A XX. század egyik legnagyobb menedzsere halt meg – így emlékeznek világszerte Lee Iacoccáról. Abban teljes az egyetértés, hogy a 94 évesen elhunyt Iacocca annyira fontos szereplője volt az autóiparnak, mint Henry Ford és Enzo Ferrari óta senki, ahogy abban sincs nagy vita, hogy ha épp nem az autókkal kezd el foglalkozni, akkor bármi más üzletben is ugyanennyire sokra viszi.

Iacocca egyszemélyben hozta szinte az összes sztereotípiát az amerikai álmot megvalósító üzletemberről.

• Szegény bevándorló családba született.
• Gyerekkorában centekért dolgozott, de az iskolában és a munkában kitartóan lépkedett előre.
• Két óriásvállalatnál, a Fordnál és a Chryslernél is nagyot alkotott, a cégeknek nem csak vezetője, hanem reklámarca is lett.
• Eközben sikerkönyveket írt és jótékonykodott.
• Épp csak a saját beosztottjai nem szerették túlságosan a keménykezűsége miatt.

Ha ezt a felsorolást egy filmben látnánk egy elképzelt szereplőn, azt mondanánk, hogy ez már túlzás, annyira sablonos. A menedzsertankönyvek olvasói nem is annyira az életrajzi részletekre figyelhetnek oda, hanem arra, amitől Iacocca nagy vezető lehetett: előre látta a piaci trendeket, a hatékonyságot pedig mindennél fontosabbnak tartotta.

AFP / Timothy A. Clary

A hatékonyság miatt döntött úgy is, hogy a neve Lee lesz. Eredetileg ugyanis Lido Iacoccának hívták, de amikor sok távolsági hívást kellett folytatnia, a telefonközpontban szinte soha nem értették a nevét. Az önéletrajzi könyvében erről úgy emlékezett meg: azt még csak-csak elviselte, ahogyan a kezelők megszenvednek a Iacocca betűzésével, de abból már elege lett, hogy a Lidót sem értik, így lett inkább Lee helyette. Azt is megírta: szép romantikus történet, hogy azért ezt a nevet kapta volna, mert a Velence mellett Lidónál fogant a szülei nászútján, csak épp nem igaz.

1924-ben született – a szülei már ez előtt kivándoroltak Olaszországból Pennsylvaniába –, vagyis gyerekkorában a saját családján látta, mennyit szenvednek a gazdasági válság miatt. Később erre úgy emlékezett vissza: a válság miatt materialistává vált, onnantól úgy gondolta, „mindegy, mennyi pénzed van, sosem elég”. A világháborús besorozást gyerekkori betegségei miatt megúszta. Erről később úgy írt, mint valamiről, amit szégyell – nem is mert volna mást mondani egy amerikai üzletember akkoriban –, de azt biztosan nem bánta, hogy helyette a Princetonon megszerzett egy műszaki diplomát.

1946-ban vették fel a Fordhoz mérnöknek, de nagyon hamar elérte, hogy inkább az autók eladásával foglalkozhasson. Ebben aztán annyira sikeres lett – például azzal, hogy ő volt az egyik első, akinek eszébe jutott részletfizetésre kínálni autókat –, hogy 1960-ra, 36 éves korára a Ford történetének legfiatalabb alelnökévé nevezték ki. Így aztán ő irányította a Ford Mustang kifejlesztését, amelyből másfél év alatt több mint egymillió darabot adtak el.

A cég ritka agresszív marketingstratégiát választott, Iacocca és a Mustang egyszerre volt a Time és a Newsweek címlapján az autó bemutatásának napján. Ez pedig hozta magával a média figyelmét is, így már fizetett reklámok helyett újságcikkek szóltak arról, milyen az új autó. Iacoccát pedig, aki a személyes brandjét is építette, 1970-ben a Ford elnökévé nevezték ki.

Már az 1960-as évek végén úgy gondolta, hogy a jövő a kisebb, olcsóbb, energiahatékonyabb autóké lesz, és a hetvenes évek elején kitört olajválság idején az amerikaiak is meggyőződhettek arról, hogy igaza van. De a spórolást túlzásba vitték: a takarékosság jegyében piacra dobott Ford Pintót tömegesen kellett visszahívni, mert kiderült, hogy tűzveszélyes.

Az sem segített rajta, hogy a cégen belüli helyezkedést csúnyán elrontotta. Nagyon nem kedvelték egymást a tulajdonos Henry Ford Jr.-ral, és a feszültség oda vezetett, hogy 1978-ban az alapító fia kirúgta őt. Hogy pontosan mi történt, arról a két fél egész mást állított: Iacocca szerint az ifjabb Ford féltette a hatalmát a cég erős embereitől, mások viszont azt mondják, Iacocca megpróbált puccsot szervezni az igazgatótanácsban Ford ellen, amíg ő külföldön volt.

Bill Clinton 1994-ben egy Ford Mustang volánjánál

AFP / Renaud Giroux

Akárhogy is történt, annyi biztos, hogy Iacocca nem sokáig maradt állás nélkül, napokkal az után, hogy kirúgták a Fordtól, elhívták a Chryslerhez. Később erről azt mondta, ha tudja, hogy valójában micsoda bajban van a cég, nem vállalta volna el a felkérést. A harmadik legnagyobb amerikai autógyártó dollármilliós mínuszokat hozott össze, és egyetlen bank sem volt hajlandó hitelt adni neki. Iacocca pedig, aki egészen addig azért kampányolt, nehogy az állam beavatkozzon az autóipar pénzügyeibe, meggyőzte a Kongresszust, hogy másfél milliárd dollár hitelre vállaljon az állam garanciát.

Eközben a vállalatnál mindent a pénzügyi hatékonyságnak rendelt alá – évtizedes fejlesztéseket dobott ki, mert úgy látta, hogy nem lennének eladhatóak, leépítésekbe kezdett, és az üzemanyag-takarékos autók fejlesztését indította be, de egy darabig saját maga is csak 1 dollár fizetést vett fel –, így aztán a kölcsönt határidő előtt vissza tudta fizetni a cég. Iacocca újra körbeturnézhatta a médiát azzal, hogy ő micsoda sikerember. Itt már nem volt semmi szerénykedés, annál magabiztosabb mondat nem is lehet egy reklámban, mint amit kitalált:

ha jobb autót talál, vegye meg azt.

Az is a marketing része volt, hogy szerepelt a Miami Vice-ban – ennél meglepőbb csak az lett volna, ha valóra válik a terv, hogy egy reklámban a Muppet show Brekijével és Miss Röfivel közösen hirdessen autót. De a Chrylser marketingesei a tesztvetítés után úgy döntöttek, ezt azért mégsem vállalják be.

AFP / DPA / Jörg Schmitt

1992-ben, amikor az autóipar újabb válságot élt át, úgy döntött, kiszáll. A hetvenhez közeledve, az hogy egyszerre kellene már megint egy válságmenedzselést elvezényelnie, átköltöznie Michiganből Kaliforniába és az összeomló házassága romjait eltakarítania, neki már sok volt – mondta később erről. Az is eszébe jutott, hogy induljon elnökjelöltnek, de a barátai meggyőzték, nem lenne jó ötlet. Az indok: tekintélyelvű, szabadszájú milliárdos üzletemberből úgysem lehetne amerikai elnök.

A vezetési stílusa egyébként is olyan volt, ami abban a korban sikert hozhatott, de a cégen belüli népszerűséget kevésbé. A beosztottjai gyakran panaszkodtak arra: a számokat látja az emberek helyett, nárcisztikus, és Machiavelli módszereivel kezeli az embereket. Amikor a nyugdíjba vonulásakor a The Times erről kérdezte, a választ annyival intézte el:

Machiavelli, francokat!