Útban a Szigetre, a fesztivál utolsó előtti napján azt hittem, elviselhetetlen a kánikula. Tévedtem. A sziget végén, nem messze a Colosseumtól, egy food truckban próbáltam ki, milyen a fesztiválos vendéglátós élet. Ott volt igazán csak nagy a hőség!

Odakinn 40, a sárga autóban 60 fok van, három rostlap izzik, pirul a zsömle, sül a hús. Ez a Burger Bár-hol, itt kaptam lehetőséget, hogy egy rövid időre beálljak a pult mögé. Segítőim: Ici, Bálint és Leslie. A csapatban ennél többen vannak, folyamatosan váltják egymást, különben nem lehetne bírni a munkát ebben a melegben. A többiek most pihennek.

Nem sokkal múlt este hat óra, Bálint a főnök, Ici veszi fel a rendelést, nála lehet fizetni, Leslie pedig a „mindenes”, szeletel, süt, forgat, csomagol. Italt nem árulnak, hamburger van, hatféle, és persze sült krumpli. Gumikesztyűt kapok és egy hatalmas fekete kötényt. Indulhat a munka!

Előttem saláta, uborka, jalapeño sorakozik, az asztalon piros és sárga tubusokban szószok.

Fogd meg a zsömlét, és vágd ketté!

– mondja Bálint, ez az első lépés, simán veszem az akadályt. Azzal sincs semmi gond, hogy a félbevágott bucikat ezután egy rostlapra tegyem, és várjak, nagyjából két percig, ennyi ideig kell pirítani, különben megég. A többiekben „beépített vekker” lehet, különben hogyan éreznék meg szinte másodpercre pontosan, mikor van itt az idő. Velük ellentétben én meredten bámulom a zsömlét, nem merek a tűzhely mellől elmozdulni, nehogy megégjen a cucc.

Ha ez megvan, egy másik tűzhelyhez megyek, erre dobom a jó előre előkészített húspogácsát. A húshoz rendre ügyeletlenül nyúlok, még azelőtt szétesik, hogy a forró lapra dobnám. Nem marad más lehetőség, a gumikesztyűs ujjammal próbálom összetapasztani a húsdarabokat, csak meg ne lássák, még a végén szégyenben maradok.

Mégis ez a legjobb része a munkafolyamatnak, mert ahol a húst sütöm, ott van a ventilátor.

Bálint közben mutatja, nézzem a szélét a húsnak, már jó lesz.

Nyúlj alá, és egy határozott mozdulattal fordítsd meg!

– mondják a többiek. Jöhet rá a sajt, majd a rostlapra némi baconszelet. Lassan dolgozom, néha félve kipillantok az autó ablakán, bírja-e még cérnával, aki a hamburgert rendelte. Egy srác, arcán színes festékkel csak nevet.

A húspogácsát lapátra teszem, és azon imádkozom, le ne ejtsem a földre, amíg visszaviszem a kocsi másik végébe, ahol a pirított zsömlék vannak. A bucikra szósz kerül. Bálint, aki korábban bármixer volt, egy laza mozdulattal pörgeti a szószos flakont a kezében, én is így teszek, pontosabban próbálok. Az eredmény az lesz, hogy a zsömle helyett Bálint kötényére folyik a szósz. Lehet utánam takarítani. Kiderül, itt is van még mit tanulni: akkor igazán hatékony a munka, ha papírtörlővel, körkörös mozdulatokkal, gyorsan és határozottan suvikszolok.

Rendezzük sorainkat, jöhet a hagymás saláta és az uborka. Előbbi nagy részét mellészórom, nyugtatnak, nincs baj, velük is előfordul. Utóbbit pedig a salátára teszem, a zsömle másik fele helyett. Megtudom, annak is külön technikája van, hogyan borítom össze a mindkét felén alaposan megpakolt zsömlét, „van egy pont, ahol érintkeznek, ha ez megvan, egy határozott mozdulattal boríthatsz” – mondják. Kezd sok lenni a határozott mozdulat, de végül sikerül.

Csányi Nikolett

Nyújtanám is büszkén a hamburgert a vendégnek, amikor Ici – még éppen időben – megkérdezi,

bacont ugye nem raktál bele?

De, raktam. Megfeledkeztem róla, hogy külön kérték, az ne legyen benne. A többiek azt mondják, most elölről kell kezdenem mindent.

A leheletnyi rutin érzése, ami elönt, csalóka, egyre nehezebben viselem a meleget, szégyen, vagy sem, tépek a papírtörlőből és megtörlöm az arcom. Nem tudom eldönteni, hogy a füst vagy a homlokomról patakokban folyó izzadság csípi-e a szemem. Fogyókúrázni itt kiválóan lehet.

Amikor végre újra összerakom a hamburgert, már csak egy dolog marad hátra: az egyébként is nagy zajt túlkiabálva el kell üvöltenem magam, hogy

Klaudia, kész a hamburgered!

Lassan esteledik, vacsoraidő van, egyre hosszabbra nyúlik a sor a kocsi előtt. Fel kell pörögni. Azok közül, akik eddig pihentek, újabb két ember áll be dolgozni. Alig tudunk mozdulni az autóban, szűk a hely, hosszú a lista, igyekezni kell. Dzsihád – maguk között így nevezik azt a helyzetet, amikor feltornyosul a sor. Dzsihád éppen nincs, de folyamatos a rendelés, senki sem pihen. Egy idő után érzem, ha maradok, csak hátráltatom őket, inkább „menekülőre fogom”, és kilépek a kocsiból. Meglep, hogy milyen kellemes az idő odakint.

A többiek – hasonlóan a többi, fesztiválon vendéglátózóhoz – munkájukért napidíjat kapnak, ez idén 12 és 35 ezer forint között mozog, cégtől függően. Egy ember, egy nap ezért a pénzért 12 órát dolgozik.