számít, egy műalkotás eredeti-e, jól példázza a Getty-féle kúrosz esete. A kúrosz ógörög, meztelen férfiszobor és meglehetősen ritka, mindössze 12 teljes példány maradt fenn. Legalábbis, ha a Getty-kúrosz eredeti – de valószínűleg nem az. Ez egyébként akkor is eléggé nyilvánvaló volt, amikor a múzeum megvette, a beszerzési büdzsével alaposan elengedett intézmény ennek ellenére leszurkolt érte egy 7-12 millió dollár közti összeget (és ez 1985-ben volt). A szobor annyira problémás volt, hogy a Getty egyik művészeti tanácsadója fel is mondott tiltakozásul, amikor megvették.
A szobron a férfialak hajfonata nem stimmel, a márvány anyaga szokatlanul tökéletlen, a szobor stílusa pedig mintha több évszázadét ötvözné magában. A szobor dokumentációjának része egy 1952-es levél, amin olyan postai irányítószám szerepel, ami 1972-ig nem is létezett, továbbá egy 1955-ös bankszámla, amit csak 1963-ban nyitottak meg.
A szobor eredetisége olyannyira vitatott, hogy a múzeumi tájékoztató szerint keletkezése „i.e. 530 körül vagy modern hamisítvány”.
Ez már csak online olvasható, a múzeum 2018-as felújítása után nem került vissza a kiállítótérbe, raktárban kérésre megtekinthető.
A legjobbak is megesnek
A közelmúltban, 2011-ben a világ egyik legpatinásabb galériája, az 1846-ban alapított M. Knoedler & Co. kényszerült bezárni egy hatalmas hamisítási botrány miatt. Mint kiderült, a galéria Ann Freedman igazgató vezetése alatt 1994 és 2011 között közel 40 absztrakt expresszionista, mások mellett Jackson Pollocknak és Mark Rothkónak tulajdonított festményt adott el több mint 80 millió dollár értékben. Freedman a képeket Glafira Rosales műkincskereskedőtől vette – mint kiderült, a képeket egy Pei-Shen Qian nevű hamisító festette a queensi garázsában. Qian kiválóan tudta imitálni a szóban forgó festőművészek stílusát, tea és porszívóban összegyűlt kosz segítségével érte el, hogy a képek ne tűnjenek újnak. Rosales 2013-ban egyéb bűncselekmények mellett beismerte, hogy az évek során több, mint 60 hamis műalkotást adott el New York-i galériáknak. Három hónapot ült börtönben, 2017-ben 81 millió dollár kártérítés megfizetésére kötelezték a Knoedler-botrány kapcsán, de az ítéletet együttműködő magatartására tekintettel enyhítették.
Ahogy Charney meséli (Freedman ügyvédje vitatta, hogy az események pont így zajlottak volna), Rosales egy alaposan kidolgozott sztorival passzolta el a képeket Freedmannak. Rosales azt állította, egy férfit képvisel, aki apjának az 1950-es években titkos homoszexuális kapcsolata volt David Herbert galériatulajdonossal. Ketten együtt halmozták fel azokat a festményeket, amik apjától a férfira maradtak. Ugyan a Freedman által kikért szakértői vélemények nem voltak meggyőzőek, nekilátott a képek értékesítésének. A botrány állítólag akkor pattant ki, amikor Pierre Lagrange belga befektetésialap-menedzser el akarta adni a Freedmantól 17 millió dollárért vett „Pollock” festményét a válópere során (a feleségét egy divattervező férfiért hagyta el) – a törvényszéki vizsgálat állapította meg, hogy a kép nem valódi. Lagrange két napot adott Freedmannak, hogy visszatérítse a kép árát, különben pert helyezett kilátásba. A Knoedler ezt követően lehúzta a rolót, nyomozások és perek indultak.
A modern technológia segít, de nem bombabiztos
Ahogy a Knoedler-botrány mutatja, a műtárgyhamisítás a mai napig nagyon is elterjedt dolog.
Becslések szerint a múzeumokban és galériákban lógó festmények 20 százaléka hamisítvány, de akadnak olyan szakértők, akik az arányt inkább 50 százalékra teszik.
A Knoedler-ügy arra is rávilágít, hogy a modern vizsgálati módszerek komoly segítséget jelenthetnek a műalkotások eredetiségének vizsgálatában.
Egy egyszerű mikroszkópos vizsgálat sokat elárulhat arról, pontosan hogyan készült egy festmény. Ezzel a módszerrel megállapítható például, módosítottak-e a festése után egy képen, mondjuk szignó hozzáadásával. Tömegspektrométeres vizsgálattal feltárható, pontosan milyen anyagokat használtak a műalkotás létrehozásához. Például 1921 előtt nem létezett titán-dioxidos fehér festék – ha egy állítólagos da Vinci-festmény titán-dioxidot tartalmaz, aligha eredeti. Röntgennel vagy infravörös reflektográfiával feltárható, mi van a legfölső festékréteg alatt – egyebek mellett gyanús lehet a vázlatrajzok hiánya a vásznon, ez ugyanis arra utal, hogy a képet egy másik képről másolták.
A mesterséges intelligencia is segítségre lehet a műalkotások vizsgálatában. Két svájci kutató olyan algoritmust fejlesztett, amely képes összevetni a vizsgált kép ecsetvonásainak mintázatát más képekével – így ki tudja jelölni azokat a részeket, amik gyanúsak, eltérő ecsetvonási mintázatokat mutatnak a többi képhez képest. Az algoritmus sikeresen ismert fel több hamisítványt – azokat legalább olyan sikeresen képes felderíteni, mint a humán szakértők.
