Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Bár 1942-ben mindenüket elvesztették, '45-ben már reklámfilmet forgattak a Gallwitzról. Az államosításról, a kilencvenes évek viharairól és a szép új, pipafüstmentes világ kihívásairól az ükonoka mesél.
1880-ban Gallwitz Lipót alapította Pest első esztergályos műhelyét a mai Petőfi Sándor utcában. Fiai Gallwitz Testvérek néven a Párisi utca 9. szám alá települtek, és jó érzékkel a Kígyó utca 4-ben is nyitottak fióküzletet. Akkoriban mindenki ezen a környéken korzózott, vagy azért, hogy szabadidejét elüsse, vagy azért, mert bejárt a városházára ügyintézni. Az üzlet virágzott; a nők gyöngysort fűzetni, hajcsatot, legyezőt, játékot és faragott elefántcsont figurákat vásárolni tértek be, a férfiak pedig biliárdgolyóért, dohányért, sétabotért, vagy öngyújtót javíttatni mentek a Gallwitzba. Meg persze pipáért és sétapálcáért, bár akkor még senki sem sejtette, hogy 140 évvel később már csak ez a két termék marad a portfólióban.
A vállalkozó kedvű és világlátott tulajdonosoknak köszönhető a madzsong magyarországi elterjedése; ők forgalmazták először, és a szabálykönyvét is lefordították. „A mai napig ezen a szerencsejátékon forog a legtöbb pénz, hiszen Kínában mindenki ezt játssza. A dédszüleim nemcsak árulták, hanem otthon is rendszeresen elővették, sőt a Margit-szigeti Tiszti Kaszinóba is eljártak madzsongozni” meséli Zöllner Viktor, az ükunoka.
A cég még a háború alatt is jól teljesített; bár 1942-ben egy a kirakaton át bedobott kézigránát teljesen megsemmisítette a berendezést és a készlet jó részét, Gallwitzék hamar talpra álltak. Viktor a raktárban porosodó dobozban bukkant rá a nitrátfilmre vett, az újranyitás alkalmából 1945-ben forgatott reklámfilmre; az első képkockákon jól látható a szétrobbant üzlet, majd a máig használt, Kass János Kossuth-díjas festőművész által tervezett logó is felbukkan.
Az üzleteket és a műhelyt 1952-ben államosították; az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat hosszú éveken át a meglévő raktárkészletet árulta ki a Gallwitz Testvérek cégtáblája alatt. A politikai enyhülést követően Gallwitz Károlyné kiváltotta az iparengedélyt, és Párisi utca 7. alatti lakásuk előszobájában nyitották újra a kereskedést. Reklámra, kirakatra semmi szükség nem volt, „aki a belvárosban élt és mozgott, ismerte a Gallwitzot”.
„Nagyapám külföldről hozta be az árut, ügyes is volt, meg is tűrték, de 60 oldalnyi jelentést írtak össze róla. A rendszerváltás után fel sem merült, hogy újra kirakatos boltjuk legyen."
Nagyapám nem akart visszamenni az utcára. Neki elég volt, hogy egyszer elvettek tőlük mindent. Talán ennek is köszönhető, hogy teljesen kimaradtunk a kilencvenes évek belvárosi harcaiból.
Kirakatos üzletük így csak bő fél évszázados kihagyással nyílt újra, igaz, már nem a régi fiókok helyén; a trafikot a Kecskeméti utcában, a pipa- és sétapálca boltot a Régiposta utcáról nyíló udvarban működteti a Gallwitz-leszármazott. „Azért jöttem ide, mert ebben a házban élet volt; ismertük egymást az itt lakókkal, az udvarban kávézó és borszaküzlet működött. Az üzlet aurája tapintható, az előző tulajdonos, egy üvegművész még élő krokodilt is tartott itt. Most viszont az összes lakás ki van adva, az udvaron teherautók parkolnak, a turisták segwayekkel gyakorlatoznak” kardoskodik Viktor amellett, hogy bizony a kilencvenes évekhez képest már alig van stílusa a belvárosnak.
„Az első világháború előtt több mint száz pipakészítő dolgozott Budapesten, ebből nem lehetett volna megélni.
Ükapám üzleti zsenijét dicsérte a széles kínálat. Én is szívesen kínálnék valami új terméket a pesti polgárnak, de akárhogy töröm a fejem, nem jut szembe semmi vállalható.
Bármerre nézek, műanyag strandpapucsokra és magyar népviseltbe öltöztetett műanyag babákra látok igényt, ez pedig nem az én asztalom.”
A régi termékek közül sem lehetett mindent megtartani; „gyöngysorfűzésre az iparengedélyt még dédnagyanyám váltotta ki, ilyet a mai napig vállalunk, még ékszerészek is hozzánk hordják az elszakadt gyöngysorokat” – meséli Viktor, aki gyöngyöt viszont már tíz éve nem árul – és madzsongot sem, pedig arra még weboldalt is készített. "Ráadásul ez az egyetlen kínai gyártmányú termék, amit valaha is hajlandó voltam megvenni”, mondja nevetve.
Weboldala egyébként most is van, pipákat és sétapálcákat kínál rajta, az üzletet pedig érdekes módon az utóbbi tartja életben. „Szabó István rendező több botot is vett tőlünk, színházak is viszik, meg persze bárki, akinek megsérült a lába.” Viktor az egyetlen európai gyártó, a Fayet termékeit kínálja, ők készítették a botokat Dr. House-nak is. „A sorozat után különösen divatossá vált ez az eredendően járássegítőnek készülő eszköz,
jó pár elkelt az emblematikus lángnyelves változatból – pedig a cég 60–200 ezer forintos termékei abszolút luxusnak számítanak a hazai piacon.
A régi boltban is rendszeresen megfordultak hírességek, például Rózsahegyi Kálmán, Ódri Árpád, Páger Antal, Jávor Pál, és egy alkalommal állítólag Horthy Miklós is betért. „Jancsó Miklós törzsvendége volt nagyapámnak, és bár én már sajnos nem találkoztam vele személyesen, több barátját is kiszolgáltam, akik neki vettek ajándékba pipát.”
Gallwitz György 2003 hunyt el, Viktornak egészen addig eszébe sem jutott átvenni a boltot. „Nem mondanám, hogy tisztes polgári állásom volt, mert brókercégeknél dolgoztam. A halálakor viszont eldöntöttem, hogy továbbviszem a családi vállalkozást.” A pipakészítést emiatt nem a nagyapjától tanulta, „türelmem sincsen hozzá, mivel sokszor csak az utolsó lépéseknél derül ki, hogy van egy olyan hiba a faanyagon, ami miatt használhatatlan lesz a pipa. Így csak ritkán vállalok egyedi megrendelést.”
Viktor a pipatisztítást is befejezte – „haragszanak is rám a törzsvevőim” – javítást viszont még mindig vállal, ahogy értékbecslést is. Állítja, pár nap alatt bárki megtanulhatja, hogyan kell egy pillantás alatt megkülönböztetni egy a szemében művészeti alkotásokkal vetekedő mesterpipát a silány, zárványos, erezethibás változattól.
Ez a legegyszerűbb része a munkámnak. A legbonyolultabb, az meg az eladás
– nevet az ükunoka. Viktor legértékesebb pipáját, mely 1916-ban a pesti Adler Fülöp műhelyében készült, néhány éve 600 ezer forintért adta el egy aukción. „Évekig a régi pipák kereskedelméből éltem, de sem beszerezni, sem eladni nem lehet már az antik darabokat.”
A pipázás szerinte kihalófélben lévő szokás, kevesebb a vevő, és bár a Gallwitznak szinte csak a két, 20 százalékkal olcsóbban áruló amerikai webáruház jelent igazi konkurenciát, a trafik és a kirakatként szolgáló weboldal nélkül nem maradna fent az üzlet. „Óriási energiákat fecceltem abba, hogy minden szép legyen, színházi díszlettervezőt és belsőépítészt is felkértem a berendezéshez,
holott a bevétel szempontjából semmi mással nem kellett volna foglalkozni, mint a netes kereskedelemmel.
Ebben a tekintetben persze a trafikengedély megszerzése sem volt elhanyagolható: „A dohány összeköti az embereket, ide mindenki jár; külföldiek, egyetemisták, idősebb törzsvevők.”
Viktor azt állítja, az uniós csatlakozás után megcsappant forgalom évről évre feleződött, és 2008-ban érkezett a mélypontra, ahol be is ragadt. „Hogy miért van kevesebb pipás, arról a hölgyeket kell megkérdezni, ők űzik otthonról a pipázó urukat – mondjuk egy gyerek mellett ez érthető. Egyébként én is nagyon figyelek a budapestiek egészségére, egyre kevesebb pipát adok el – viccel az ükunoka – 138 évet megélt, szeretném, ha még egy százast futna a cég. De a legfontosabb, hogy még mindig, mindenek ellenére, van kedvem csinálni. A Gallwitz továbbra is nyitva.”
